Forrás: www.keesz.hu
Ezt az irományt a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének honlapján találtam.
A szekták szerepe a liberális világbirodalomban
Közéleti vitáinkban éppen az egyes politikai irányzatok ütköztetésekor kerül előtérbe a vita arról, hogy közügy vagy magánügy-e a vallás? A liberális csel egyértelmű. A vallás szigorú magánügyként történő emlegetése mellett a szekták intézményes támogatása társadalomformáló tényezőként hivatott elősegíteni a tudati tömegmanipulációt.
Mi a szekta?
Könyvárus szólít meg egy fővárosi parkolóban:
– Uram, gyönyörű könyveket árulok az élet mélyebb megértéséről.
– Köszönöm, de nem olvasok szektás irodalmat.
– Nem vagyunk szekta, bejegyzett felekezet vagyunk.
– Az még semmit nem jelent, számos szekta bejegyzett felekezet.
– Akkor meg tudná határozni, hogy mi a szekta?
– Persze. A szekta az a vallási csoportosulás, amely nem vesz részt a teológiai vegyes bizottságok munkájában, nem hajlandó a nyilvánosság előtt feltárni nézeteit az objektív elbírálás előtt.
– Elnézést, hogy megszólítottam.
– Semmi baj.
Az ilyen párbeszédek sajnos nem mindennaposak, a fogalmi tisztázatlanság sokszor a felkészült „könyvárusok” megszégyenítő megjegyzéseit vonja maga után.
Ha a szekta szervezeti ősformáját keressük, akkor arra a mozzanatra kell odafigyelnünk, amikor Jézus elítélésekor a főpap önkényes kihallgatása során megállapítja a Mesterről, hogy káromkodott, majd elkülönítve a tömegtől, a kihallgatás párbeszédét gondosan titokban tartva csak a főpapi ítéletet közlik a néppel. Ezzel elérik a megfelelő hatást, hogy az ünneplő tömeg csalódottan, egy felfűtött tömegpszichózis lendületével és fanatizmusával követelje Jézus halálát.
A szektának a párbeszéd ellenére sem az az első vonása, hogy kicsiny létszámú közösség alkotja, vagy hogy tanításával elzárkózik, sokkal inkább, hogy vallási ellenségképre épül. Nem is tehet másként, hiszen nem egyszerű vallási stílusnak, lelkiségi iskolának vallja magát. Ennek kialakítására lehetősége lenne a Katolikus Egyházon belül is, amit számos példa igazol. Amint külön tanrendszert állít fel, azt jelzi, hogy az ő hite az egyedül üdvözítő. Mindezt úgy tanítja, hogy a történelmi kereszténységnek már nem is ad megszólalási lehetőséget, önmaga elfogadtatásánál vagy hallgatóinak vallási műveletlenségére, felszínességére, vagy lelki, idegi sérüléseire támaszkodik. Jó néhány, pusztán hagyományos vallásosságot élő katolikust sikerült átnevelni olyan kisegyház tagjává, amely talán először nyújtott igazi lelki élményt, sőt mindezt egy meglehetősen könnyed elérési úton tette. Az említett evangéliumi példánál tehát egyrészt Jézus ellenségképként tűnik fel a „megtévesztett” nép számára, akinek „vélt” messiása, prófétája „káromkodott”, másrészt mivel neki, magának nem nyílik lehetősége a nép előtti válaszra, kizárólag a felette való ítélkezés lehet a következmény.
Ugyanakkor a főtanács szikrányi jelét sem adja az objektivitásnak, nem tárja fel magát a párbeszédet, hogy a nép maga is megítélhesse: vajon egyetért-e a káromkodás vádjával. A főpap tekintélye elegendő kell, hogy legyen, hiszen ennek az intézményrendszernek a fenntartása az elsődleges cél. A szekta attól különbözik a valóságos vallástól, hogy nem tárja fel mindenestől hitbeli nézeteinek tartalmát, ezzel meghiúsítja a kívülről érkező kiértékelés lehetőségét. Mindez azt a belső tekintélyi rendszert támogatja, amellyel a szekta tagja nem értelmi alapon elfogadó tekintélyi-engedelmességi viszonyban, hanem benső kiszolgáltatottságban él vezetőjének oltalma alatt. Ez a jelenség csapódik le nem egyszer kényszeres anyagi függés formájában.
Szektatudomány
Sajnos hazánk nincs egyedül a kontinensen sajátos felsőoktatási akkreditációs rendszerével. Ha az egyes szekták saját teológiai iskoláinak eszközszerű feltételei adottak, akkor az állami felügyelet még véletlenül sem tartja illetékesnek magát a tananyagba történő betekintésre, hiszen vallási témáról lévén szó, ezt egyfajta ideológiai szemérmesség megakadályozza. Így kerülhet sor jól menedzselt, ezért nagy tekintélyre szert tett intézmények esetében arra, hogy tárgyi tévedéseket tanítsanak, ezek elsajátítására pedig diplomát is kiadjanak, amelyre a történelmi felekezetek több évszázados, bibliakutató tárgyi segédtudományai mutatnak rá. Mivel a vallás polgári jogi meghatározásában a „történelmi” jelző nem szerepel, ezért szekták és történelmi tömegegyházak mind egyenrangúak a törvény előtt, ez pedig a tudományos életre is vonatkozik.
Éppen az említett elégtelenségek kivédése lenne fontos, hogy egy-egy oktatással vagy éppen a tudomány fejlődésével foglalkozó állami intézmény állandóan foglalkoztasson olyan történelmi egyházakból felkért, tekintélyes tudósokat, akik egy-egy vallási főiskola tananyagát szemügyre véve elbírálhatnák, hogy egyáltalán komolyan vehető-e igényesség és kidolgozottság szempontjából az illető tananyag. Másrészt a hitbeli különbözőségektől függetlenül nem tartalmaz-e olyan tévedéseket, amelyre a régészet, a történelem, a nyelvészet, a szövegkritika egyértelműen rámutat.
Olykor az az érzésünk támad, mintha az egyes szekták éppen ezekben a tévedésekben, sőt az irántuk való elkötelezettségben találnák meg büszke különállásukat, identitásukat, de minden esetben, amikor felmerül állításaik objektív mérce alá helyezése, rendkívül ügyes praktikával védik ki ennek lehetőségét.
Hadd említsek erre egy példát éppen hazai katolikus egyházunk közelmúltjából. Az a szektáns képződmény, amely a konszolidáció éveiben például a szentségtant érintő tévtanításai ellenére minduntalan bizonyítani kívánta, hogy ettől ő még katolikus, sőt ő katolikus igazán, nyilvánosságra kerülő kiadványaiban semmi támadhatót nem fogalmazott meg. Igaz, az ezekben szereplő szövegek általánossága és esszéjellege nem is nagyon árulkodott arról, hogy mi értelme volt egyáltalán a megírásuknak. Mindez csak akkor derült ki, amikor élőszóban kaptak ezek az írások olyan magyarázatot, hogy a hitletéteménytől való elfordulásuk egyértelművé vált. Íme egy a sokféle védekezési forma közül.
Szekták a keleti tömb sorsfordulóján
Az egyes totalitárius rendszerek különféle korszakaiban más és más megítélés alá esett a vallás. Mindez általában a történelmi tömegegyházakra vonatkozott, amelyeknek misztikus volta értelmezhetetlen és ezért politikailag irritáló maradt a materialista hatalmi szemléletmód számára. A szekták megjelenése ennél nagyobb zavarba ejtette a hatalmat, mert akkorra tűntek föl, amikor a nagy egyházakkal már úgy, ahogy sikerült egyfajta modus vivendit kidolgozni.
A szekták többféle kétséget is támasztottak a hatalomban:
– Nyugati eredetűek voltak, ahol nem a liberális, kapitalista hatalom, sokkal inkább a hagyományos, autonóm módon működő, akkor még társadalmilag is némi tekintélyt képviselő történelmi vallásosság szétforgácsolódásáért alakultak ki.
– Nem képviseltek történelmi hagyományokat, nem voltak objektumokhoz kötve, tagságuk körülhatárolatlan volt, ez megnehezítette, sőt lehetetlenné tette átfogó ellenőrzésüket.
– Tanításuk felderíthetetlensége kétféle talányt is felvetett: az egyik, hogy veszélyes lehetett az esetleges társadalmilag bomlasztó jelleg, a másik, hogy ideológiai kérdésekben megválaszolhatatlan maradt.
Mivel az említett modus vivendi kapcsán a hagyományos egyházak lassan megtanulták az együttélést az ateista hatalommal, és a megjelenő szekták mindkét oldalban aggodalmat támasztottak, az ellenük megnyilvánuló egyetértés már megalapozta a szekták egyik rendszerváltás utáni, egyházellenes támadási stratégiáját: a történelmi egyházaknak a bukott hatalommal való egyetértésének hangsúlyozását. Ez a törekvés azt tűzte ki célul, hogy követőivel elhitesse: a kettőnek együtt kell távoznia. Mindennek, ami régi, hagyományos és elavult. A haldokló rendszer szektákkal szembeni hatalmi túlkapásai révén a szekták azonnal magukat kiáltották ki az ateista hatalom vallási üldözötteinek, mintegy a meghurcolt nagy egyházak elé somfordálva és sürgették azt a fajta vallásszabadságot, amely a hagyományos vallási tekintélyek eltűnésére is utal. Ezzel együtt vertek éket a családtagok közé, a „megtért” fiatalt radikálisan elválasztva hitben megőszült szüleitől, házastársától, gyermekeitől is. Ezzel nemcsak a családeszményt támadták meg, de a nemzet eszményét is, hirdetve, hogy a vallás magánügy, semmi köze a közélethez, a politikához, egy-egy ország történelméhez. Az igazi vallás tisztán evilág feletti ügy, s ha nem ilyen, nem igazi.
A közéletet formáló szekta
Akár valamelyik történelmi egyház keretein belül jelenik meg a szektáns vonás, akár éppen az egyházat kívülről támadva, könnyű észrevenni, hogy a teljes Krisztushoz nem sok köze van. Egykori dogmatika tanárom véste a tudatunkba, hogy amikor a Hiszekegyben az Egyház négy generális vonását említjük: „egy, szent, katolikus és apostoli”, akkor tegyünk hozzá magunkban egy ötödiket, amely valahogy így hangzik: „stílusos, ízléses”.
Nos, elképedve nézzük a tömegszuggesszión alapuló óriásszekta szertartásainak közvetítését, ahol az önkényes Biblia-értelmezés, a stílustalanság és a kollektív viselkedészavar együtt van jelen. A különféle, vallásoknak járó kedvezmény és fanatizált hívők anyagi áldozatainak sokasága kézzel fogható támogatásként csoroghat vissza bizonyos politikai erők kötényébe. Ugyanakkor azoknak a hatalmi csoportosulásoknak a részéről, amelyek erkölcsileg támogatják egyik-másik ilyesféle vallási közösséget, felmutatható a lelkiismereti szabadságjogok pártolása. Így elutasítható a keresztényellenesség vádja akkor, amikor a történelmi egyházak intézményeinek lába alól akarják kihúzni a talajt, belegázolva gazdasági araszolgatásaikba, jó hírükbe egyaránt.
Mindezekből legalábbis erősen gyanítható, hogy a szekták egy kidolgozott stratégia alapján alakultak ki a nyugati, és telepíttettek át a keleti társadalmakba. Nem egy-egy egyházalapító vallási rögeszméjének valódiságát vonom kétségbe, de ezek felhasználását egy nemzetek és nemzeti egyházak felett álló, vallási összevisszaság által bomlasztó, manipuláló erő megjelenésénél felettébb valószínűnek tartom.
Pajor András |
AJÁNLOM AZ OLDALT
