Egocentrizmus

Az egocentrikus (én-központú) viselkedés a pszichológia által leírt magatartás-zavarok egy fajtája. Azt a jelenséget, hogy egocentrikus viselkedés létezik, illetve magát az egocentrikus viselkedésformát is, egocentrizmusnak is nevezzük.

Egocentrikusnak azt a személyt tartjuk, aki mindig önmagából indul ki és tér vissza. Mindent csak a saját szemszögéből képes átélni (e tekintetben az egocentrizmus az empátia hiánya), mások véleményét tekintetbe venni, a mások által megfogalmazott vagy megfogalmazható szempontokra odafigyelni az egocentrikus személyiség képtelen.

Empátia

Empátia az embernek az a képessége, hogy egy másik ember szempontját felfogni és megérteni képes.

Az empátia érzése például akkor jelenik meg, ha valaki egy másik bánatát hallgatva úgy nyilvánul meg, hogy az adott helyezetet elképzelve saját élményként ő is úgy (azonosan) érez vagy gondolkodik, következésképpen hasonlóan cselekszik is.

Ettől különbözik a szimpátia, a rokonszenv vagy együttérzés, amelynek lényege, hogy az ember pl. egy panaszkodó beszámolóját elfogadja vagy amiatt megsajnálja, és esetleg emiatt segít rajta.

Az empátia képessége nélkül az ember nem számít lelkileg teljesen kifejlett, egészséges személyiségnek.

Az egocentrikus gondolkodás önmagában nem személyiségzavar, de annak társ-tünete lehet.

Jean Piaget fejlődéselmélete szerint óvodáskorban (az ún. „műveletek előtti szakasz”) a nagyfokú egocentrikusság teljesen normális. A személyiség kialakulásának fejlődéslélektani és pedagógiai szempontból egyik legfontosabb eleme épp az, hogy a korai, gyermekkori egocentrizmust fokozatosan felváltja, az egyre magasabb fokú érettség jeleként, az egyre nagyobb fokú empatikus képesség. Ez bizonyos szempontból épp az ego érdeke is: A végletekig egocentrikus – kóros esetben pszichopata – személyiség sokszor destruktív, testileg és lelkileg paradox módon önromboló, a társadalmi értéktermelésben résztvenni nem képes életvezetést valósít meg.

Az egocentrizmusra utaló jelek: az ilyen személy mondatszerkezeteit szinte kivétel nélkül "én" címzéssel kezdi, rendkívül gyakoriak az önexpresszív kommunikációs elemek, Vigotszkij és Deme László vizsgálatai szerint a mondatszerkesztés az összes többi mondatrész hátrányára elsősorban az állítmány köré épül.

Én

Az én (latinul: ego) szó elnevezés - egy a megkülönböztetett személyek közül. Mindaz, amit egy ember saját magával azonosít, magára vonatkozóan tudatában megél, beleértve testének (olykor megnövelt) határait is. Az ego kívülről nézve ezzel (ti. az ember saját énképével) nem esik egybe, tartalmáról, határairól, méretéről, stb. az egyén viselkedéséből lehet következtetni.

Az éntudat és a tudat közti különbség - tanult különbség, vagyis az ego-t az ember élete során alakítja a környezettel folytatott dialógusban (interakcióban). Fejlődése során először önmagáról, mint külső dologról beszél (a baba), majd magát és az anyját választja szét, illetve kialakítja én-védő mechanizmusait, amelyek segítenek neki az életbenmaradásban. Az én erősítése énmegerősítő vagy más szóval asszertív technikák segítségével történik.

Az én objektív meghatározása, másoktól való megkülönböztetése a személyazonosság segítségével történik. A személyek azonosítása korábban a nevükkel, ma egyre inkább a személyek nem változó biológiai jellemzőivel történik. Az én önmagát leginkább érzelmei révén azonosítja, azzal tartja magát azonosnak, amivel azonosul, vagyis olyan értékekkel, tulajdonságokkal és "képpel", amely rendszerint pozitív tartalmakat takar. A negatív énkép az ember önmaga elleni aggressziójához vezethet, ezért nem számít egészséges vagy kívánatos állapotnak.

Az én szorosan kapcsolódik a fantáziához, az ego alapvetően nemcsak befelé gazdagodik, de kifelé is hat, a kivetítés, projekció segítségével. Az emberek énje a mások helyzetébe való beleélés, a másokkal való együttérzés révén fejlődik és virágzik, folytonosan elhatárolja magát saját el nem fogadható tetteitől, gondolataitól és érzéseitől az elnyomás, a felejtés, az öncsalás és önámítás, valamint a megváltozott tudati állapotok segítségével.

Kívülről az ént (a személyazonosságot) a társadalom személyi nyilvántartási rendszerének eszközeivel, a tanúsítással, az ember - és a stílus, az ember és élete regénye, az általa tettek, mondottak, társadalmi sikere és nevezetes vagy hírhedt cselekedetei - közé tett egyenlőségi jel segítségével határozzuk meg. Újabban divatos az én határainak és megtapasztalásának tudatos kiterjesztése (ego trip), amely lehet valóságos (extrém sportok) és virtuális (kaland és fantázia játékok, álnevek, stb.)

Énkép

A személy énképe önmagáról kialakított állandósult mentális kép, ami olyan dolgokat foglal magába, amelyek a külső szemlélő számára hozzáférhetőek; eszköz, amellyel a személy kísérletet tesz önmaga objektív szemlélésére.

A pozitív énkép kialakítása rendszerint nagy kihívást jelent a személy számára, különösen mivel a közösségek gyakran pontatlan vagy túlzó elvárásokat támasztanak az emberekkel szemben. A következmények súlyosak is lehetnek a személy számára (önutálat). Valójában a kép, amelyet másoknak önmagukról adunk, közvetlenül befolyásolja a cselekedeteiket; ahogy a mondás tartja, „Nevezz egy embert tolvajnak, és lopni fog.”

Az énképpel kapcsolatos kérdések („Kövér vagyok? Elég jó ember vagyok? Milyennek látnak engem?”) rendszerint a tizenéves korral hozhatók kapcsolatba; valójában kora gyermekkorral megszületnek, és sok embert egész életében nem hagynak nyugodni.

Fontos megjegyeznünk, hogy a személyről szóló információk egy része sosem közvetlenül hozzáférhető mások számára, és ez a bizonyos információ egy pontos és jól működő énkép része lehet. Például csak a személy tudhatja biztosan, hogy a tetteit jó vagy rossz szándékkal követte-e el. A sok történetben előforduló tanulsággal élve: mindig neked kell emlékezned, hogy kicsoda vagy valójában.

Önismeret

Az önismeret, önmegismerés egy olyan önmagunkra irányuló lelki folyamat, amely során megismerjük személyiségünk tulajdonságait, képességeit, szándékait, érzelmeinket, gondolatainkat és mindezek együttes működését.

Az önmegismeréshez szükség van őszinteségre, hogy be tudjuk vallani magunknak azokat az igazságokat is, amelyek bevallása fájdalommal jár.

Jó esetben, az önismereti folyamatot önelfogadás követi.

Érzelmi intelligencia

Az érzelmi intelligencia (EI) az intelligencia vagy a képességek azon fajtája, ami a saját és mások érzelmeinek érzékelésével, kezelésével és pozitív befolyásolásával kapcsolatos.

EQ

Az EQ (Emotional Quotient) az érzelmi intelligencia IQ-hoz hasonló elven megalkotott mérési módja, illetve ennek eredménye. Mivel a mérése nem egységes, az egyes módszerek gyakran nem összehasonlíthatóak, csupán az azonos módszerrel vizsgált eredményekből lehet következtetéseket levonni.

Mayer és Salovey négy kategóriája

Tanulmánysorozatában John D. Mayer és Peter Salovey vezette be ezen fogalmat a pszichológiába. Szerintük az érzelmek érzékelésének és megértésének képessége egy újfajta intelligenciát határoz meg. A Mayer-Salovey modell az érzelmi intelligenciát az érzelmi infromációk megértésének képességével, és az érzelmekkel való érvelés képességével definiálja. Az érzelmi intelligenciát pontosabban négy fő területre osztják:

1. képesség az érzelmek pontos érzékelésére
2. képesség a gondolkodás érzelmek segítségével való előremozdításában
3. képesség az érzelmek jelentésének megértésére
4. képesség az érzelmek kezelésére

Ezt a négy képességet a szerzők egy képességi teszttel határozzák meg (melynek számos változata létezik, a legutolsó belőlük a MSCEIT V2.0).

Mayer és Salovey 1990-től kezdve publikálták az eredeti elméletüket, amit szakmán belül is számos kritika ért.