Katolicizmus
A katolicizmus a kereszténység egyik irányzata. Intézményes megjelenési formája a katolikus egyház.
A katolikus egyház összesen 24 eltérő szertartású és különböző hagyományokkal rendelkező autonóm részegyházból áll, amelyek közül a legnagyobb a nyugati katolikus egyház, pontosabban latin rítusú katolikus egyház. A többi közösséget összefoglaló néven keleti autonóm részegyházaknak, régebbi kifejezéssel unitus (azaz egyesült) egyházaknak nevezik. Ezek a keleti egyházszakadás után különvált, de a nyugati katolikus egyházzal később újra egyesült egyházak, amelyek megtartották saját liturgikus és egyházfegyelmi hagyományaikat. Ezek közül Magyarországon legismertebb a görög katolikus egyház.
Görög katolikus egyház
A Jézus Krisztusra épülő apostoli hagyományt folyamatosan és töretlenül megőrizve, kétféle egyházi szervezet épült ki:
- Nyugaton Róma központtal a katolikus,
- Keleten Konstantinápoly (Bizánc) központtal az ortodox egyház.
A görög katolikus egyház 1596-ban jött létre, amikor a bizánci szertartású magyarországi ortodox hívek jelentős része elfogadta a pápát és csatlakozott a katolikus egyházhoz. A görög katolikus jelző azt jelenti, hogy a római pápát Szent Péter utódjának és az Egyház földi vezetőjének tartják - ezért „katolikus”; ugyanakkor kifejezi a keleti (általános szakkifejezéssel „ortodox”, saját terminológiában „bizánci”) szertartáshoz való ragaszkodást (pl. Szent Liturgia végzése), és bizonyos egyházfegyelmi dolgok megtartását is (pl. nős emberek pappá szentelése) - ezért „görög”. (Idézet Bodogán Lászlótól)
A katolikus egyház feje Róma mindenkori püspöke, a pápa, akit Szent Péter, a legfőbb apostol utódjának tekintenek. A katolicizmus egységét három alapvető kötelék biztosítja: közösség a hitben, amelynek legfőbb tanítója a pápa; közösség a liturgia közös ünneplésében; a részegyházak apostoloktól eredő és megszakítatlan jogfolytonossága.
Pápa (egyházfő)
A római pápa a katolikus egyház feje. Ezenkívül a kopt ortodox egyház vezetőjét is pápának hívják (alexandriai pápa). Ez a szócikk a római pápáról szól. Maga a magyar pápa szó (akárcsak a pap és a pópa) a görög pappasz szóból ered, amelynek jelentése „atya” („papa”). Ez a cím illette meg a 4. századig az összes keresztény püspököt is. A keleti egyházszakadás után az ortodox egyházak fejeit már kizárólag a pátriárka címmel illették, és a római egyház vezetője a pápai cím egyedüli viselője lett.
A legnagyobb katolikus egyházi méltóság több címet is magában foglal. A pápa teljes címe:
- Róma püspöke,
- Jézus Krisztus helytartója (vicarius Christi)
- Az Apostolfejedelem (Szent Péter) utóda (az apostolutódok, azaz a püspökök testületének vezetője)
- Az egyetemes Egyház legfőbb főpapja (az egész katolikus egyház pásztora, pontifex maximus)
- A Nyugat pátriárkája - XVI. Benedek 2006-ban elhagyta e címet
- Itália prímása
- A római érseki tartomány metropolitája
- Vatikánváros Állam uralkodója
- Isten szolgáinak szolgája (Servus Servorum Dei)
A pápaválasztás
A pápai cím betöltéséről a konklávé dönt, amely a 80 év alatti bíborosokból áll. A konklávé 1241 óta működő rendszerének az 1274-es lyoni 14. egyetemes zsinat adott átfogó szabályozást, amelyen azóta többször változtattak (Utoljára II. János Pál pápa Universi Dominici Gregis apostoli konstitúciója 1996. február 22.). Eszerint a pápa elhunyta után 15, legkésőbb 20 nap múlva össze kell ülnie a bíborosok testületének (1870-től a Vatikánban) és ott a a legnagyobb titoktartás mellett, kétharmados többséggel kell megválasztaniuk az új pápát.
A pápa jogköre
A pápának legfőbb, teljes (törvényhozói, kormányzati és bírói), közvetlen és egyetemes hatalma van az egész katolikus egyházban. Ítélete vagy határozata ellen nincs sem fellebbezés, sem felfolyamodás. Hatalmát megválasztásának elfogadásával nyeri el, ezért beiktatásra nincs szüksége. A pápa hatalmát rendesen a pápai hivatalokon és bíróságokon keresztül gyakorolja. Ezért a pápa halálával a pápai hivatalok irányítóinak megbizatása megszűnik. A pápa feladata a hitletétemény (Depositum Fidei) őrzése, a katolikus tanítás kifejtése és tisztaságának őrzése. Az I. vatikáni zsinat (1870) hitigazságként mondta ki, hogy a pápa Isten kegyelme által tévedhetetlen, amikor hit és erkölcs kérdésében, a világegyház püspökeivel egységben, ünnepélyes formában a tévedhetetlenség igényével (ex cathedra Petri) nyilatkozik. E hatalommal a pápák ritkán éltek: IX. Pius pápa 1854. december 8-án (Ineffabilis Deus: Szűz Mária szeplőtelen fogantatása), XII. Pius pápa 1950. november 1-jén (Munificentissimus Deus: Szűz Mária mennybevételének dogmája) és II. János Pál 1995. március 25-én (Evangelium vitae: Az abortusz és az eutanázia ártatlan emberi élet szándékolt kioltása, ezért elfogadhatatlan).
Zsinatok és pápák
A pápa a püspökök testületének feje. A püspöki kollégium - soha nem feje nélkül - szintén hordozója az egész egyházra szóló legfőbb és teljes hatalomnak. E hatalom ünnepélyes gyakorlása az egyetemes zsinat, amelyre valamennyi püspök meghívást kap. Egyetemes zsinatot egyedül a pápa hívhat össze, rekeszthet be és csak ő elnökölhet rajta (személyesen vagy megbízottja által). Halálával az éppen ülésező zsinat felfüggesztődik. A zsinat napirendjét ő határozza meg és az ő joga a határozatok megerősítése és kihirdetése is.
A történelem folyamán többször felmerült az egyházi főhatalom kérdése: „pápa vagy zsinat?” Jóllehet az egyházi törvények mindig a pápai főhatalmat tartalmazták, a pápaság történelmi mélypontjain megerősödött a zsinati főhatalom igénye (konciliarizmus) és a zsinatok szerepe az egyházkormányzatban. A nagy nyugati egyházszakadást lezáró Konstanzi zsinat például, amelyet Zsigmond német-római császár és magyar király hívott össze, pápákat mondatott le és választott (V. Márton). A konciliarizmus eszméje később a protestáns egyházak szervezetének kialakulásában vált meghatározóvá.
A pápa és a püspökök együttműködését a II. Vatikáni zsinat (1962-1965) új hangsúlyokkal tárgyalta. Itt kimondták a püspökök kollegialitásának elvét, amely szerint a püspökök amellett, hogy egyházmegyéjük saját pásztorai, az egyetemes egyházért is felelősséget viselnek. E felelősség gyakorlásának fóruma az egyetemes zsinat és a püspöki szinodus.
A szó eredete
A katolikus szó egyetemest, általánost jelent. A szó eredete a görög katholikosz, amely a katholon ősi formát rejti magában. Ez a kata elöljárószóból („valami felé”, „valami szerint”) és az „egészet”, „tökéleteset” jelentő holon melléknévből származik. A katholon jelentése tehát: „az egészhez tartozó”, „teljességben és harmóniában levő”. A fogalom lényege az egyházi szóhasználatban: „tökéletes módon birtokolni Jézus Krisztus létének minden gazdagságát, a hit teljességét (depositum fidei) és az üdvösség minden eszközét” (az I. Vatikáni zsinat definíciója).
A szó többféle használata
A katolikus kifejezés több jelentéssel is bír:
-
- A felekezeti különbözőségek ellenére minden keresztény az egyetlen egyház (katolikus kifejezéssel az Anyaszentegyház) része. (Ezt az „egyetemes” értelmezést a níceai hitvallás és az apostoli hitvallás is használja.)
- A nyugati katolikus egyház és a keleti autonóm katolikus részegyházak minden tagja, hite és hat különféle rítusának gyakorlata.
- Azok a keresztény egyházak, akik püspökségüket egészen az apostolokra vezetik vissza, így magukat a hívők széles, „egyetemes” teste részének tekintik, és ilyen értelemben magukat katolikusnak tartják, de nem tartoznak a katolikus egyház részegyházai közé. Ilyenek az ún. ortodox egyházak, a néha „felső anglikánus”-oknak nevezett angol katolikus és az ókatolikus egyházak. Mindezek az egyházak a katolikus egyházhoz hasonlóan elismerik és használják a níceai hitvallást: „... hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban”.
Ókatolikus
Az ókatolikusok (pontosabban néhány katolikus püspök) a római katolikus egyházból váltak ki, mert az I. vatikáni zsinat után elutasították a pápai tévedhetetlenség (lat.: infallibilitas) tanát, amely a pápa (kizárólag hit és erkölcs dolgában való) tévedhetetlenségét mondta ki. Érdekes kérdés napjainkban az ókatolikus nők pappá szentelésének kérdésfelvetése. Ha ugyanis ez megtörténik, akkor (tekintettel az ókatolikus püspökök apostoli jogfolytonossagara) a katolikus egyházban először lesz női papság. Az ókatolikusok sok országban különálló egyházat alkotnak. Néhány helyen működnek Magyarországon is. Eddig nem bejegyzett egyház Magyarországon, de az Európai Unióban bejegyezték. Jelentős számú magyar tagja van Szlovákiában.
Megjegyzendő: Nem minden keresztény felekezet tekinti magát a szélesebb katolikus egyház részének. Bár magukat keresztényeknek vallják és származásukat szintén az apostolokra vezetik vissza, mégsem vállalnak részt az olyan ősi egyházi szervezetekből, mint például a püspöki hivatal.
A korai keresztények a katolikus kifejezést szószerinti értelemben használták az egységes, osztatlan egyház leírására. Később az egyházatyák a szektás- és eretnek csoportoktól való megkülönböztetésül kezdték használni e kifejezést.
Egyházatyák
Egyházatyák (latinul patres, atyák), a keresztény ókor és a korai középkor (I-VIII. század) kiemelkedő egyházi írói. Jórészt püspökök, akik a római egyházzal tanítási-szervezeti közösséget tartottak, s akiket életmódjuk és erényeik miatt az egyház később hivatalosan is a szentek sorába iktatott. A meghatározás négy eleme tehát:
- Megfelelő időbeli régiség (antiquitas competens)
- igazhitű tanítás (doctrina orthodoxia)
- szentéletűség (sanctitas vitae)
- egyházi elismerés (approbatio Ecclesiae)
Akinél az igazhitűség vagy a szentéletűség nem volt megállapítható, katolikus részről egyházi írónak nevezik, aki pedig szembefordult a hivatalos tanokkal vagy profán tárgyakról írt, keresztény író megjelölést kapott.
Az egyházatyák korának kezdete a Kr. u. 1. századra esik, végét azonban nem számítják egységesen. A latin egyházban Isidorus Hispalensist (kb. 560-636) vagy I. Nagy Gergely pápa-t (Nagy Szent Gergely, kb. 540 - 604), a görögkeleti egyházban viszont leginkább Ióannész Damaszkénoszt (kb.675 - 754) tartják az utolsó egyházatyának. Némelyek az egyházatyák korának végét jelentősen későbbre helyezik, egészen a skolasztikusok megjelenéséig, Erigena illetve Anselmus koráig, sőt néhány kutató egész Clerveaux-i Szent Bernát halálának évét (1153) tartja a kor végének. Legáltalánosabban azonban az egyházatyák korát a VII-VIII. századig szokás számolni. Az egyházatyák korának két fő szakaszát szokás megkülönböztetni: a niceai zsinat (325) előtti és utáni korszakot, mivel ez a zsinat az ókeresztény tanítás és egyházszervezet szempontjából hatalmas jelentőségű volt. A Nicea előtti korszak első szakaszát az apostoli atyák korszakának nevezzük, mert a szerzők még az apostolok kortársai és tanítványai voltak (1. század közepe - 2. század közepe). Műveiket leginkább a tartalmi és a formai egyszerűség jellemzi, keletkezési idejük -legalábbis részben- az újszövetségi könyvek keletkezési idejével azonos, de az utóbbiak (a kanonikus művek) nem tartoznak a patrisztika tárgykörébe. E korszak kiemelkedő alkotói illetve alkotásai: Római Szent Kelemen, Hermasz „Pásztor"-a (Poimén), a Didakhé, Szmürnai Szent Polükarposz, Barnabás levele. A 2. század közepétől a 3. század közepéig tart a hitvédők (apologéták) kora, akik a római, görög és zsidó támadásokkal szemben védelmezték a kereszténységet. Közülük kiemelkedik Quadratus, Justinus, Tatianosz, Szent Ireneus, Apollinarisz, Athénagorasz, Minucius Felix. A 3. század közepétől az 5. század közepéig terjedő időszak a hitvitázók (polemikusok) kora, akik a hivatalos, „igazhitű" (orthodox) tanításokat védelmezték az eltérő teológiai tanok, különösen az arianizmus, nesztorianizmus és monofizitizmus ellen: Szent Athanáz, Szent Jeromos, Szent Ambrus, Szent Ágoston a legnagyobbak nyugaton, míg keleten Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Vazul valamint Nazianzoszi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely a legkiválóbbak. A polémia során alkalom nyílt egy-egy hittétel rendszeres kifejtésére is, ezért ők az első egyháztanítók (doctores). Ez utóbbial sorána tartozik még: Tours-i Szent Gergely, Apollinaris Sidonius és a 6-8. század utolsó egyházatyái is. A 7-8. század után az egyházatyák szellemi örökségét nyugaton a skolasztika, keleten a jellegzetes bizánci teológia vette át. Míg az előbbi egyre inkább Arisztotelész filozófiájára támaszkodott, az utóbbi inkább platonista maradt, s később a reneszánsz nyugati filozófiai gondolkodását is ebbe az irányba befolyásolta.
Eretnek
Eretnek névvel illette a keresztény egyház a középkorban a keresztény dogmákkal szembenálló nézeteket és azokat, akik ilyen nézeteket vallottak. Az egyház a középkori időkben és a reformáció idején nem volt elnéző a más nézeteket valló személyekkel, sokszor üldözte, büntette és akár ki is végezte őket, gyakran máglyahalállal. A tudomány fejlesztőit, a tudósokat sem kímélte az inkvizíció. Máglyán végezete például: Giordano Bruno is.
Giordano Bruno
Giordano Bruno olasz gondolkodó, filozófus, vándorhumanista, a reneszánsz kor egyik legeredetibb és legkiemelkedőbb alakja. 1548-ban született a Nápoly közelében fekvő Nola városában(korabeli térkép). Hosszú inkvizíciós eljárás után 1600 virágvasárnapján a katolikus egyház veszedelmes eretneknek nyilvánítva, elevenen elégettete Rómában, a Campo de' Fiorin. Bruno erősen vallásos családba született, s az éles eszű fiút fiatalon felvették a Domonkos rendbe, ekkor vette fel az eredeti Filippo helyett a Giordano nevet. 1572-ben, 24 évesen pappá szentelték. Nézetei miatt már 1578-ben menekülnie kell hazájából, bejárta Európát, dolgozott nyomdászként is, de több egyetemen tanárként. Életét végigkísérte a világ nagy filozófiai problémáinak boncolgatása, elemzése. Elmélkedéseit élő eladások során és közel húsz év alatt sok kiadványban ismertette az érdeklődőkkel. Legnagyobb felháborodást az egyház részéről az a kijelentése keltette (többszáz évvel megelőzve korát), hogy a kor kezdetleges optikai eszközeivel is jól látható csillagok tulajdonképpen távoli Napok, körülöttük ugyanígy bolygók keringhetnek s azokon a földihez hasonló élet lehetséges. Olaszul és latinul írt, de nem csak filozófiai műveket, hanem színdarabokat, verseket is.
Ma a hétköznapi életben a „katolikus” szót leggyakrabban a második jelentésben használják, azaz elsősorban a katolikus egyházra, annak különféle hagyományaira, a katolikus egyház tagjaira és azok közösségeire, a katolikus egyház híveinek életével kapcsolatos dolgokra vagy jelenségekre vonatkoztatják, és a legtöbben ezen belül is a nyugati (latin rítusú) katolikus egyházra gondolnak.
A katolikus istenkép
Alapja a Szentháromságban való hit: az egyetlen Istenben három személy, az Atya, a Fiú (Krisztus) és a Szentlélek egysége és szeretetkapcsolata. Jézus Krisztus az Isten egyszülött Fia, Isten egyedüli megtestesülése, azaz Isten Fia és maga az Isten.
A Mózes első könyvében leírt teremtéstörténet némelyek számára a keletkezés szószerinti leírása, de az egyház fenntartja, hogy Isten az emberiség számára meghagyta nemcsak a Biblia természetfölötti, hanem az ésszerű emberi elme általi természeti kinyilvánításait is. Szerintük a Biblia „egy nap”-ja összhangba hozható azzal, hogy Isten nem a mi időfogalmunkban gondolkozik. Isten a világmindenséget semmiből teremtette, így ha a „Nagy Bumm”, az ősrobbanás elmélete igaz, akkor Isten teremtette, vagy okozta azt. Hasonlóan, ha az evolúció volt az a folyamat, ami az élet különböző formáit létrehozta, akkor az az Isten akarata szerint és ellenőrzése alatt történt.
Katolikusok a ma társadalmában
A katolikus hit mélyrehatóan foglalkozik a bűn és a megváltás kérdéseivel. Napjainkban a közvélemény előtt nagy hangsúlyt kapott vitapontok: a magzatelhajtás (abortusz) és az euthanázia (kegyes ölés) gyilkosság, és mint ilyen, bűnös, a kiközösítéssel járó cselekedet; a megtermékenyített embriók elpusztításával járó orvosi kutatás megengedhetetlen; a házassági kötelék szentségnek minősül és felbonthatatlan; a homoszexuális aktusok természetellenességük miatt bűnösök. A nők a legnagyobb tiszteletnek örvendenek anyai és feleségi szerepükben. A halálbüntetés csak teljesen kivételes esetben van jóváhagyva.
Hagyományhű katolikusság
Hagyományhű vagy tradicionalista katolikusoknak azokat a híveket nevezzük, akik különböző mértékben elvetve a II. vatikáni zsinat (XXIII. János pápa nyitotta meg 1962. október 11-én a római Szent Péter-bazilikában, s 1965. december 8-án VI. Pál pápa zárta be, aki a második ülésszaktól kezdve irányította a zsinat munkálatait) tanítását, a zsinat előtti lelkiségi, liturgikus és kánonjogi (diszciplináris) fölfogáshoz és szemlélethez ragaszkodnak.
A hagyományhű csoportok áttekintése
Közös mindegyik hagyományhű katolikus csoportban, hogy a római liturgiájú szentmisét az 1969-1970-es liturgikus változtatások (lásd VI.Pál-féle szentmise) előtti liturgiaváltozat szerint (lásd tridenti szentmise) és latin nyelven ünneplik. A legtöbbjük a Boldog XXIII. János által jóváhagyott 1962-es Misszálét követi a szentmise ünneplésében, míg mások az 1955-ös, XII. Piusz pápa által jóváhagyott változtatásokat (nagyheti szertartás) sem fogadják el.
A hagyományhű csoportosulások egyike sem fedi le az abszolút többségét (50% + 1) a tradicionalistáknak, mégis a legtöbbjük kapcsolatban van hasonló lelkiségű papi testvérületekkel. Sok hagyományhű csoportosulás teljes egységben van Péter székével, a pápával, az egyházi vezetéssel; azaz kánonjogilag (diszciplinárisan) szabályosan működnek. Közéjük tartozik a Szent Péter Papi Testvérület (FSSP), a Krisztus Király és Főpap Intézmény (ICRSP), és a Vianney Szent János személyi apostoli adminisztratúra.
Más társaságok Rómához való viszonya vita tárgya, többségük teljesen törvényesnek ismeri el az hatalmon levő pápát. A diszciplinárisan törvénytelen, de a hittételek szempontjából (doktrinálisan) érvényes püspökszentelés miatt a katolikus egyháztól elszakadt Szent X. Piusz Papi Testvérület (FSSPX) a legismertebb közülük.
A Szentszékkel tényleges szakadásban álló formációkat két csoportra oszthatjuk. Egy részük szerint a Szentszék megüresedett ("sedes vacanta"), és az 1960-as évek óta uralkodó egyházfők hamis katolikusok (eretnekek) és érvénytelen pápák. Csoportja válogatja, kit tartanak az utolsó törvényes pápának: a skála változik XII. Piusztól (1939-1958) I. János Pálig (1978). Egy speciális águk az ún. "siriisták", akik szerint Boldog XXIII. János törvénytelen pápa volt, és valójában Giuseppe Siri bíbornokot (1906-1989) választották meg 1958-ban s később 1978-ban is, de szabadkőműves nyomás miatt nem ő került hatalomra. Ennek igazolására a Szentszék által korábban sem hitelesített magánkinyilatkoztatásokra hivatkoznak, melyben elhangzik, hogy jön egy vészterhes kor, mikor a pápa vörösben (bíborosok öltözékének a színe) lesz, és ellenpápát ültetnek az Egyház nyakára, aki fölforgatja azt. Az ezt vallókat összefoglaló néven "sedevacantistáknak" hívják, mivel szerintük üres a pápai trón, és ennek folyományaként interregnum és káosz uralkodik az Egyházban és a világban. Több kis létszámú társaságuk létezik: Szent V. Piusz Papi Testvérület (FSSPV), Szűz Mária Szeplőtelen Szívének Kongregációja, és az Orthodox Római Katholikus Mozgalom. A Szentszékkel szakadásban álló hagyományhű katolikusok másik csoportját az ún. "konklávisták" alkotják. Ők megválasztották a saját, általuk igaznak vélt pápájukat, míg a Vatikánban székelő pápát (XVI. Benedek) illegitimnek, eretnek ellenpápának tartják. Közéjük tartozik az Igazi Katolikus Egyház és a Palmáriai Katolikus Egyház.
Hozzátehetjük, hogy jónéhány hagyományhű katolikus kis helyi csoportokhoz kapcsolódik, melyek nem tagjai nagyobb egységeknek. Ezek vezetői általában a püspökükkel a kapcsolatot megszakító lelkipásztor-papok, illetve a szerzetesi közösségükből kivált szerzetes-papok.
A hagyományhűek és a konzervatívok
A nem tradicionalista katolikusokhoz való viszonya az egyes csoportoknak egyenesen aránylik a Vatikánhoz fűződő státuszuk, ill. a neki való engedelmességük fokával. A római Szentszékkel teljes egységben lévő csoportok általában jó viszonyt ápolnak az ún. konzervatív katolikusokkal. A konzervatív katolikusság hiszi és vallja az Egyház hitét sértetlenül, de kritikájában nem olyan éles a II. Vaticanummal szemben, mint a tradicionalisták, és nem a "mindent vissza" álláspontját képviseli. A határ sok esetben elmosódik a kettő között. A jelenlegi pápa (XVI. Benedek) irányvonala ebbe a csoportba sorolható.
A hagyományhűek és a liberálisok
Az ún. liberális katolikussággal szemben egységfrontot képviselnek a tradicionalisták a konzervatívokkal. Szerintük ők csak de iure katolikusok, de a valóságban, életvitelükben, hitelveikben eretnekek. A liberális katolikusokra egy emócionálisan felfokozott gúnyjelzőt is kitaláltak (kávéházi katolikusok), ezzel mintegy ellenpontozva a rájuk aggatott fundamentalizmus érzelmileg túlfűtött bélyegét. Véleményük szerint a kávéháziak nyugodtan tagadják meg az Egyház egyes hittételeit (akár Krisztus történetiségéről, akár az abortuszról, nők pappá szentelésének lehetőségéről legyen szó), mert ehhez szabad akaratuk van, de akkor hagyják el a katolikus jelzőt, ne bomlasszák az Egyházat belülről. Arra a liberális érvre, hogy ha nem lenne az Egyház ennyire "vaskalapos", akkor több hívő lenne, azt az ellenvéleményt hozzák föl a tradicionalisták, hogy erre volt egy kísérlet (protestantizmus) s ettől nem lett több a hívő ember, ráadásul az a hit és Egyház már nem katolikus lenne. A tradicionalisták és a konzervatívok véleménye szerint az Egyház "egyedisége", vonzereje a mai individualista világban hosszú távon pont az, hogy kitartson következetesen a hitbéli és erkölcsi elvei mellett, s ne simuljon múló divatokhoz.
A katolikus egyházhoz való viszony
- A katolikus egyházhoz tartozik a „hagyományhű katolikusok” azon ága, amely a II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója alapján megalkotott új miserenddel, valamint a többi zsinati dokumentum értelmezésével kapcsolatban támaszt kételyeket.
- A katolikus egyház nem vállal ezzel szemben közösséget többé a „tradicionalista katolicizmus” másik ágával, amely ennél továbbmenve, elveti a zsinat egyháztani újítását is, s a zsinati dokumentumok kapcsán alapvetően elutasító álláspontot képvisel.
Bár hivatalos szinten a hagyományhű katolikusok különböző csoportjai közötti viszony sokszor viharos – azon belül is elsősorban a vatikáni Szentszéket törvényesnek elismerő és azt el nem ismerő (sedevacantisták és konklávisták) ágazat viszonya kölcsönösen elutasító –, az egyes hívek között kapcsolat általában jónak mondható. Nagyobb az összetartás egy sedevacantista és egy nem-sedevacantista között, mint pl. egy liberális katolikus és egy – a pápával egységben lévő – hagyományhű között.
A hagyományhűek viszonya a II. vatikáni zsinathoz
1.) A hagyományhűek kisebb csoportjai (sedevancantisták és konklávisták) teljes mértékben elvetik a II. vatikáni zsinatot, s mint "rablózsinatot" tartja számon.
2.) A Szentszékkel teljes egységben lévő csoportosulások szerint a II. Vaticanum nem doktrinális zsinat, hanem pasztorális volt. Ennek megfelelően nem vonatkozik reá a tévedhetetlenség (latin: infallibilitas). Ezt megerősíti az azt megnyitó és lezáró okmány is.
- Krisztus ugyanis Péter, illetve az általa vezetett apostolkollégiumnak és utódjának (római pápa és a vele egységben lévő püspökök testülete) csak dogma (tételes hitigazság) vagy hitvallás kihirdetésének esetére ígérte meg a Szentlélek tévedhetetlen vezetését, azaz azt, hogy rajtuk keresztül ezen esetben maga Isten szól. Ez akkor áll fenn, ha: 1.) hit és erkölcs kérdésében, 2.) visszavonhatatlanul (irreformabilis), 3.) az egész Egyház számára, 4.) ünnepélyesen gyakorolva a Krisztustól kapott tanítói hatalmat ("ex cathedra") hirdettetik ki egy hitigazság, vagy hitvallás.
- Mivel a pápa és a véle egységben lévő püspöki testület csak a kinyilatkoztatás őrei, és nem urai, ezért lényegileg új valóságot nem hirdethetnek ki, csak megerősíthetik a tiszta tanítást, ha azt támadás éri. Ezt védi a kontradikció elve is, azaz egy dogma soha el nem évülhet, és ha "dogmaként" véle teljesen ellentétes tan kihirdetésre kerülne, az utóbbi válik érvénytelenné. Csak külső dogmafejlődés lehetséges, organikus módon, anélkül, hogy meghasonulna a tanítás önmagával. Minden egyéb pasztorális, természettudományos, politikai stb. állásfoglalás soha sem lehet tévedésmentes, mivel időhöz kötött és változó valóságokhoz kötődik.
- Mivel a II. vatikáni zsinat nem hirdetett ki tévedhetetlen tanítást, így dokumentumait az elmúlt 2000 év hagyományának a fényében kell értelmezni, orthodox (igazhitű) módon, avagy elvetni.
A tradicionalista katolikusok számára kétértelmű II. vatikáni zsinati gondolatok
A hagyományhűek legfőbb problémája a II. vatikáni zsinattal, hogy szószerint idézve Szász Pétert: abba „betüremkedett a francia forradalom (1789) által értelmezett "szabadság (mint vallásszabadság)- egyenlőség (mint kollegalitás) - testvériség (mint ökumenizmus)" jelszava”.
- A vallásszabadság téves értelmezése. A tradicionalisták vallják, hogy egyetlen embert sem szabad kényszeríteni hitének megváltoztatására, vagy meggyőződése miatt korlátozni (kivéve ha a közjót sérti) annak gyakorlásában. Ám a lelkiismeretet nevelni kell, mert a lelkiismeret önmagában nem az igazság forrása, hanem a szubjektivizmusé. Minden ember köteles az igazság keresésére és a jó megcselekvésére. Egy nem-katolikus ember is üdvözülhet a tradicionalisták szerint is, de nem a tévedése miatt, hanem egyedül Krisztus megváltó áldozata folytán. Krisztus figyelembe veszi korlátait az igazság megismerésében. A tradicionalisták szerint a Vallásszabadságról szóló zsinati nyilatkozat (Dignitatis Humanae) alkalmat ad arra, hogy azt úgy értelmezzék, mindegy ki mit hisz, minden vallás ugyanolyan értékű, és minden vallás és hit ugyanúgy üdvözít. A tradicionalisták különbséget tesznek a nem-keresztény ember és a nem-keresztény meggyőződés között, míg a modernisták nem.
- Az „Isten népe” fogalom és a kollegalitás téves értelmezése. A hagyományhűek szerint a hierarchia és a pápai primátus tanának aláásására alkalmas az Egyházról szóló zsinati alkotmány (Lumen Gentium) kétértelműsége. Igaz ugyan, hogy minden megkeresztelt részesedik a királyi - általános - papságból, de a fölkent - szolgálati - papság nem az ő demokratikus választásukból ered, hanem Krisztus külön meghívásából ("Nem ti választottatok engem, hanem én titeket!"), föntről adatik. A püspöki kollegalitás modernista értelmezése a pápai primátus elvetésébe torkollik a hagyományhűek szerint. Ezzel a - korábban dogmákban elítélt - protestáns tanítást akarták - szerintük - becsempészni a modernisták.
- Az ökumenizmus téves értelmezése. Az Ökumenizmusról szóló zsinati határozat (Unitatis Redintegratio) a hagyományhűek véleménye szerint ugyancsak kétértelműen fogalmaz. Az igaz, hogy minden kereszténynek egységben kell lennie, de a katolikus tanítás szerint a különböző felekezetek a Krisztus által Péterre alapított egyetlen és egységes Katolikus Egyházból váltak ki, így oda kell visszatérniük. A különböző felekezetek nem az igazság "egy-egy részét" képviselik. Ettől függetlenül még lehetnek üdvözült és jóra való keresztények közöttük. A tradicionalisták itt is különbséget tesznek a más felekezetű ember és a más felekezet tanítása között.
- A szentmise profanizálása és protestantizálása. A Szent Liturgiáról szóló zsinati alkotmány (Sacrosanctum Consilium) és a reá hivatkozva létrehozott Novus Ordo Missae a szentmise áldozati jellegét, az átlényegülés és a valóságos jelenlét tanát nem fejezi ki kellőképpen, sőt el is homályosítja, mivel az új miserítus - a hagyományhűek szerint - protestáns emléklakomává fokozza le a szentmisét. Ez kifejeződik pl. a népnyelvű szövegek pontatlan, profán és néhol szándékosan torz fordításában (pl. 'sokakért kiontatik' - 'mindenkiért kiontatik'); az 1500 éves római kánon szinte teljes eltünésében, új, teológiailag homályos kánonok megjelenélsében. A Szentszékkel egységben lévő hagyományhűek mégis vallják, ha megvalósul a szentség létrejöttéhez szükséges forma (alak: Krisztus szavainak kimondása: "ez az én testem" + "ez az én véremnek kelyhe"), materia (anyag: búzalisztből készült kenyér + pár csepp vízzel vegyített szőlőbor), intentio (szándék: a miséző szándéka az, hogy Krisztus és az Ő Egyházának szándéka valósuljon meg) hármassága, akkor az új miserend szerint is megjelenítődik a szentmiseáldozat érvényesen.
- Az állami autonómia kétes értelmezése. Az Egyház és a mai világ viszonyát tárgyaló zsinati alkotmány (Gaudium et Spes) szól az evilági valóságok (állam, tudomány, művészetek stb.) önállóságáról, az Egyháztól, mint intézménytől való függetlenségéről. Az állam és az e világi valóságok valóban függetlenek az Egyháztól, de nem függetlenek Istentől, illetőleg a saját természetük rendjétől (természetjog), ami ugyancsak Istentől ered, és a teremtett valóságukban leledzik. Az evilági valóságoknak is van erkölcsi határa, nem önmaguk határozzák meg saját határaikat, s hogy mit tehetnek meg.
Linkek
Katolicizmussal kapcsolatos linkek gyűjteménye: www.katolikus.lap.hu
Katolikus Hitvédelem: www.depositum.hu |
AJÁNLOM AZ OLDALT
