Bertha von Suttner, Csontváry Kosztka Tivadar, Albert Einstein, Mahatma Gandhi, Martin Luther King, Alfred Nobel, Carl von Ossietzky, Pablo Picasso, Bertrand Russell, Albert Schweitzer, Teréz anya, Lev Tolsztoj, Richard Wagner, Ludoviko Lazaro Zamenhof
Csontváry Kosztka Tivadar
-
- „Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem. ... Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket; a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cédrusokat festettem.”
Csontváry Kosztka Tivadar (Kisszeben, 1853. július 5. - Budapest, 1919. június 20.): magyar festő. Eredetileg gyógyszerésznek tanult, de tehetséget érezve otthagyta állását, és különböző mesterektől festészetet tanult. Utazásokat is tett, jelentősebb képeit Keleten festette. Mintegy száz nagyobb művet alkotott. Míg külföldi kiállításairól (pl. Párizs, 1907) a legnagyobb kritikusok elismerően nyilatkoztak, itthon nemigen ismerték el. Ehhez különc életvitele, és – élete vége felé egyre kifejezettebb – látnoki-prófétai allűrjei is hozzájárultak, melyeket a képeit elemzők közül többen pszichopatológiásnak tartanak. Művészetét az expresszionizmushoz ill. posztimpresszionizmushoz kapcsolják, de igazából nem tartozott egyik elhatárolható irányzatba sem. Az egyik legkülöncebb, de egyben legegyénibb és rendkívül jelentős.
Mahatma Gandhi
Mohandász Karamcsand Gandhi (Porbandar, India 1869. október 2. – Újdelhi 1948. január 30.) indiai jogász, politikus. Nevét híveitől kapta; a Mahatma szanszkrit szó, jelentése: „nagy lélek”. Ezen a néven ismeri meg őt az egész világ, s válik a békés ellenállás jelképévé. Nem áll vele rokonságban a későbbi indiai miniszterelnökök közül egyik Gandhi sem.
Londonban tanult jogot, ám odautazása előtt önmegtartóztatási fogadalmat tett, melyhez egész életében hű maradt. Az indiai hagyományoknak megfelelően korán (tizenkét évesen) nősült, ezért elutazása előtt már négy gyermeke volt.
1893-ban egy indiai cég jogtanácsosaként Dél-Afrikába utazott, ahol a hindu kisebbség szószólója lett. Ebben az időben alakította ki filozófiai rendszerét, melyre egész pályafutása épült. Elvének lényege, hogy az igazság ereje győz, így passzív ellenállással kell elérni a kitűzött célokat.
1915-ben tért vissza Indiába, ahol a függetlenségi mozgalom élére állt, s ekkoriban kapta a Mahatma jelzőt is híveitől. India ebben az időben még brit koronagyarmat, Gandhi pedig Nagy-Britanniával szemben a hindu nacionalizmus képviselőjeként lépett fel. Az I. világháborút követően Nagy-Britannia szövetségesnek tűnhet, Gandhi pedig India függetlenségét követelte. 1922-ben az egész országot polgári engedetlenségre buzdította, amiért hat év börtönbüntetésre ítélték. Két év múlva szabadon engedték, ekkortól politikai akciói révén egyre élesebb ellentét alakult ki a brit hatóságok és az indiai függetlenség hívei közt. A II. világháború idején többször hangsúlyozta, hogy csak a független, szabad India tud csatlakozni a szövetséges hatalmakhoz. A polgári engedetlenség és a passzív ellenállás a leghevesebb európai és észak-afrikai harcok idején érte el csúcspontját, ám India függetlenségét mégsem sikerült kivívniuk.
1942 és 1944 között ismét bebörtönözték, előzőleg ugyanis meghirdette a „Quit India” jelmondatot, mely a britek azonnali távozására szólított fel. Szabadulása után szembesülnie kellett azzal, hogy politikai küzdelme nem érte el a célját: a hinduk és muzulmánok kiegyezése nem jött létre, nem tudta elejét venni a véres zavargásoknak, és a volt gyarmat 1947-es függetlenné válásával két országra szakadt: Indiára és Pakisztánra.
1948-ban, miközben arra akarta rávenni a hindu közösséget, hogy tegyen engedményeket a muzulmán kisebbségnek, Új-Delhiben egy szélsőséges nacionalista meggyilkolta.
Alfred Nobel
Alfred Bernhard Nobel (Stockholm, 1833. október 21. – San Remo, 1896. december 10.): svéd kémikus, feltaláló, a róla elnevezett díj alapítója. Elsősorban a robbanóanyagokkal végzett fejlesztéseket: ő találta fel a dinamitot és a gyutacsot. Hatalmas vagyonát a bakui kőolajmezők kiaknázásából szerezte, amelyből végrendeletével alapítványt hozott létre a tudomány legnagyobb eredményeinek díjazására. A Nobel-díj az egyik legrangosabb tudományos díj ma is.
Carl von Ossietzky
Carl von Ossietzky (Hamburg, 1889. október 3. - Berlin, 1938 május 4.) német pacifista újságíró, Nobel-békedíjas. 1931-ben vádat emeltek ellene hazaárulásért, mert részleteket közölt arról, hogy Németország megszegte a Versailles-i béke feltételeit, azáltal, hogy az újraszervezettt Luftwaffe pilótáit a Szovjetunióban képezték ki. 1990-ben a lánya, Rosalinda von Ossietzky-Palm, perújrafelvételért folyamodott, de a német Legfelsőbb Bíróság 1992-ben fenntartotta az ítéletet.
Ossietzky ugyan nem fejezte be a felsőfokú tanulmányait, de újságírói karrierja alatt széles témaköröket fogott át, a színháztól a feminizmusig. A Hohenzollern birodalom utolsó éveinek militarizmusa vezette el 1913-ban a pacifizmus eszméihez. A Weimari Köztársaság évei alatt(1918 - 1933) írt politikai kommentárjai demokrácia és a pluralisztikus társadalom híveként mutatják be. A Deutsche Friedensgesellschaft vagyis a Német Béketársaság titkára is volt. 1927-ben Kurt Tucholsky utódjaként a Die Weltbühne című lapot szerkesztette.
Ossietzky állandó figyelmeztető hang volt a Hitler hatalomra jutása utáni években. 1933. február 28-án, a Reichstag felgyújtása után letartóztatták és az Oldenburg melletti Esterwegen koncentrációs táborba vitték. 1935-ben Nobel-békedíjat kapott, de a nácik nem engedték Osloba utazni. Ossietzky ekkor kiadott egy nyilatkozatot, hogy nem ért egyet a hatóságokkal abban, hogy a díj elfogadásával kirekesztené magát a német nép közösségéből.
1936 májusában a berlini rendősrésgi kórházba küldték a súlyos tuberkulózisa miatt. 1938-ban halt meg a berlini Nordend kórházban, rendőri őrizetben. A halál oka a tuberkulózis és a koncentrációs tábor utóhatása volt.
Ma az oldenburgi egyetemet Carl von Ossietzky Universität Oldenburg-nak nevezik.
Albert Schweitzer
Albert Schweitzer (1875 január 14. Kaysersberg, Németország (ma Franciaország) – 1965 szeptember 4. Lambarene, Gabon) francia teológus, orgonaművész, tanár, lelkész, orvos; Nobel-békedíjas (1953)
Élete
1875-ben született Kaysersbergben, kevéssel azután, hogy a Német Birodalom annektálta Elzászt. A gyermekkorát Gunsbachban töltötte, ahol édesapja lelkipásztor volt. Kilencéves korától a parókia orgonáján játszott. A középiskolát Mulhouseban végezte, ahol 1893-ban érettségizett. Ezután Párizsban tanult filozófiát és orgonát. Emellett teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott a strassburgi egyetemen. 1899-ben doktorált Tübingenben; az értekezésének a címe Kant vallásos filozófiája volt. Ebben az időben Tübingen a liberális teológia fellegvárának számított, a konzervatívok Heidelberget részesítették előnyben. Strassburgban a Szent Miklós templom lelkészeként szolgált. Ő volt az, aki megáldotta Theodor Heuss, a későbbi első NSZK-államelnök házasságát. A politikai és vallási eszméi szembeállították kollégáival: a németbarát lelkészek nem kedvelték benne a liberálist, míg a liberális lelkészek nem kedvelték benne a németet. Mindennek a tetejébe feleségül vette Helene Bresslaut, aki zsidó származású német volt, akinek az apját 1918 után kiutasították. 30 éves korában, a párizsi evengélikus misszió önkéntes orvosokat kereső felhívására, orvosi tanulmányokat kezdett és elutazott Gabonba, ahol Lambarénében kórházat alapított. Mivel német állampolgár volt, 1917-ben letartóztatták és 1918-ban internálták. Az internálás alatt írta Kulturfilozófia című művét.
Schweitzer 1924-ig Európában maradt, majd visszatért Afrikába, ahol újjáépítette és berendezte kórházát, alkalmassá téve több ezer afrikai beteg fogadására, akik közül háromszáz leprás volt. Gyakran visszatért Európába, hogy előadásokat tartson és orgonakoncerteket adjon, amelyekkel a pénzügyi hátteret biztosította.
A Pál apostol misztikája, az Indiai gondolkodók világszemlélete, és az Élet tisztelete című könyveivel vált világszerte ismertté az 1930-as években.
1939-1948 között Lambarénében maradt, mivel a háború miatt nem volt módja visszautazni Európába, Három évvel a második világháború után, 1948-ban tért vissza ismét Európába, utána folytatta az oda-vissza utazást egészen 1965-ben bekövetkezett haláláig.
1952-től haláláig Albert Einsteinnal és Bertrand Russell-lel tiltakozott a nukleáris kisérletek és a nukleáris fegyverkezés ellen. 1957-1958-ban négy beszédet mondott az osloi rádióban. 1957-ben egyik alapító tagja volt a SANE-nek (The Committee for a Sane Nuclear Policy = Bizottság az egészséges nukleáris politikáért).
1953-ban Nobel-békedíjat kapott.
Albert Schweitzer Lambarénében hunyt el 1965-ben.
Filozófiája
Schweitzer világnézete az élet tiszteletén alapult. Nézete szerint a nyugati civilizáció hanyatlóban van, mivel fokozatosan elhagyja etikai alapját - az élet igenlését. Szilárd meggyőződése volt, hogy az élet tisztelete a legmagasabb rendű alapelv, ezzel bevallottan ugyanazt az irányzatot képviselte, mint Lev Tolsztoj. Néhányan Assisi Szent Ferenchez hasonlították, amely hasonlat ellen nem tiltakozott.
Schweitzer véleménye szerint az élet és a szeretet ugyanazon az alapelven nyugszik: tisztelet az élet minden megnyilvánulása iránt és személyes szellemi kapcsolat a világmindenséggel. Ennek megfelelően, az etika abban áll, hogy minden egyes élőlénynek az élniakarását ugyanolyan tisztelettel kell fogadni, mint a sajátunkat.
Ahogy belépünk a világba, szörnyű dráma játszódik le: mindenki élni akar, és ha együtt nézzük ezeket az egyéni vágyakat, akkor egymással szembe fordulnak. Csak a gondolkodó élet az, amely tudatában van a többiek élni akarásának és szolidaritást vállal vele. Ez a szolidaritás azonban nem válik valóra, mert az emberi élet nem tud kiszabadulni abból a szorításból, hogy más ellenében kell megélnie. De egy etikus lény igyekszik kiszabadaulni ebből a szorításból valahányszor csak alkalma nyílik rá.
Schweitzer egész életében az élet tiszteletének a védőügyvédje volt. Úgy vélte, hogy a felvilágosodás kora lezüllesztette saját magát, mert a gondolkodása nem volt elég megalapozott. Ezért az emberiség új reneszánszában és felvilágosodásában reménykedett. Egy olyan emberiségben hitt, amely sokkal mélyebben tudatában van a világegyetemben elfoglalt helyének.
Az élet tisztelete, amely a saját életakarás megismeréséből származik, oda vezeti az egyes egyént, hogy életét más emberek és minden élő teremtmény szolgálatának szentelje. Schweitzer azzal vívta ki a tiszteletet, hogy ezt az elméletét a gyakorlatba is átültette.
Társadalmi nézetei
Schweitzer úgy tekintette, hogy orvosi munkája a jézusi elhívásra adott válasz, de egyúttal szerény jóvátétel az európai gyarmatósítók történelmi bűneiért. "Ki tudná leírni azt az igazságtalanságot és kegyetlenséget, amelyeket (az afrikaiaknak) elszenvedtek az európaiak kezétől? . . . Ha egybegyűjtenék mindazt, ami történt a fehér és a színes fajok között, olyan könyv lenne belőle, amelynek számos oldala olvasatlan maradna, mert az olvasó átlapozná őket, lévén túl borzalmasak"
Schweitzert néha azzal vádolták, hogy paternalista vagy gyarmatosító magatartást tanúsított az afrikaiakkal szemben. Például úgy vélte, hogy Gabon függetlensége túl korán következett be, megelőzve a megfelelő oktatást és a helyi körülmményekhez való igazítást. Chinua Achebe elítélően idézte Schweitzer mondását, miszerint "Az afrikai valóban a testvérem, de a fiatalabb testvérem."
Kalkuttai Teréz anya
Boldog Kalkuttai Teréz anya, eredeti nevén Agnes Gonxha Bojaxhiu (Szkopje, 1910. augusztus 27. – Kalkutta, 1997. szeptember 5.) albán származású római katolikus apáca a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, a Nobel-békedíj (1979) és számos magas kitüntetés tulajdonosa, aki Kalkutta szegényei között végzett áldozatos munkájával az egész emberiség elismerését kiváltotta.
Ifjúkora
Teréz anya Agnes Gonxha Bojaxhiu néven Üsküb (ma Szkopje) városában született, ami akkor az Oszmán Birodalom része volt. Édesapja Nikollë Bojaxhiu sikeres albán építési vállalkozó volt, édesanyja Dranafile Bojaxhiu a háztartást vezette. Ágnesnek még két idősebb testvére volt. A szülők Prizrenből, Koszovó déli részéről költöztek Szkopjéba és az albán többséggel ellentétben katolikus vallásúak voltak. Ágnes 9 éves volt, amikor édesapja váratlanul meghalt, ettől kezdve az anya kézimunka-üzletükből tartotta fenn családját. Teréz anya emlékei szerint a mély hitből származó szeretet volt az, ami enyhített az apa elvesztésének fájdalmán és segített összetartani a családot. Édesanyja tevékeny szerepet töltött be az egyházközség életében, mindig igyekezett segíteni a szegényeken és gyermekeit is ebben a szellemben tanította. Ágnes is tagja lett a Mária-kongregációnak. Ebben az időben az akkori Jugoszlávia területéről jezsuiták jártak a kalkuttai főegyházmegyébe és lelkes levelekben számoltak be az ottani missziós tevékenységről.
Szerzetessége
Ágnes 18 éves korára elhatározta, hogy missziós nővér szeretne lenni Indiában és jelentkezett az akkor ott szolgálatot teljesítő írországi Loreto nővérekhez. Barátnőjével Betikával együtt kérte felvételét a Loretói Miasszonyunk anyaházába, akik néhány hónap felkészítés után Indiába, Darjeelingbe küldték. Szerzetesi fogadalmát itt tette le 1931. május 25-én, a Teréz nevet lisieux-i Szent Teréz iránti tiszteletből választotta. 1930-tól 1948-ig földrajzot és hittant tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában, melynek 1944-től igazgatója lett. 1946-ban egy alkalommal Darjeelingbe kellett utaznia lelkigyakorlatra. A vonaton a harmadosztályú kocsiban óriási volt a tömeg és megdöbbenve tapasztalta azt a nyomort és szegénységet, amely az indiaiak többségének kijutott. Ekkor ébredt rá küldetésére, arra hogy nincs joga arra, hogy a kolostor békéjében kényelmében éljen, miközben az emberek akiket szolgálni jött nyomorognak. Küldetést érzett arra, hogy elhagyja a kolostort, megossza sorsát a szenvedőkkel és Jézust követve a szegények között szolgáljon. 1948-ban Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy elhagyhassa a közösséget és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Levetette szerzetesi öltözékét, fehér szárit öltött és Patnába ment a missziós orvosnővérekhez, hogy megfelelő egészségügyi ápolónői kiképzést kapjon. Hamarosan visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott és engedélyt kért nyomortelepi iskolájának megnyitására. Nemsokára segítői is akadtak és támogatást kapott az egyházi szervezetektől és a városi hatóságoktól is.
A Szeretet Misszionáriusainak alapítása
1950 októberében Teréz anya megkapta a pápai jóváhagyást az új szerzetesrend alapítására. A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”. Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a szegény, magatehetetlen emberek otthonává. Nem sokkal később újabb otthonokat nyitottak a leprások és a árvák számára. A rend egyre több hívet és támogatót talált céljai számára és az 1960-as években sorra nyitotta az otthonokat szerte Indiában. 1965-ben VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a rend más országokra is kiterjessze tevékenységét. Létszámuk rohamos gyorsasággal növekedett és új otthonok nyílottak szerte a világon. Az első Indián kívüli otthont Venezuelában nyitották, majd Róma, Tanzánia következett. Sorra nyíltak az otthonok Ázsiában, Afrikában, Európában és megnyílt az első misszionárius ház az Egyesült Államokban New Yorkban is.
Nemzetközi elismerések
Az 1970-es évek elejére Teréz anya és rendje már nagy nemzetközi ismertségnek örvendett. A nagy elismerések sorát az 1971-ben VI. Pál pápa által adományozott XIII. János pápa békedíj nyitotta meg. Még ebben az évben Kennedy-díjat, 1972-ben Nehru-díjat, 1975-ben Albert Schweitzer-díjat, 1985-ben Szabadság Érdemérmet, 1995-ben Kongresszusi aranyérmet vehetett át Teréz anya. 1996-ban megkapta az Egyesült Államok tiszteletbeli állampolgárságát. 1979-ben Teréz anyának ítélték oda a Béke Nobel-díjat. Amikor átvette a díjat megkérdezte: „Hogyan segíthetjük elő a világbékét?” Nagyon egyszerűen válaszolt: „Menjünk haza és szeressük a családunkat.” Az ünnepi banketten való részvételt lemondta, és kapott 6000 dollárt Kalkutta szegényeinek juttatta el. A Szeretet Misszionáriusainak kalkuttai házát 1986. február 3-án II. János Pál pápa is meglátogatta, a napot Teréz anya élete legboldogabb napjának nevezte.
Időskora és halála
1983-ban Teréz anya II. János Pál pápánál tett látogatása során szívrohamot kapott. 1989-ben a második szívroham után már pacemakerrel élt. 1991-ben Mexikóban tüdőgyulladást kapott és súlyosbodtak szívproblémái. 1991-ben hosszú idő után először tért vissza hazájába Albániába és megnyitotta a rend ottani házát. Felajánlotta lemondását a rend vezetéséről, de apácái ösztönzésére mégis maradt a rend élén. 1997-ben előbb csonttörést szenvedett, majd maláriát kapott, melynek következtében súlyos szívkárosodást szenvedett. Szívműtétnek vetette magát alá, de egészsége végképp megrendült. 1997. március 31-én leköszönt a rend vezetéséről és kilenc nappal 87. születésnapja után 1997. szeptember 5-én visszaadta lelkét teremtőjének. Halálakor a rend a világ 123 országában 610 missziót működtetett, ahol több mint 4000 apáca és több mint 100 000 önkéntes ápoló dolgozott. Bár India nem keresztény ország, a kormány mégis három napos nemzeti gyászt rendelt el és állami temetést rendezett. Halálát az egész világ az emberiség nagy veszteségeként értékelte.
Boldoggá avatása
A Szentszék Teréz anya halálát követően elindította a boldoggá avatási eljárást, amely az első lépés a szentté avatás felé. Az avatás feltétele, hogy olyan csodákat ismerjen el, melyek bizonyítottan Teréz anya közbenjárására történtek. Ilyen volt az indiai Monica Besra esete, akinek hasi daganata volt és csodás gyógyulását Teréz anyának szóló imáinak köszönte. Ez idő tájt szerte Indiában még több hasonló eset is történt. Teréz anyát II. János Pál pápa a missziós világnapon 2003. október 19-én Rómában csaknem negyedmillió zarándok jelenlétében boldoggá avatta. Az eseményen 27 ország képviseltette magát kormányszinten, de megjelentek a nagy világvallások, a misszionáriusok és a szegények képviselői is akikért Teréz anya életében annyit tett.
Lev Nyikolajevics Tolsztoj
Gróf Lev Nyikolajevics Tolsztoj, (Лев Николаевич Толстой) (1828. szeptember 9.-1910. november 20.), orosz író, pacifista, keresztény anarchista, vegetariánus, gondolkodó és a Tolsztoj-család befolyásos tagja.
Minden idők egyik legnagyobb regényírójának tekintik, a Háború és béke, valamint az Anna Karenina c. művei miatt, melyek középpontjában az orosz élet realista ábrázolása áll. Erkölcsbölcselőként az erőszakmentes ellenállás gondolatáért jelentős, mely a XX. század olyan jelentős alakjait befolyásolta, mint Mahatma Gandhit és Martin Luther Kinget.
Richard Wagner
Wilhelm Richard Wagner (Lipcse, 1813. május 22. – Velence, 1882. július 26.) német zeneszerző, karmester, operaszövegkönyv-író és esztéta.
Elsősorban operáival – vagy ahogy ő nevezte őket – „zenedrámáival” vált ismertté. Zeneműveire jellemző (főleg későbbi korszakából); az ellenpotozásos szerkesztés, gazdag kromatika-, és harmóniavilág és hangszerelés. Zenedrámáiban megtalálhatók; különleges karakterek, helyszínek, történelmi elemek, és mondavilág. Wagner zenei nyelvezete, különleges kromatikájával és atonalitásával, megelőlegezte a későbbi európai komolyzenét. A zenei gondolkodásmódot a Gesamkunstwerk (összművészet) gondolatával alakította át, e gondolat csúcspontja a Der Rings des Nibelungen (A Nibelung gyűrű) című nagyhatású, 4 operából álló ciklusa volt. (1876)
Wagner megítélése a mai napig ellentmondásos; mind zenei-, drámai újításai, mind antiszemita nézetei miatt.
Lazaro Ludoviko Zamenhof
Ludwik Łazarz (Ludwik Lejzer, Ludovic Lazarus) Zamenhof (eszperantó nyelven Lazaro Ludoviko Zamenhof), (Białystok, 1859. december 15. – Varsó, 1917. április 14.), optikus, filológus, az eszperantó nyelv atyja.
Élete
Zamenhof az akkor Oroszországhoz tartozó, soknemzetiségű Białystokban született zsidó családban. Gyermekkora óta érdekelték a nyelvek: oroszul, lengyelül és németül tökéletesen, franciául gyengébben, ezen kívül még 8 nyelven (köztük latinul és görögül is) valamilyen fokon beszélt. Felmerült benne a gondolat, hogy talán egy közös nyelv megoldaná a különböző etnikumok közötti békétlenséget, viszálykodást. Gimnazista korában kétszer (1878, 1880) kiadta az eszperantó korai változatát. Ekkor alakította ki az eszperantó alapideológiáját, a homaranizmust: minden ember az emberiség egyenlő értékű tagja, az emberek testvérek, szeretniük kell egymást, és a kölcsönös emberi megértésre törekednek, etnikumra, vallásra való tekintet nélkül. 1887-ben adta ki a mai változatban az Internacia lingvo Esperanto (azaz röviden az eszperantó) nyelvet.
Zamenhof 1886-tól Varsóban élt, minden idejét az eszperantónak szentelte: írt, fordított, levelezett, szervezett. 1905-ben tartották az I. Eszperantó Világkongresszust Franciaországban, ettől fogva évente részt vett a kongresszusokon, folytatta a szervezést.
1912-ben a krakkói kongresszuson lemondott minden mozgalmi tisztségéről, hangoztatva, hogy ő nem a nyelv alkotója, csak elindítója. Többször megbetegedett, és csak írói munkájának élt.
Az I. világháború kitörésében pacifista eszméi halálát látta. 1917. április 14-én halt meg.
Alapvető Jogok Európai Chartájá-nak10. cikkelye (Nizza 2000) Az Amszterdami Szerződéshez csatolt 11. Jegyzőkönyvön kívül a nizzai értekezleten 2000. december 7-én elfogadott Alapvető Jogok Európai Chartájá-nak 10. cikkelye is foglakozik vallási kérdésekkel.
AJÁNLOM AZ OLDALT
