Szerelem

Talán minden ember vágyakozik rá, hogy átélje, és megtapasztalja a szerelmet.
Némely ember, aki már megélte egyszer, újra részesedni kíván belőle…

De nem csak sóvárgói vannak. Sokan csalódottan fordulnak el a szerelemtől, keserű emlékeik miatt.

Tegyük fel a kérdést: mi a szerelem? Hogyan határozhatnánk meg?

Egyesek úgy gondolják, hogy ez egy érzés, egy maga körül mindent felperzselő lobogás.
Mások szerint, hosszú, parázsló izzás; megint mások úgy hiszik, a szerelem csak "ideig-óráig tartó röpke élmény".

De ezek nem definíciók.

Röviden talán a következőképpen határozhatjuk meg a szerelmet:
A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom.
A másik ember egész lénye alatt értem a szellemi, lelki, és testi területek vonzalmát, mely a külső megjelenéstől, a lelki közösség harmóniáján át, a nemi vágyakozásig bezárólag, - mindent magába foglal.
A szerelem, jellegénél fogva sóvárog „szerelme tárgyára”, a másik emberre, és ezért szinte fáj jelenlétének hiánya!
Ennél fogva a szerelem a legboldogítóbb érzés lehet, ha beteljesedik, és a legkínzóbb, ha viszonzás nélkül marad.
Ez lehet talán a definíció, és a rövid jellemzés.

Ezek után leszögezhetjük: a szerelemnek csak úgy, és akkor van értelme, ha beteljesedett vágyakozásról, kölcsönös vonzalomról van szó. Amennyiben a szerelem nem ilyen, úgy értelmetlen, és ennél fogva egyetlen ember sem érdemli meg, hogy ilyen megalázó helyzetben, tartósan megmaradjon!
Ezért – ha ilyen helyzetben vagyunk -, leghasznosabb, ha mindezt tudjuk, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne olyan embert tüntessünk ki szerelmünkkel, aki nem méltó rá. A szerelmünkre való méltóság első jele pedig, - a viszonzás!

Röviden fogalmazva: aki nem viszonozza szerelmünket, az nem is érdemes rá, így az egyoldalú szerelem nem csak értelmetlen, de jellegénél fogva arra is méltatlan, hogy megkínozza áldozatát.

Ezért a jövőben én mindig az igazi, a beteljesült, a kölcsönösen viszonzott szerelemről szólok majd.

A szerelem célja tehát a beteljesülés, és amennyiben beteljesül, úgy két embert elválaszthatatlanul össze is köt.
Más szóval a szerelem két ember kapcsolatát összekötő gazdag érzelem, mely a feleket minden területen összekapcsolja. Ez, a szerelem ideális állapota.

Szíve mélyén mindenki erre az ideális állapotra kívánkozik. Senki sem arra vágyik, hogy ne viszonozzák szerelmét, és mindenki azt kívánja, hogy ne csak „választom azt, aki jut nekem” alapon találja meg partnerét, hanem a „Nagy Ő”-re akadjon rá, akivel boldogságban élhet majd minden területen, egymást betöltő kapcsolatban.

Ez tehát az ideális állapot, és ha elvben kívánjuk megfogalmazni a szerelmet, úgy ne elégedjünk meg silány, szerelemnek mondott másolatokkal! Tegyük magasra a mércét, oda, ahova az való!

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk:
- A szerelem célja a boldogság.
- E boldogság megvalósulásának útja, ha megtaláljuk szerelmünk tárgyát, azt az embert, akiben egész lényünk minden területén (test, lélek és szellem) igazi társra lelünk.

Ha ez meg van, ezt a társat mindenki előtt vállaljuk, és őt hűségesen szeretni fogjuk.

Ezzel elérkeztünk a hűséghez, ami már morális fogalom, ezért itt megállok.
Mielőtt mélyen belemennénk a morális kérdésekbe, fontos kicsit elidőznünk a személyiség területén, hogy mit jelent az, hogy:
- összeillő felek
- párválasztás
- és jó alap, amire a kölcsönös szerelem felépülhet.

2. rész: A jó alap, amire a szerelem felépülhet

Az előző rész röviden bemutatta a szerelem definícióját, jellegzetességeit és célját. Most vizsgáljuk meg azt, mit nevezünk jó alapnak, amire a kapcsolatot építeni érdemes, hiszen a gyakorlatból ismerjük, hogy a dolgok stabilabban állnak, ha szilárd alapra épülnek.

A jó alap mibenléte három területből tevődik össze:

1. Összeillő felek
2. Vonzás, vagy taszítás,
3. Hiány és többlet

Összeillő felek:

Ha két ember szerelemmel szereti egymást, ez önmagában nem elég a tartós boldogsághoz! (Ha elég lenne, a szerelmi házasságok mind boldogok maradnának, de tudjuk, hogy nincs így.)

Tartós boldogságot, a kölcsönös szerelmen kívül, összeillő személyek kapcsolatától remélhetünk.

Az összeillés vizsgálatához:
- négy főterületre, és azon belül
- tizennégy mellékterületre
kell bontanunk a személyiséget, s a hozzá tartozó jellegzetességeket.

Ezeket a területeket érdemes figyelembe kell venni, ha tartós boldogságra törekszünk.
Szeretnék azonban valamit leszögezni. Az összeillés kategóriájában nincs biztos szabály, csak valószínűsíthetünk dolgokat.
Biztosra semmit nem mondhatunk, hiszen lehet, hogy két értelmiségi ember is szakít (elválik) egymástól, és lehet, hogy nagy korkülönbséggel együtt élő felek, akik homlokegyenest más társadalmi rétegből érkeztek, azok is boldogan élhetnek egymással életük végéig.
Viszont egyvalami nagyon valószínű. Minél több ponton van összhang, annál valószínűbb a tartós boldogság. És a fordítottja is igaz. Minél kevesebb területen van összhang, annál kisebb az esélye a tartós boldogságnak. Ennek értelmében sokkal nagyobb valószínűséggel néz a tartós boldogság elé az a pár, ahol (pl.) mind két fél intelligens, hasonló korúak, hasonló érdeklődési területtel rendelkeznek, azonos a világnézetük, mindkettő lelkileg gazdag, vonzónak találják egymást, és hasonló vérmérsékletű emberek, mint az a pár, ahol ezek nincsenek meg, és nagyon sok ponton komoly ellentétek, vagy szakadékok vannak. Egy sarkított példával fogalmazva, egy kiegyensúlyozott, szelíd, értelmiségi, kínai középkorú doktor nő, és egy fiatal 20 éves vehemens eszkimó fókavadász nagy valószínűséggel aligha remélhet tartós boldogságot..
Nyilvánvaló, hogy egy részelem sem kizáró tényező a boldogsághoz, de így együtt már nagyon kicsire szorítja a tartós boldogság esélyeit.
Miért? Nos azért, mert valószínűleg
- nem egy az érdeklődési területük, így nem fognak tudni miről beszélgetni
- más a vérmérsékletük, így előbb utóbb irritálni fogják egymást
- más korosztályhoz tartoznak, így az egyik gyereknek érezni majd magát, a másik viszont túl öregnek
- nem egy népcsoportból, kultúrából származnak, így más neveltetést kaptak, különbözőképpen képzelik el életüket más célokkal és tervekkel
- végül, az egyik nagyon értelmes, művelt, szellemileg igényes, a másik viszont egyszerű, tapasztalatlan és naiv.
Ugyanakkor "egy véletlen közegben" elsőre komoly vonzalmat érezhetnek egymás iránt, kalandként foghatják fel a dolgot, és hamar kiköthetnek az ágyban Egy kiváló élményt nyújtó éjszaka után mindketten úgy ébredhetnek, szerelmesek partnerükbe.
Ez az eset megtörténhet, a szerelem megszülethet, mégis nagy valószínűséggel nem számíthatnak tartós boldogságra, s így szerelmük is halálra van ítélve.

Tudom, hogy példám abszurd, de direkt sarkalatos példát választottam, hogy ábrázolni tudjam azt, mennyire fontos az összeillés kritériuma.

Persze nyilvánvalóan nincs tökéletesen összeillő pár, mint ahogyan tökéletes ember sincsen. Ezért felmerül a kérdés, hogy miben fontos összeilleni, és miben nem muszáj?
Erre nincs pontos szabály, de két dolgot leszögezhetünk:
1. Ne legyen túl sok az a terület, ahol ellentétesek a felek.
2. Mind a 4 alapterületen legyen 1-2 terület, ami „erős kapaszkodó” a kapcsolat tartós boldogságához!

Mondok példákat:
# A szellemi területen erős fogódzó lehet, ha azonos érdeklődési területűek, és a világnézetük is azonos. Hiszen ha ez a kettő nincs meg, akkor elképzelhetjük, hova vezet az, ha egy szélsőséges vallási fanatikus és egy abszolút lezser ateista szeret egymásba, ahol mindenkit teljességgel más érdekel. Egyiket pl. csak a vallás, a másikat viszont csak a (pl.) rock zene.
A szellemi terület másik két szempontja (az intelligencia és a műveltség) önmagában nem elég erős kapocs, ha az előző kettő nincs meg.
( Persze a műveltségi szakadék, lexikális ismeret különbség is sok nehézséget tud okozni.)
# A lelki területen az érzelmi beállítottság hasonlósága ad biztos kapaszkodót, és az sem árt, ha mindketten hasonlóan nyitott, vagy zárkózott természetűek, mert ha az egyik állandóan kinyitja magát, akkor elkerülhetetlenül ezt fogja elvárni a másiktól is, és ha az erre képtelen, veszélyben a boldogság.
# A testi területen mindkettő fontos. Ha ugyanis
- nem érez vonzalmat egyik a másik iránt,
- nem tetszenek egymásnak,
- ha nem szeretik megérinteni egymást, vagy egymás
karjaiba bújni, akkor a kapcsolat kihűlése elkerülhetetlen.
És ha a szexualitásról van merőben más felfogásuk és gyakorlatuk, és ezáltal rossz az, aminek a legdrágábbnak kellene lennie, törvényszerű a boldogtalanság.
# Az egyéb kategóriában a legfontosabb talán a morál, mert egy becsületes, igazságszerető ember és egy bűnöző nem tud egymással élni, ez biztos. S talán a korkülönbség a másik, mert valószínűleg a nagy, több évtizedes korkülönbség problémákat okozhat. (Nem állítom hogy ez törvényszerű, de valószínű)

Véleményem szerint a jó alap első és legfontosabb része, hogy a 4 főterületen, minél több dologban érezzük azt, hogy a partner,
- hozzám illő,
- velem egyenrangú,
- ugyanolyan értékes ember mint én.

A második szempont az un. vonzalom, taszítás kérdése.

Az előbb felsorolt területeken, nyilván az a jó, ha minél több dologban van azonosság, vagy hasonlóság. Persze nincs tökéletes pár, ezért ha vannak különbségek, mindig ellenőrizzük a vonzalom, taszítás szemszögéből.
Kérdezzük meg magunktól: - Az a különbség ami van köztünk ezen és ezen a területen, vonzó számomra, vagy irritál, és taszít? Ha a különbségek zömmel vonzóak, akkor nem akkora a baj, de ha taszítanak, akkor komoly.
Viszont ellenőrizzük magunkat, hogy valóban vonzó-e az amit most (szerelmes szívvel) annak mondunk! Ha csak bemagyarázzuk magunknak azt, hogy pl. „milyen vonzó ez az eszkimó halász fiú” (lásd a korábbi példát) akkor komoly árat fizetünk később érte!

A harmadik szempont a sok vagy kevés próbája.

Ez egy egyszerű próba, de két területen kell elvégeznünk:
1. Összességében az emberen
2. Van-e valamilyen részterület, ahol ez jelentkezik?

Az első alatt azt értem, hogy összességében elég-e nekünk az az ember akivel épp szerelmünk kibontakozik?
- Mert ha kevésnek érezzük, azt érezzük hiányzik belőle ez vagy az a komoly dolog amire mi vágyunk, ez intő jel! A másik oldal szintén, mert amennyiben nekem sok a másik, akkor tudnom kell, hogy valószínűleg a partner ugyanezt érzi csak fordítva. Neki én kevés vagyok, vagy előbb utóbb az leszek.
- És a második, ha van valami részterület, ahol valami hiányzik, vagy valami túl sok a másikból, akkor ezt szintén nem szabad figyelmen kívül hagyni! Ebben az esetben viszont meg lehet beszélni, és nagyobb esélyünk van rá, hogy sikerül valami közöset létrehozni, mint az előző pontnál.

Ezek tehát a jó alap ismérvei.

Végül, nem szeretném szó nélkül hagyni a Biblia bölcsességét. Az Írás szerint, amikor Isten megteremti Ádámot, és a férfi rádöbben, hogy milyen egyedül érzi magát, így szol az Úr: "Nem jó az embernek egyedül, szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt!" És ezután teremti meg a nőt.

A jó alap elkerülhetetlen velejárója, tehát az, hogy összeillő felek szeressenek egymásba. Mennyi kudarcot és szenvedést el lehetne kerülni ezáltal!

Utolsó szempontként vizsgáljuk meg azt, milyen gyakori hibákat ejtünk a kapcsolat legelején.

- csak szerelem van, és józan mérlegelés egyáltalán nincs. (Ilyenkor valóban nehéz átlátni, hogy hozzám illik-e a partner)
- a szerelem megelőzi a józan mérlegelést, és mire már mérlegelnénk (mert már vannak intő jelek) addigra vakká és süketté váltunk a szerelemtől
- ösztönös szerepjátszás (ez a kapcsolat elején van, amikor mindenki a legjobb arcát mutatja, és nem őszinte, így a szerencsétlen másik azt hiszi partnere mindig ilyen, közben sohasem, csak itt és most.
- később, ha már látjuk partnerünk hibáit, magunkban így gondolkodunk. „Idővel majd megváltoztatjuk, ezt és ezt lefaragjuk róla és minden jó lesz” Csakhogy a másik – aki szintén érzi ezeket a különbségeket – magában hasonlóan afelől határoz, hogy majd ő is a számára kedvezőre farag minket a jövőben. Idővel elindul a "faragás", ami háborúba és szenvedésbe sodorja a párt. (Ez is az össze nem illés miatt van.)
- nem kommunikálnak a felek, nem beszélik meg a problémákat „ráülnek” és azok maguktól sosem fognak elmúlni, csak a csendben terebélyesedni, burjánzani.

Ezeket a hibákat, a magunk érdekében kívánatos elkerülni

3. rész: A szerelem végső célja maga az élet

Az első részben megfogalmaztuk a szerelem jellegét, definícióját és elsődleges célját.
Azt mondtuk, hogy a szerelem célja a boldog beteljesülés, amit �az ideális állapot megvalósulásának� hívtuk.
Azt is kimondtuk, hogy minden ember szíve mélyén erre az ideális állapotra vágyakozik, vagy vágyakozott ifjú korában. (Persze idővel némely ember elveszítheti hitét ebben, de alapvető emberi jellegzetességnek mondhatjuk az ideákba vetett optimista hitet, mellyel születünk.)

Az első rész végét így zártuk le: Ha megtaláljuk a "nagy Ő"-t, "akkor azt mindenki előtt vállaljuk és őt hűségesen szeretni fogjuk. Ezzel elérkeztünk a hűséghez, ami már morális fogalom, ezért itt megállok."

Most folytassuk innen a gondolatsort:

A korábbiakban láttuk, hogy a szerelem ideális állapota a boldog beteljesülés.
Ha ez így van, akkor nyilvánvaló, hogy az ember keresi azt a partnert, akivel ez az ideális állapot megvalósulhat. (Ebben igyekezett segítséget nyújtani a 2. rész)

Miután megvan az ideális partner
- akit szeretünk, és aki viszontszeret minket
- ahol kölcsönös szerelem, vonzalom és testi kívánság köti össze személyünket a másikkal,
- akiről elmondhatjuk, hogy hozzánk illő fél, s ő ugyanezt érzi rólunk,
akkor valóban megtaláltuk azt az ideális személyt, akit �nagy Ő�-nek nevezhetünk.

Ha ráakadtunk a "nagy Ő"-re, megtaláltuk életünk párját. Ez egy nagyon fontos pillanat, hiszen megtaláltuk azt, akiért úgy érezzük, érdemes volt megszületni!
Mikor jelenlétében vagyunk, érezzük milyen jó vele. Sőt, szinte elhalványul minden más amikor társaságában vagyunk, és érezzünk azt a különös vonzalmat amit senki más iránt sem érzünk. Szüntelenül vágyakozunk jelenlétére, szomjazzuk szavait, pillantását és illatát.
Eszünk ágában sincs elhagyni őt, de még csak eszünkbe sem jut ilyen gondolat! Ő ugyanígy gondolja rólunk: elhagyásról, cserbenhagyásról szó sem lehet!

Ez egy újabb egyetemes emberi adottság: az ideálist örökkévalónak óhajtjuk.

Ha az élet bármilyen terén tökéletes (értsd jól, a keretek között értem) kapcsolatra, tárgyra, személyre, közegre, tényezőre, ismeretre (stb.) bukkanunk, akkor arról sohasem fogjuk úgy gondolni: �no most már elég, legyen vége�.
Ha így éreznénk, nem volt tökéletes (még a keretek között sem) az a tárgy, az a személy, az a dolog, az a közeg (stb.) aminek a végét és megszűnését óhajtjuk.

Visszatérve a szerelemre ezt mondhatjuk: A szerelemnél ugyanígy áll ez a törvényszerűség. Az ideálist örökkévalónak óhatjuk.

A valódi szerelem vágya örökkévaló, s megvalósulása éppen ezért: sírig tartó.
Az ilyen szerelem megélése igazi művészet, melyet tanulni kell, melyben fejlődni és gyarapodni...

Mivel egyetemes törvényszerűség, hogy az ideálist örökkévalónak óhajtjuk, ezért a hűség mint morális cselekvésforma szükségszerű velejárója az igaz szerelemnek, sőt, főjellegzetessége.
Ez különbözteti meg a valódi szerelmet a hamisítványtól. A valódi szerelemben a felek a "hozzájuk illő társsal" egy életen keresztül ragaszkodnak egymáshoz.

Annak bizonyítására, hogy ez mennyire így van, gondoljuk el a következőket: Tegyük fel magunknak a kérdést: Voltunk már igazán szerelmesek? Volt már olyan, amikor szívünket, gondolatainkat és egész lényünket teljesen betöltötte kedvesünk személye? Ha erre a kérdésre igennel felelünk, tegyük fel a másodikat: Nehéz volt hűnek lenni szerelmünkhöz?
Én azt gondolom a válasz nyilvánvaló. Hiszen amikor az embernek minden porcikája vágyakozik a másik után, egyáltalán nem nehéz a hűség, sőt, a hűtlenség lenne nehéz.

Nagyon szépen fogalmazza ezt meg Salamon király az énekek énekében:
�Mint a liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok közt. Mint az almafa az erdő fái közt, olyan az én szerelmem az ifjak közt. Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek" (Én 2,2.3.)

A kép azért szép, mert beszédes. Míg mindenki más olyan a szerelmes számára mint a tövis, addig szerelme olyan mint a liliom. Amíg a többi leány olyan mint a terméketlen fa, addig kedvese gyümölcstermő fa.
S nem nehéz hűnek lenni a liliomhoz a tövisek ellenében! A ragaszkodás sem nehéz a gyümölcstermőhöz, a meddő fákkal szemben! Az érzés ilyesmi:
Elmondhatatlanul jó vele lenni, és szerelme gyönyörűséges!

(A baj nyílván akkor van, ha az ember nem a liliomot, vagy nem a gyümölcstermő fát szereti, vagyis nem a �nagy Ő�-t, de erről a kérdéskörről később szólok majd)

Röviden összefoglalva: a hűség nem nehézség, és nem valami ódivatú lejárt fogalom, hanem szükségszerűség.
E nélkül nem is létezhet az igaz szerelem. E nélkül csak sok �nem igaz� szerelem létezhet, ami előbb utóbb a felek számára fájdalomhoz és sérüléshez torkol.

Mondandónk summája tehát ez lehet: a valódi szerelem szükségképpen össze van kötve az erénnyel, melyet ebben az esetben hűségnek hívunk.
Az igazi szerelem tehát hűséges szerelem.

- Az igazi szerelem a hozzá illő párját keresi, és nem adja oda magát másnak.
- Az igazi szerelem amikor rátalál hozzá illő párjára, örökre odaadja magát neki.
- Az igazi szerelem természetes folytonossággal nő bele a házasságba, ahol minden téren kiteljesedik.

Végezetül tehát:
Az igaz szerelem célja a párválasztás, a házasság, a család alapítás, az utódok létrehozása.
Más szóval az élet átörökítése és továbbadása.
Röviden: a valódi szerelem végső célja maga az élet.

4. rész: A jó házasság alapjai

Az előző részek ismerete után, most vizsgáljuk meg a jó házasság alapjait.

A jó házasság négy dologra épül, melyek a következők:

1. társra találás
2.a legfontosabb szövetség
3. ragaszkodás
4. "egy testté levés"

Nézzük ezeket részletesen.

1. Társra találás

Az igaz szerelemben, igazi társra találunk, mely megoldja az ember ősproblémáját, a magányt és elszigeteltséget.
A szerelem mindig szükségérzettel kezdődik, amely nem más, mint a kiegészítőtárs utáni vágyakozás. A valódi szerelemben, amikor megleljük társunkat. ez az egyetemes hiányérzetünk elégíttetik ki.
Azért hangsúlyozom, hogy a valódi szerelemben, mert a „nem valódiban” nem.
La Rochefoucauld egyik szép gondolata így hangzik:
"Szerelem csak egyféle van, de másolata ezerféle".
A szerelemnek hitt másolatokban az ember ugyanolyan társtalan és magányos marad, mintha egyedül lenne, sőt sokszor még az egyedüllét állapotánál is rosszabb a helyzet. Az ilyen kapcsolatban az emberek sokszor játszanak szerepet egymás előtt, környezetük előtt, s van hogy önmaguk előtt is. (Ezáltal a szerelem - ami ember és ember között a legboldogabb kellene legyen - a legfájdalmasabb tévedéssé lesz.)

A valódi szerelemben viszont igazi társra találunk a másik személyében.
Szépen fogalmazza meg ezt az állapotot Grillparzer amikor ezt mondja: "Téged kerestelek és magamra találtam"
Valóban így igaz. Az ember, szerelmében mintha önmagát találná meg, más szóval olyan társra lel, aki úgy érti őt, mint ő saját magát.

A társra találás két szempontból valósul meg:
- kiegészítőtárs
- és segítőtárs
vonatkozásában.

A nő és a férfi egymást segítve tud teljességgel kibontakozni.
Mind a nő és mind a férfi teljességgel egyenrangú és egyformán értékes ember. Mégis, értékük teljessége lelki „egymásbanvalóságukban” teljesedik ki. A két nem egymásból plusz értékeket hoz felszínre, amelyek külön-külön nem léteznek. Ilyen értékek pl. a család, a gyermekek, az otthon melege stb. Ennek megteremtéséhez valóban segítő és kiegészítőtársra van szükség. Ehhez teremt alapot a jó házasság. Az első szempont tehát a társra találás.

2. A legfontosabb szövetség

A második szempont, az un. legfontosabb, vagy legszorosabb szövetség szempontja.
Amikor egy ember megszületik, édesanyja a legfontosabb számára. Ahogy növekszik, (pár hónaposan már) édesapja is fontossá válik, majd a felnőtté válásig ők (szüleik), a legfontosabbak számára.
Ők adják a táplálékot, ők nevelik, ők elégítik ki testi, lelki és szellemi szükségleteit.
A felnőtté válásig (és azon is túl) sok személy, dolog, tárgy és közeg veszi körül a felnövekvőt.
Amikor hősünk megtalálja a "Nagy Ő"-t, és társával együtt kölcsönösen úgy döntenek, hogy életük párjául választják a másikat, ez a döntés a korábbi kötelékek elhagyását jelenti.
Nem a teljes felszámolásra gondolok, hanem arra, hogy a legfontosabb kötelék ezután már nem a gyermek-szülő kapocs, hanem a párkapcsolatot összekötő kapocs.
Gyermekként, s ifjúként (ideális esetben) a szülőkkel való kapcsolat volt a legfontosabb.
Ez most megszűnik. Ez nem azt jelenti, hogy cserben hagyják szüleiket, hanem azt, hogy egy új és mindennél erősebb szövetség kezdődik köztük, amelybe senki más nem léphet be rajtuk kívül. A jó házasság legfontosabb szempontja tehát elhagyással indul. A fiataloknak el kell tudniuk hagyni a szülőkkel fenntartott "legfontosabb" köteléket, mert helyette egy új és erősebb született.
Talán azt kérded most: Erősebb?
Azt mondom: igen, erősebb! Mert a legideálisabb szülő-gyermek kapcsolat sem lehet olyan mély, mint a jó házasság. Egy jó szülő-gyermek kapcsolatban lehet komoly szellemi és lelki egyetértés, de testi nem lehet. A házasságban viszont lehet jó szellemi lelki kapcsolat (sőt talán még mélyebb is, mert vannak olyan intimitások, melyet az ember párjával gördülékeny természetességgel meg tud beszélni, míg a szüleivel nem) s emellett ott van a testi régió, a teljes testi-lelki feloldódás és odaadás a nemi területen. Már ebből is látszik, hogy az ideális párkapcsolat három kapoccsal van összekapcsolva, míg a szülői-gyermeki kötelék maximum kettővel lehet.
De emellett még ott van az idő tényezője is. Normális esetben (még ha fájó is, de így van) szüleink előbb elhunynak, mint házastársunk, így nem szüleinkkel, hanem házastársunkkal maradunk egy szeretetközösségben. Ha nem lehetnek gyermekeink (mert ilyen is megtörténhet) akkor megint csak párunk az, akivel kettesben maradunk egy szeretetközösségben.
Ha gyermekeink születnek és megnőnek, ők is kirepülnek, ők is családot alapítanak, és megint csak házastársunkkal kettesben maradunk egy szeretetközösségben.
Végül egy harmadik szempontot is figyelembe kell vennünk, s ez az élet továbbadása. Amikor "elhagyjuk" a szüleinkkel való legfontosabb köteléket, azért tesszük, hogy egy új családot alapítsunk, utódokat teremtsünk. Ezzel szüleink életét, génjeit, tulajdonságait tovább örökítjük utódainkban. Ez az élet egyik legszebb alkotása, amikor az élet, életet teremt. Ebben megint csak házastársunk "egy velünk", és nem a szüleink.
S amikor gyermekeink kirepülnek, ők is megteremtik saját utódaikat, így biztosítva az élet tovább adását. Nem véletlenül és nem ok nélkül szakadnak el tőlünk, s mi sem véletlenül szakadtunk el szüleinktől, hanem az élet érdekében. (Erről szóltam az előző részben.)
Röviden: a házasság a legszorosabb és legmélyebb szeretetkapcsolat ember és ember között, ami egy olyan szövetség, mely az addigiak elhagyásával és felszámolásával indul. Ez tehát nem azt jelenti, hogy cserben hagyjuk szüleinket, vagy barátainkat, hanem azt, hogy sorrend csere történik a szívünkben. Eddig talán ők, de ezután szerelmünk, házastársunk válik legfontosabbá számunkra.
Mindezt tudva, mily szomorú, amikor a férj vagy a feleség nem tud elszakadni pl. az édesanyjától. Vagy az is, ha a szülők folyton beleszólnak az ifjú pár életébe, s ezzel állandóan átlépik a legszentebb határokat, ahova nem léphet be senki.
Az is komoly hiba, amikor a férj, vagy a feleség kipletykálja párját a barátnőinek, vagy a barátainak. Ezek az esetekben mind-mind ennek a legszorosabb szövetségnek az elárulásai.
Akárcsak az, amikor valaki egy barátot, egy hobbyt, egy időtöltést, egy szórakozásfajtát, egy iskolát, egy munkahelyet, a karriert, vagy bármit fontosabbnak tart élete párjánál. De sőt, ha a szüleit, vagy a gyermekeit fontosabbnak tartja, az is!
Hányszor megtörténik, hogy (pl.) a férj hasonlítgatja feleségét az anyukájához, s ezt meg azt kritizál benne. De az is mélyen elszomorító amikor egy nő jobban szereti gyermekeit mint férjét, magának mondogatván, hogy "de hát én ANYA vagyok!". Ezek a nők és ezek a férfiak azt felejtik el, hogy a legszorosabb kötelék nem a gyermek-szülő viszony, hanem a házasság. (Lásd a fenti okokat)
Ahol tehát ilyen hibák vannak jelen, ott ez a második szempont - a legszorosabb szövetség szempontja - nincs meg, így jó házasságról sem beszélhetünk. Szépen mondotta Vikár: "A szerelem két ember műalkotása" Csakhogy nem mindenki képes erre a remekműre!
A jó házasság második szempontja, minden házasságban a legfontosabb alap kellene legyen, amikor felei mindent és mindenkit képesek házasságuk mögé sorolni. Ha kell a szülői házat, a munkát, a karriert, a barátokat a hobbyt és bármit, csakhogy ezt a legfontosabb szövetséget létrehozzák és fenntartsák.
(Ugyanakkor fontos a megfelelő egyensúly, hiszen a házasság célja nem lehet az önző boldogság, hanem "kifelé cselekvő" céllal kell rendelkezzen; de erről majd egy másik részben szólok.)

3. Ragaszkodás

Az előző pontban azt részleteztem, hogy a jó házasság elhagyással indul, amikor az ember elhagy mindent és mindenkit aki fontosabb lenne számára szerelménél.

Egy fontos igazság viszont az, hogy semmi értelme sincs az elhagyásnak, ha az ember nincs felkészülve egy életen át tartó ragaszkodásra.
A társra találást és a legszorosabb szövetségkötést a ragaszkodás kell kövesse és elmélyítse.
A ragaszkodás több mint a hűség. Nem csak egyszerűen annyit jelent, hogy az ember hű a másikhoz, hanem azt is, ragaszkodik, vágyakozik, igényeli a másik társaságát, közelségét. Érdekli véleménye, gondolatai, érzései.
A ragaszkodás intenzívebben fejezi ki azt, hogy "soha el nem hagylak", mint a hűség, hiszen a hűség tisztán morális tényező, míg a ragaszkodás a morális tényezőn túl érzelmi is.

4. "Egy testté levés"

A szerelmespár miután lélekben összeforrt - értelmi, érzelmi oldalaik egymásba simultak -, testük is egymásba forrnak. Az "egy testté levés" bibliai fogalom, és a szexualitásra utal. Az olyan szerelmi együttlétre, ami a lélek egybeforrása után jön létre.

A szerelemnek ez a területe a legmélyebb és legbensőségesebb, de csak akkor valósul meg, ha nem hiányoznak az előfeltételei és nem cserélődik fel a sorrend.

Valamennyi eddig megemlített szempont előfeltétele, és valamennyi megelőzi a sorrendben. Ha ugyanis valaki nem a "Nagy Ő"-t találta meg, ha a szerelmespár tagjai nem tudnak mindent elhagyni a másikért és olyan szövetséget kötni ami a legszorosabb ember és ember között, hogyan tudnának ragaszkodni egymáshoz?
Amennyiben így áll a dolog, a szexualitásban sem fogják átélni és megtapasztalni azt a mélységet, ami benne rejlik.
Talán ez az egyik fő oka, hogy miért van ennyi kudarc a szerelem és a házasság terén!

A közfelfogás ma felcseréli a sorrendet és egyáltalán nem veszi figyelembe a "hozzá illés" szempontjait. A partnerek még alig ismerik egymást, s már megtörténik az "egy testté levés". Még se ragaszkodás, se a "másikért mindent elhagyni tudás" nincsen, amikor már szexuálisan eggyé lesznek. Ha viszont hiányoznak az előfeltételek, honnan tudnák, hogy egymáshoz illenek-e? Honnan tudnák, hogy képesek-e ragaszkodni egymáshoz, hogy akarnak-e ilyen szoros szövetségben élni?
Sehonnan!
A szexualitás után jönnek a bajok:
- vagy a kudarc, mert mindketten önzően a saját kielégülésüket keresték, s mivel ez csalódáshoz vezetett (elmaradt a beteljesülés) kudarcként kerül élményeikbe az, aminek a legdrágábbnak kellene lennie,
- vagy ha sikeres volt az együttlét, a vágyakozást összekeverik az igaz szerelemmel, a másolatot a valódival. Később amikor kijönnek a bajok, rájönnek, hogy nem egymáshoz illő felek, sőt egyáltalán nem ragaszkodnak egymáshoz. A kapcsolat széthullik. Idővel jön egy másik kapcsolat, majd egy újabb és egy újabb. Ez lelki elsivárosodáshoz vezet.

Ezért (a saját érdekünkben) nem szabad felcserélni a sorrendet, mely a következő:

1. Megismerés, vajon illik-e hozzám az illető szellemileg, lelkileg? Erotikus vonzalmat érzünk-e egymás iránt? Morálisan vonzó-e a másik jelleme? A "Nagy Ő"-re találtam-e benne?
2. Képesek vagyunk-e a másikért mindent és mindenkit elhagyni, hogy "két ember műalkotása" legyünk, mint akik a legszorosabb szeretetközösségben élnek majd hátralevő életükben?
3. Tudunk-e ragaszkodni a másik emberhez egy egész életen át?

Ha minden kérdésre igennel felelünk, csak akkor szabad a testi kapcsolatra térni.
Ilyenkor már nem érzi idegennek magát az ember a másik karjaiban. Ilyenkor már a legdrágább és legszentebb állapot a szexualitás, amikor felei valóban nem kettő hanem egy testté válnak az együttlétkor. Ha ez a sorrend felcserélődik, vagy elemei hiányoznak, "csak holttestek ölelkeznek", ahogy Bhatrihari mondta.


Fontos tanácsok a jó házasság megkötéséhez.

1. Önállóság
- Az képes a házasságra, aki értelmi, érzelmi és anyagi szempontból önállóvá és éretté vált egy új család megteremtésére. Képes mindent és mindenkit a házasság prioritása alá helyezni.
2. Ragaszkodás
- Kialakult benne a ragaszkodás, amely nem tűri el, hogy a kapcsolat ne örökre szóljon.
3. A hozzá illés kritériumainak megfelel
- hasonló az érdeklődési területük, és nem különbözik a világnézetük!
- lelkileg hasonló a beállítottságuk
- erotikus vonzalmat éreznek egymás iránt
- morálisan hasonló szinten vannak. (Hasonló dolgokat mondanak igazságosnak és becstelennek)
(Ezt az alpontot részletesebben lásd a 2. részben.)
4. Kölcsönösen tudatában vannak a másik gyengéivel, hibáival, ezek nem érintik az összeillés kritériumait (!), ezekkel együtt vállalják és szeretik egymást, és kölcsönösen segítik a gyengeségekben megerősíteni a másikat és hibáiból megtisztulni. Jól mérték fel a helyzetet, ami azt jelenti, hogy a segítséghez megvan az erejük, az elhatározásuk és a tehetségük(képességünk) is!

Végül néhány tiltó tanács:

Tilos részvétből, menekülésből vagy bizonytalanságból házasodni!

Tilos megházasodni azért, mert
- megszánjuk az illetőt aki szerelmével ostromol minket
- megsajnáljuk, mert testileg, vagy lelkileg vagy szellemileg sérült, és úgy gondoljuk, így tesszük boldoggá a fogyatékos embert!

De ugyanígy menekülésből is tilos házasodni! (Ha például egy ifjú lány, vagy fiatalember azért házasodna meg, hogy ezzel elmeneküljön a rossz családi légkörből, amiben otthon él.)
Tilos összeházasodni azért, hogy így oldjuk meg a lakáshelyzetünket, az anyagi szükségletünket, a gyerekünknek anyát vagy apát találjunk, és még sorolhatnám. Ez mind-mind érdekházasság, ami a korábbiak ismeretében tilos, mert ez, az igaz szerelem megtaposása.

Végül tilos megházasodni akkor és addig, amíg bizonytalannak érezzük magunkat döntésünkben! Ha kell, a házasságkötő teremből, vagy a templomból kell visszafordulni, de tilos bizonytalansággal szívünkben házasodni!

Tudom, hogy sok mindent kell átgondolni, mérlegelni egy házasságkötés előtt, de ezeket muszáj végig gondolni, hiszen a saját életünk és boldogságunk múlik ezen!
S végül egy nagyon egyszerű bölcsesség:
Jobb egyedül maradni, mint rossz házasságban élni!
Nem csak azért jobb, mert itt is, ott is magányos az ember, de az egyedüllétben legalább nem kell eljátszania azt a szerepet, hogy nem az, hanem azért is, mert szabad, és bármikor lehetősége van az igaz szerelem megtalálására, s a jó házasság megkötésére...

FÜGGELÉK:

Az eddig olvasottak eszmei mondanivalója, tömören, de lényegszerűen a Biblia első könyvének (Genezis könyve) néhány mondatában benne foglaltatik. Ez a néhány mondat így hangzik:

"Így szólt az Úr: Nem jó az embernek egyedül, szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt. (...) S azért elhagyja a férfiú az ő anyját és apját, ragaszkodik az ő feleségéhez és ketten lesznek egy testté." (Genezis 2,18.24.)

A fentiekbe azért nem akartam belekeverni a Bibliát, mert:
- sokan nem hisznek benne, s ezért talán tovább sem olvasták volna a mondanivalót. Ugyanakkor nem is kell hinni a Bibliában ahhoz, hogy tárgyilagosan elolvasva a fentieket belássa az ember, hogy az ott elmondottak saját érdekében hangzanak el.
- pár dolgot meg kell magyarázni a versben, amire ott nem akartam kitérni, hogy ne térjek el a mondanivaló fő lényegétől.
A verssel kapcsolatban feltett leggyakoribb kérdés az, hogy miért csak a férfi szemszögéből írja a Biblia, hogy "a férfi elhagyja anyját és apját és ragaszkodik az ő feleségéhez"?
Talán a nőnek nem kell elhagynia a szüleit, csak a férfinak?
A fentiekben nem akartam kitérni erre, de most megválaszolom a kérdést:
Nem arról van szó, hogy a nőnek nem kell elhagyni a szülői ház legszorosabb kötelékét.

A korabeli szokások szerint a vőlegény elment jegyeséért, és elhozta őt otthonából magához, a szülői házba. Ezért a nő már eleve mindenképpen elhagyta szüleit, így az ő szemszögéből nem volt szükséges megfogalmazni az alapelvet.
Éppen azért kellett a férfi szemszögéből leírni a mondanivalót, mert nem csak a nőnek, de a férfinak is lélekben el kell tudnia szakadni szüleitől, hogy képes legyen önálló életet élni feleségével, és majdani családjával!

Ugyanakkor a Biblia szavai amennyire tömörek, annyira tökéletesek!
Mert:
"Így szól az Úr: Nem jó az embernek egyedül" - ez kifejezi, hogy az ember alapvetően társas lény, és menekül a magány és elszigeteltség állapotából.
"Szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt" - ez beszél a társra találásról, hogy szerelmünkben társra, segítőre és kiegészítőfélre lelünk. Arról is szól, hogy ennek alapja az "egymáshoz illés" (Ezekről mind beszéltünk a 2. és 4. részben.)
"Azért a férfiú (és a nő is) elhagyja apját és anyját" - itt arról van szó, hogy a valódi szerelem a régi kötelékek "elhagyásával" indul, ami az eljövendő legszorosabb szövetség alapja lesz.
"ragaszkodik az ő feleségéhez (és a feleség ragaszkodik az ő férjéhez)" - a legszorosabb szövetség ragaszkodásban mélyül el. A ragaszkodás pedig két dolgot foglal magában: hűség + vágyakozás. (A hűség morális, a vágyakozás érzelmi tényező.)
"ketten lesznek egy testté" - a lelki háttér megteremtése után a testi együttlét fontossága kap hangsúlyt, ahol testi-lelki, érzelmi és erotikus gyönyörben teljesedik ki az igaz szerelem...

____________

{Forrás: zsolo}