Filozófiai logika

Fogalma

A filozófiai logika a logika filozófiai problémáit vizsgáló tudomány, ám elnevezésének második szava dacára inkább a filozófia, mint a logika része (legalábbis nem formális módszereit tekintve). Ez a tudomány a matematikai logikától való elkülönülés eredményeképp jött létre: az elkülönülés néha a matematikával harmonikusan, egymást kiegészítve és feltételezve jött létre, (mint Gottlob Frege jénai tudós e tárgyú munkáiban), néha pedig szó szerint kimondottan a matematikai logika megtagadásának eredményeképpen (mint a kései Wittgensteinnél).

Tulajdonképpen már az ókori görögök is foglalkoztak filozófiai-logikai problémákkal, de igazi előfutárnak mégis Gottfried Wilhelm Leibnizet (1646-1716), a XVII. század egyik legnagyobb egyéniségét és polihisztorát tekinthetjük,

Története

A XIX. század végén, a matematika különféle területein (analízis, geometria) napvilágra kerülő problémák, ellentmondások sok tudóst a matematika addig biztosnak hitt filozófiai alapjainak átgondolására késztettek, és fellendítették a matematikai alapkutatások ütemét, ezzel együtt a filozófiai logikáét is. Itt elsősorban ismét Frege nevét említhetjük.

Ez a kezdeti föllendülés igazából csak a XX. század első harmadában bontakozott ki, az ún. bécsi kör filozófuscsoport nyelvfilozófiát „bálványozó” tagjai, valamint a tőlük egyre inkább különváló Wittgenstein kései analitikus filozófiai kutatásainak eredményeképp. A filozófiai logika eme kapcsolatai révén sokat merített a szemiotika tudományából, legalábbis az általa felvetett problémák és fogalmak: jel, jelentés (jelölet) és értelem; létezés, azonosság, igazság, bizonyítás és definíció, szükségszerűség, lehetségesség, stb. tekintetében. Egyik legismertebb művelője manapság a finn Jaakko Hintikka.

Bécsi kör

A bécsi kör (Wiener Kreis) a XX. század 20-as és 30-as éveiben az európai filozófia talán legmeghatározóbb filozófuscsoportja volt. Moritz Schlick bécsi tanszékvezető egyetemi tanár egyik 1922-től kezdve tartott filozófiai szemináriumából alakult ki (bár egyes tagjai már 1907-től kezdve rendszeresen találkoztak), a tagok közül sokan matematikusok vagy természettudósok voltak.

Bécsben ebben a körben sok egymást átfedő, kapcsolódó különféle tudományos, filozófiai, szociológiai, politika, művészeti kör alakult. Schlick körét, amely szintén érintkezett, és átfedett ezekkel a többi alakulatokkal, kezdetben Schlick-körnek nevezték, majd 1929-ben lett bécsi kör a neve (ld. később) az utókor ezt a kört nevezi bécsi körnek, de más hasonló körre is illene ez az elnevezés. A szócikk eme Schlick-kör tevékenységéről szól.

A legismertebb tagok Moritz Schlick, Rudolf Carnap, Otto Neurath, Kurt Gödel, Willard Van Orman Quine, Herbert Feigl, Viktor Kraft, Philip Frank, Hans Hahn. Szorosabb értelemben véve nem tartoztak a körhöz, de nagyon szoros kapcsolatban voltak vele Karl Raimund Popper és Hans Kelsen. Nem tartozott a körhöz Ludwig Wittgenstein sem, mégis talán ő gyakorolta a tagokra a legnagyobb hatást: „Tractatus logico-philosophicus” c. munkája állandó beszédtéma volt és az egyik „iránytűnek” számított. Később, 1929 után csatlakozott a körhöz az angol Alfred Jules Ayer, az amerikai Ernst Nagel és Charles Morris, és a varsói lengyel logikai iskola néhány tagja, például Alfred Tarski.

A kört fel szokták osztani, egy ún. bal oldali szárnyra, amelynek Carnap, Neurath voltak tagjai, és egy jobb oldali szárnyra, amelynek Schlick volt a vezetője. A két szárny megkülönböztetése kicsit politikai is, de nézeteikben is megfigyelhető egy kis tendenciózus eltérés: a bal oldali szárny több nem politikai kérdésben is liberálisabb volt.

A bécsi kör elnevezést egy 1929-ben megjelent közleményben használták először nyilvánosan, a „Wissenschaftliche Weltanschauung: der Wiener Kreis” („A tudományos világnézet: a bécsi kör”) című közleményükben, valószínűleg Otto Neurath alkotta meg. Intézményes filozófiai társaságot is alapítottak, Ernst Mach Társaság néven, 1930-tól kezdve pedig rendszeresen kiadtak egy folyóiratot is, „Erkenntnis” („Megismerés”) címmel.

1938-tól kezdve a zömmel zsidó származású tagok többsége Hitler kezdődő rémuralma elől emigrálni kényszerült (javarészt az USA-ba, aki pedig maradt, annak a nácik megtiltották a publikációt, így a csoport feloszlott, azonban nézeteik így is a század végéig meghatározták a filozófia fejlődését.

A bécsi kör nézeteiről egy általánosan bevett nézet, hogy verifikácionisták, metafizika-ellenesek, redukcionisták és atomisták voltak. Ez a nézet így a dolgok leegyszerűsítése. A kör tagjai valójában nem vallottak szigorúan egységesnek tekinthető filozófiai nézeteket, inkább egyfajta mentalitásbeli közösség és azonos érdeklődés volt jellemző rájuk. Szinte nincs olyan tézis, amelyre ne tudnánk valakit kivételként megemlíteni, vagy amelyet idővel ne finomítottak volna. Néhány jellegzetességet azért kiemelhetünk: a tudományos pozitivizmus elmélete, a tudomány egységének tézise, a modern logika extenzív használata, és egy erős empirizmus. A bécsi kör filozófiájának jelentős részét a neopozitivizmus néven szokás összefoglalni. Világosan különbséget tettek a tudományos megismerés két szakasza, a felfedezés és az igazolás között (Reichenbach). Elsősorban a természettörvények igazolásának problémájára koncentráltak, és megpróbáltak általános útmutatást, idealizált modellt adni az igazolás „helyes” eljárására. Kulcsként adták meg a verifikáció elvét: egy tudományos igazság csak akkor elfogadható, ha tapasztalati adatok alapján ellenőrizhető. A tapasztalatokat mindig pontosan rögzíteni és dokumentálni kell, ha lehet, így „kísérleti adat”ok helyett gyakran beszéltek „jegyzőkönyvi tételek”ről (Protokollsätze). Azt, hogy a "verifikáció" mit jelent, csak később kezdték el tisztázni.

Ennek során Carnap bevezette a konfirmáció (megerősítés) elvét: a tudományos kijelentések valószínűségi kijelentések, amelyeket bizonyítani lehetetlen, de egyre több megfigyeléssel egyre inkább megerősíthetőek. Matematikai alapként ehhez az elvhez Carnap kidolgozott egy valószínűségi indukciós elméletet. Később Carl Hempel kimutatta, hogy a konfirmációs elmélet paradoxonokhoz vezethet, csak bizonyos, ésszerű kikötésekkel együtt érvényes.

Hogy ízelítőt adjunk a nézetek különbségéből is: Neurath és Ziesel a tudományfilozófia történeti és szociális aspektusaira is nagy hangsúlyt fektetett. Neurath fizikalista volt, míg Carnap kezdetben fenomenalista, majd indifferens. Neurath nem fektetett akkora hangsúlyt a formalizmusra, és a tudomány egységét inkább egy mozaikban látta, míg Carnap a formális nyelveket szerette, Schlick pedig ragaszkodott a redukcionizmuhoz.

A bécsi kör feloszlásának legközvetlenebb okai igen tragikusak voltak: 1936-ban Schlicket egy elmebeteg tanítványa megölte, feltehetőleg idológiai okokból is. Az 1938-as Anschluss után a náci vezetésnek a kör gondolkodása, kissé baloldali kapcsolódásai, nem voltak kívánatosak. A kör sok tagja egyébként is zsidó számrazású volt, így nagyrészt nyugatra menekültek. Így a kör fizikai értelemben tovább nem funkcionálhatott. A tragédiában egy jó oldal volt az, hogy viszont így vált főleg az Egyesült Államokban egy nagyon befolyásos, és ismert irányzattá a logikai pozitivizmus. Az 1960-as évektől pedig a kör filozófiai iránya sem volt már divatos, ekkor a filozófusokat elkezdte inkább a tudomány történelmi és szociológiai vonatkozásai érdekelni, ami a bécsi körben nem volt olyan hangsúlyos. Ez volt az un. történelmi, szociológiai fordulat.

Szemiotika

A szemiotika a jelek és a jelrendszerek tudománya. Ebbe beletartozik a megértés, a jövőre vonatkozó állítások (predikció) és a jelentés: annak a folyamata, hogy miként jutunk el a jelentéshez, hogyan fogalmazzuk meg a jövőre vonatkozó gondolatainkat, és fogjuk fel, értjük meg a világot. A jelek általános elméleteit is szemiotikának nevezzük. A szemiotikusok felfogása szerint a jelek egy nagyobb rendszerben kapnak jelentést. Egy nyelv szavainak és kifejezéseinek például egy adott nyelvben van jelentése, és csak azért van jelentésük, mert az adott nyelv szerkezetében bizonyos rendeltetésük, használati szabályuk van. A szemiotika előfutárai Platón, Arisztotelész és John Locke, megalapítója Charles Sanders Peirce („a szemiotika atyja”).

A főbb kutatási irányok, elméletek, melyek kialakultak

Transzcendentális logika

Megalapítója Immanuel Kant.

Immanuel Kant

„Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és újabb és fokozódó csodálattal és tisztelettel: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem. Egyiket sem szabad mintegy homályba vagy fantasztikumba burkolva, látókörömön kívül keresnem és pusztán sejtenem: magam előtt látom, s közvetlenül létezésem tudatához kapcsolom őket [...].”

Kant: A gyakorlati ész kritikája

Immanuel Kant (Königsberg, Kelet-Poroszország, 1724. április 22. – Königsberg, 1804. február 12.) az újkori filozófia egyik legnagyobb és legmeghatározóbb egyénisége, a transzcendentális idealizmus megalapítója. A Kelet-Poroszországi königsbergi egyetemen tanult matematikát, filozófiát és teológiát. 1755-ben magántanár, 1770-ben professzor ugyanezen az egyetemen; otthonától 50 mérföldnél messzebb sohasem utazott el.

Fiatal korában erősen vonzzák a természettudományok és a matematika, disszertációját (1770) például a tér kétféleképp való matematikai irányíthatóságáról írja; reáltudományos eredményei is figyelemre méltóak. Foglalkozik például a tér háromdimenziós voltának bizonyításával (aminek valószínűleg nem kis részben köszönhető későbbi filozófiájának sok alapproblémája és jellegzetessége); nevét a Naprendszer kialakulására vonatkozó elmélete (Kant–Laplace-elmélet) is őrzi (ezt az 1755-ben megjelent „Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels” című munkájában fejtette ki; míg Laplace elképzelése 1796-ban jelent meg az „Exposition du systéme du monde” című munkájában).

Filozófiája kísérlet a kor néhány uralkodó és több tekintetben is ellentétes irányzatának, az empirizmus és a racionalizmus meghaladására: ez „Kant kopernikuszi forradalma”. Az empirizmussal szemben kimutatja, hogy a tapasztalat olyasmit feltételez, ami szükségképp nem empirikus, hanem – Kant kifejezésével – ezt meghaladó, azaz transzcendens, és nem a tapasztalatból származik, hanem eleve adott kell hogy legyen (a priori). A racionalizmus ellenében viszont arra próbál rávilágítani, hogy az a priori formák elválaszthatatlanok a tapasztalattól, és a szemlélettől (intuíciótól). Kant ezzel elutasította, vagy inkább meghaladta és kiigazította a felvilágosodás azon hitét, mely az elmébe (legyen ez tapasztaló vagy racionálisan gondolkodó) vetett naiv optimizmuson alapul, és a felvilágosodás irányzatainak totalitáriusságát (amely napjainkban is tapasztalható egyébként).

Filozófiája

(csak a legfontosabb tételekre korlátozódva:)

• a filozófia úgymond „kiskorúságának” csak az ész bátor önvizsgálata vethet véget; a kritikai filozófia alanya, az emberi ész, egyben annak tárgya is lesz.
  • A tiszta ész kritikája (1781) az ész »jogos igényeit megerősítené, míg az alaptalan igényeket kivétel nélkül el tudná vetni, nem hatalmi szóval, hanem a saját örök és változhatatlan törvényeire hagyatkozva«. A tudás feltétele az elme (Gemüt) (amely érzékiség, értelem, ítélőerő, és ész is egyben) – tapasztalat előtti struktúrája. Az ismeret tárgyát az elme és a magánvaló dolog (Ding an sich) együtt alkotja, a világ önmagában nem, csak a megismerő szubjektumhoz való viszonyban ismerhető meg.
  • A gyakorlati ész kritikája (1788) című etikai művében Kant kifejti: a »jó« nem előre meghatározott törvény vagy eszme, hanem a szabadon választott egyéni cselekvés szabályának a kategorikus imperatívusz eljárásával vizsgálható ésszerűsége: »Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen«.
  • Az ítélőerő kritikája (1790) a szabadság és a természeti szükségszerűség összehangolására tett kísérlet.

Kant az utóbbi kétszáz év valamennyi filozófiai irányzatára hatott, s ugyanígy az egész huszadik századi tudományra is.

Dialektikus logika

Megalapítója Georg Wilhelm Friedrich Hegel, elsősorban A szellem fenomenológiája c. művével (1807).

Georg Wilhelm Friedrich Hegel

Georg Wilhelm Friedrich Hegel német filozófus, egyetemi tanár; a klasszikus német filozófia, és a német idealizmus legnagyobb és legjelentősebb képviselője.

Élete

Sváb családban született. Néhány évig Frankfurtban és Bernben házitanítói munkát végzett, később a jénai egyetemen habilitált. 1801 és 1806 között Jénában egyetemi előadásokat tartott. 1806-ban befejezte első és egyben egyik legjelentősebb művét, a Szellem fenomenológiáját.Itt egy meghatározó élményben volt része láthatta Napóleont a győztes csata után, akit korszellem néven titulált. Ezt követően Nürnbergbe menekül, ahol gimnáziumi rektor lett. Itt fejezte be második legnagyobb művét, a Logika tudományát, három kötetben (1812–1816). A mű hatására meghívták a heidelbergi egyetem filozófiai tanszékére, ott írta A filozófiai tudományok enciklopédiáját (1817).

A következő évben Berlinbe hívták. Ekkorra a legnagyobb mértékben tekintélyes és befolyásos ember lett. A „porosz államfilozófus“ tisztségét nyerte el. Hegel nemcsak a filozófia főbb diszciplínáiról tartott előadásokat, hanem a jog-, a művészet-, a vallásfilozófiáról, a történelem filozófiájáról és filozófiatörténetről is. Könyv formájában megjelent A jogfilozófia alapvonalai című műve. Első nyugati filozófusként tanulmányozta a keleti vallásokat és az indiai filozófiákat.

Több előadását tanítványai adták ki. Összegyűjtött műveinek nagy részét a hallgatói által gyorsírással készített, szerkesztett és néha kiegészített jegyzetek alkotják, amelyek szöveghűsége vitatható. A Hegel-művek eredetisége filológiai probléma. Viszonylag nehéz olvasni őket, mert nem csak új fogalmakat vezetett be, de gondolatainak átadására kialakított egy sajátos – eredetileg német – nyelvezetet is.

1831. november 14-én kolera áldozata lett Berlinben.

Munkássága

Életművének korszakai egybeesnek életútja jelzett állomásaival.

Republikánus korszak: 1793–1796 (Bern)

Kiindulópontja az angol és francia felvilágosodás gondolati terméke, valamint Kant olvasása jelzi a társadalmi és a morális problémák jelenvalóságát. Különbséget tesz pozitív és nem pozitív vallások között – előbbi a kereszténység, amely a feudalizmus támaszává vált, az utóbbi pedig, az ókori vallásokat jellemzi mint a szabadság és az emberi méltóság megteremtését szorgalmazó célkitűzések. Legismertebb kijelentése ezen időszakából: „A nagy, szembeötlő forradalmak előtt a kor szellemében végbe kell mennie egy csendes, titkos »forradalomnak«, amelyet nem mindenki vesz észre, legkevésbé a kortársak, így ezt szavakban kifejezni éppoly nehéz mint megérteni...”

Frankfurti korszak: 1797–1800

E korszakában a gazdasági problémákat vette szemügyre. Elsősorban az angol közgazdászok munkásságára támaszkodott (pl. Adam Smithére). E periódusában alakult ki a triadikus rendszere: tézis–antitézis–szintézis. Legismertebb kijelentése ekkoriban: „Felfogni annyit jelent mint uralkodni”.

Jénai korszak: 1801–1808

Jénában, Schellinggel közösen 1802-ben megalapították a „Kritisches Journal der Philosophie” (A filozófia kritikai folyóirata) című lapot. A lap irányvonala az objektív idealizmus lett. Schelling valamint Fichte kritizálása mellett támadta a materializmust is, bírálva annak egyoldalúságát. Az erőszak államalapítás esetén jogos és szükségszerű, amenyiben az államot mint valóságos egyéniséget megteremti és megőrzi. A szellem fenomenológiájában megfogalmazódik az a tétel is, hogy csak a szellem egészének van történelme.

Nürnbergi korszak: 1808–1816

Ez a bürokratikus teendők mellett a Logika kidolgozásának korszaka. A logika Hegelnél metafizika vagy még inkább dialektika. (Hegeltől kezdve a metafizika szónak egy új jelentése lett, mégpedig a valóság mozgását abrázoló dialektika ellenében a statikus, nyugvó lét leírását jelentette.)

Hegel rendszere szerint a világszellem az elsődleges, a természet mint az önmagától elidegenedett szellem másodlagos.

• Tézis: az eszme.
• Antitézis: a természet.
• Szintézis: az önmagára találó szellem.

Berlini professzorságának időszaka: 1818–1831

A szellemfilozófia tárgya a természet szférájából önmagához visszatért világszellem. „A különös népszellem alá van vetve a mulandóságnak, lehanyatlik, elveszti jelentőségét a világtörténet számára, megszűnik mint hordozója a legmagasabb fogalomnak, amelyet a szellem magáról alkotott. Mert mindenkor az a nép van soron az uralkodásra, amely megragadta a szellem legmagasabb fogalmát. Lehet, hogy népek megmaradnak, amelynek - már, még - nincsenek ily magas fogalmaik, de világtörténetben és történelemben félre vannak állítva.”

Legismertebb kijelentése ebben az időszakában: „Az igazat ne csak szubsztanciaként, hanem mint szubjektumként is fogjuk fel.” Ez a hegeli ismeretelmélet kulcsa, amivel német idealista elődeihez (Kant, Fichte és Schelling) hasonlóan a szubjektum megismerési folyamatban játszott szerepét szeretné tisztázni. Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás mellett Hegel tekinthető a legnagyobb renszergondolkodónak.

Filozófiája

Hegel objektív idealista alapon zárt bölcseleti rendszert dolgozott ki. Rendszere három részre tagolható:

1. Logika
2. Természetfilozófia
3. Szellemfilozófia

Filozófiájának gyökere: a fejlődés gondolata, a történetiség elve, a dialektika törvényeinek kidolgozása (a mennyiség átcsapása minőségbe, az ellentétek harca). A természeti és történeti változásokat az antropomorfnak tekintett abszolút eszme önmozgásával indokolja. Szerinte a világtörténelem fejlődésének végső soron egyetlen meghatározója van: a világszellem önmegismerési folyamata. Ez a folyamat lényegében a kultúra kiteljesedése, s végső megjelenési formája a felvilágosult porosz állam.

Hegel szerint a szellem a történelem során elidegenedett magától, külsővévált, majd ismét megbékült magával, vagyis visszatért önmagába. (Ez a metafora a nevelődésregények (pl. Goethe: Wilhelm Meister vándorévei) szerkezetét veszi át.)

Logika

Azt a megismerést amelyben az abszolútum önmagáról ismerettel rendelkezik nevezi Hegel logikának. A hegeli logika nem fogalmakban, ítéletekben és következtetésekben való gondolkodás, hanem: „a tiszta eszme tudománya, a gondolkodás elvont elemében megnyilvánuló eszméé”. „ Az eszme a magáértvaló és a magán igaz, a fogalom és az objektivitás abszolút egysége”.

A logika az eszméket a magánvalóság tiszta tér és idő nélküli állapotban tekinti. Véget kell vetni annak a „méltatlan színjátáknak”-nak, hogy egy művelt népet látunk „metafizika nélkül; mintha egy különben változatos díszített templomot látnánk oltár nélkül”.

A logika arra tart igényt, hogy a „tiszta ész rendszere legyen”, a tiszta gondolat birodalma, amely maga az igazság azaz a világ még mielőtt szétvált volna Istentől.

Hegel Logika c. művében a misztifikált fogalom önkifejlődését írja le: azt mutatja be, hogy hogyan válik egy meghatározott folyamat során abszolút eszmévé. Aztán ez a fogalom elidegenedik önmagától, anyagi természeté válik, s mint ilyen folytatja útját, fejlődésének a csúcspontját az állati szervezetben éli meg. A fogalom ekkor ismét egy metamorfózison keresztül megy és szellemé válik. Ez a szellem az emberi tudat. Tehát Hegel logikája az emberi megismerés folyamatának misztifikált, metaforikus formáját írja le.

A logika – írja Hegel – behatol az ember mindenféle természetes magatartásába, érzésébe, szemlélésébe, vágyakozásába, szükségszerűségébe, ösztönébe és a természetet emberibbé, célszerűvé teszi.

Hegel szerint a logikát úgy kell felfogni mint a tiszta ész rendszerét, mint a tiszta gondolat birodalmát. „Ez a birodalom az igazság a maga leplezetlen magán- és magáértvalóságban. Ezért úgy is kifejezhetjük magunkat, hogy ez a tartalom Isten kifejtése, amilyen örök lényegében, a természet és egy véges szellem megteremtése előtt”. ^[1]

Hegel úgy gondolja, hogy az addigi filozófia nem találta meg a módszerét amivel a filozófiát tudományosabbá tehették volna, bár Spinoza és Wolf már megpróbálkozott vele. Ezért tartja fontosnak, hogy a logikát kidolgozzák, hisz ez lehet a filozófia tudományos módszere. Amit fontos felismerni a tudományos haladás céljából, az annak a logikai tételnek a felismerése, hogy a negatív is pozitív, azaz az önmagának ellentmondó nem oldódik fel semmivé, hanem a lényeg tartalmának a negációja lesz.

A logika a tudomány tudománya – írja Hegel – az árnyak birodalma, az egyszerű lénységek rendszere, amely mentes minden érzékiségtől

Hegel a logikát objektív és szubjektív logikára osztja. Az objektív logika veszi át a metafizika helyét: „a metafizika a gondolkodás tiszta formáival igyekezett megragadni a különös, mindenekelőtt a képzeletből vett szubsztrátumokat, a lelket, a világot, az Istent…A logika azonban ezeket a formákat ama szubsztrátumoktól, a képzet szubjektumaitól megszabadultan, a természetüket és értéküket önmagában tekinti” (Hegel: A logika tudománya I. Bev.)

A szubjektív logika a fogalom logikája, azé a lényegé amely maga a szubjektum.

A logika szubjektív és objektív mivolta további három részre van osztva: a lét logikája, a lényeg logikája és a fogalom logikája.

Természetfilozófia

A kialakult eszme itt átcsap ellentettjébe, természetté válik. A természet is az eszme, csak alvó, anyagi szférában.

Részei:

• Mechanika: tér és idő, mechanikai mozgás, anyag és mozgás.
• Fizika: testekkel, elemekkel, fénnyel, hanggal, elektromossággal foglalkozott.
• Szerves fizika: A Föld természetét, történetét, valamint a növény- és állatvilágot szemléli.

Szellemfilozófia

A szellem filozófiájában Hegel azt mutatja be, hogy a véges emberi szellem hogyan ismeri fel az abszolútummal való azonosságát. Azt mutatja meg, hogy az abszolútum hogyan jut egyre teljesebb öntudatra a szubjektív és az objektív szellem közvetítésével.

A szubjektív szellem

Az önmagát szemlélő szellem.

A szubjektív szellmnek három alakzata van: a lélek, a tudat és a szubjektív szellem. A lélek az érzékelő és érző szubjektum, ami az átmenet a természetiből a szellemibe.

A lélek-állapot „a szellem alvása”. Ez az állapot az arisztotelészi filozófiából ismert növényi és állati lélek fogalmához hasonló. Bár a lélek érzékeli önmagát, még nem jutott el abba a stádiumba, hogy öntudata legyen: érzéseinek és érzelmeinek él.

A test - írja Hegel - a szellem külsővé vállása. A következő fázisban a tudat fázisában a lélek kiemelkedik az alany és tárgy egységéből, és szembekerül a tárggyal. Megjelenik az öntudat: a lélek már tud magától és felismeri, hogy rajta kívül más tudatok is vannak, amelyek függetlenek tőle.

A harmadik fázisben megjelenik az ész. Ebben a fázisban a szellem már nemcsak felismeri, hogy individuum és hogy létezik tőle különálló világ is, hanem alakítja is azt.

Az objektív szellem

A magát elképzelő szellem.

Az objektív szellem a jog, a moralitás és az erkölcsiség területét öleli fel.

A jog a szellem szabadságának külső szférát kell adjon. Ezt úgy teszi, hogy sajátjává tesz és használ dolgokat. Egy személyhez hozzátartozik az a képesség, hogy birtokokat és jogokat gyakoroljon tulajdonával kapcsolatban. A jog csak rendezett jogviszonyokban érvényesülhet.

A jogrend csupán külső egyeztetések, társadalmi megegyezések, hatalmi döntésekből áll. A jog szférában - írja Hegel - a szellem még nem ismeri fel az azonosságát a természettel.

A moralitás nem más mint akaratmeghatározottság. Hegel itt azt vizsgálja, hogy milyen esetekben erkölcsös egy cselekedet, a jószándék,és a a kötelesség. A lekiismeret fontosságát hangsúlyozza. Elutasítja Kant azon álláspontját, hogy a cselekedet elveszti morális értékét, ha a hajlamok vagy ösztönök közrejátszanak. A moralitás csupán belső megegyezés az ész törvényeivel, vagyis az abszulutummal.

Ebben a fázisban azonban a szellem még nem ismeri fel pontosan hogy az ész törvénye egyben az abszulutum törvénye is.

Az erkölcsiség a pozitív jog külsődlegességének és a moralitásnak egysége a kötelességet mintegy megtestesítő külső törvények, normák alapján.

Az erkölcsiség a család, a polgári társadalom, és az állam intézményeiben található meg. Az állam a tökéletes szabadság megvalósítása, amennyiben a törvényekben az ész rendje érvényesül. Az állam felette áll az egyéneknek.

A legjobb állam - Hegel szerint - a monarchikus, trónöröklésen alapuló alkotmányos állam.

Hegel az államfilozófián belül elemzi a világtörténelmet is. A világtörténelemben szerinte az isteni ész uralkodik. A világtörténelmet egymást követő államok (népszellemek) közötti viszonyok alkotják. Azt mondja erről: minden kor megtermeli a maga gyümölcsét, ami majd édes mérgévé válik, s ami megöli őt. De hamvaiból egy új, jobb kor fog születni. A világtörténelem nem a boldogság talaja: szenvedésekkel, könnyekkel, vérrel van teli.

A világtörténelem végső célja a teljes szabadság elérése.

Az abszolút szellem

Az önmagát szemlélő szellem.

Az abszolút szellem az objektív és a szubjektív szellem szintézise. Az abszolút szellemben az öntudat a művészeten a valláson a filozófián keresztül teljes egészében tud magáról.

A művészet az abszolútum megjelentése szemlélet formájában. A művészeti szép: „középen foglal helyet az érzéki mint olyan és a tiszta gondolat között”.

A művészet a természetben rejlik, hogy objektív létezésbe fordítja magát. A vallás belső lényege a kultuszban és a dogmában elhomályosulhat, a művészet lényege az objektivitásban csak még tisztábban, még tökéletesebben jelenhet meg.

A vallás az abszolútum önközlése és a róla való gondolkodás képzetek segítségével.

Hegel vallásfilozófiája a következő idézettel írható le: „A keresztény vallásnak mint egyáltalában a vallás legmagasabb fokának a tartalma teljeséggel egybeesik az igaz filozófia tartalmával” .

Isten létével kapcsolatban a filozófus nem szorul bizonyítékokra, hisz minden gondolkodás végső feltétele Isten. Minden istenérvet megelőzően tudunk Istenről, és éppen ez a tudás különböztet meg minket az állatoktól. (Lásd még a Hegel gondolkodása a vallásról szakaszt!)

A filozófia az abszolútum gondolatokban megragadva. A filozófia tárgy a megegyezik a valláséval, de felülmúlja a vallást. A vallás azért hiányos – Hegel szerint – mert a végtelen és a véges (Isten és ember azonossága) csak a hívők közössége számára ismert. További hiányossága a vallásnak, hogy a vallási tudat és Isten azonosságát csak objektív módon, a dogma formulájában tárja fel. Ezt a tudatot kell átalakítani önmagához visszatérő filozófiai tudattá, hogy feltárulhasson a szellem önmagával való azonossága.

Hegel gondolkodása a vallásról

Hegel szerint „a vallás az isteni szellem önmagáról való tudata, a véges szellem közvetítése révén”

Hegel szembehelyezkedik az addigi filozófiai hagyományokkal, melyek Isten „egy lényegét” egy racionális teológia keretébe helyezték, vagy amelyek az „egyéni üdvözlésről” beszéltek. Hegel nem választja el az istenfogalmat, annak az emberi történelemben megvalosulásától, hanem ebből alkotja ameg Isten „életrajzát”. Isten a történelemben a „maga igazságában” valósul meg. Ez olyan igazság amely a szellem szabadságára támaszkodik.

A vallásnak és a filozófiának azonos a tartalma – írja Hegel – a különbség csupán a nyelvi kifejezésekben van: „A vallás minden ember számára létezik, a filozófia azonban nem minden ember számára létezik”. A filozófia a vallás igazságát mondja ki. Azt az igazságot, hogy az isteni szeretet, a szellem a szubsztancia, a szubjektum örökké önmagába visszatérő folyamat.

Utóélete

Tanítványai kezdetben szellemi csoportot alkottak, ám a zárt rendszer továbbfejlesztése és továbbvitele kudarcba fulladt,mivel a tanítványok két csoportra szakadtak. E két tömörülés kapta,az ifjúhegeliánus és óhegeliánus nevet. Ez idő tájt materialista bírálatok is érték tanait, melynek egyik legnagyobb szószólója Marx volt.Leegyszerűsítette Hegel remekművét,ami azáltal sokat veszett eredetiségéből és értékéből.

Másik oldalról nézve, Nietzsche és Kierkegaard filozófiájának megjelenésével a hegeli mű összeomlott, a rendszerfilozófiák kora leáldozott.

Hegel jelentős befolyást gyakorolt a XIX. században a születő magyarországi filozófiára, habár könyveinek magyar fordítását csak az 1950-es évektől kezdték kiadni.

Analitikus filozófiai logika

Az analitikus filozófia a formális logikával párhuzamosan, a formuláktól idegenkedő transzcendentális logikával és a kor sok más irányzatával vitatkozva fejlődött ki, s elsősorban a formális logika alapjait vizsgálja. Alapgondolatai közül sokat már Aquinói Szent Tamásnál megtalálhatunk, megalapítója, első igazi „specialistája” azonban Gottlob Frege.

Témakörök

Extenzió és intenzió. A jel dimenziói.

Szintén Gottlob Frege bukkant az aritmetika megalapozása közben a következő problémára (Gottlob Frege: Jelentés és jelölet, er. Über Sinn und Bedeutung, 1892) : mit fejez ki az egyenlőségi (azonossági) reláció a matematikában, másképp szólva mit jelent a következő jel: =.

Ha felületesen nézzük, akkor látszólag - tulajdonképpen - semmit. Tekintsünk ugyanis két dolgot, A-t és B-t. Ha ezek teljesen megegyeznek, azt így írhatjuk: A=B. A és B bármik lehetnek: tárgyak, fogalmak stb., feltéve ha mindenki számára jól meghatátozottak, mindenki ugyanazt érti rajtuk.

Képzeljük el most, hogy az egyenlőségi relációt konkrét tárgyakra próbáljuk kimonani! Mondjuk vegyünk két kutyát, melyek egyenlőek. Mármost két egyenlő kutyát egyáltalán nem is vagyunk képesek vételezni, mert a „kettő” számnév jelentése ellentmond annak, hogy a „két” kutya egyenlő, hiszen „két egyenlő” kutya „valójában” csak egy kutya. Márpedig nem szoktuk azt mondani, hogy a kettő egyenlő eggyel. Világos tehát, hogy az = reláció nem lehet tárgyak közti reláció, mert ez a felfogás a fentihez hasonló furcsaságokhoz vezetne, és mellesleg romba döntené az egész aritmetikát (igen kényelmes aritmetika lenne, mert egyetlen számból állna: 1=2-ből ugyanis már simán levezethető az aritmetika törvényeinek segítségével, teljes indukcióval (0=)1=2=3=4=5=...! - a 0 hozzávétele itt attól függ, természetes számnak tekintjük-e. Képzeljünk el egy ilyen világot: már egy kiló alma megvásárlása is micsoda anarchiába torkollana, hiszen mi teljes joggal 0 kiló almáért fizethetnénk, míg az árus ugyanilyen joggal 1000 kiló alma árát követelhetné tőlünk...).

Frege tradicionális filozófiai jellegű érvekkel hozakodik elő. Mint mondja, az A=A kifejezés jelentése nyilvánvaló, Kant nyomán a priori kijelentésnek tekinthető, és nem fejez ki semmifajta meghökkentő ismeretet, bármilyen egyértelműen meghatározott „A” dologra igaz. Ám egy A=B formájú kijelentéssel sokszor mégis csak nem-triviális ismereteket közölhetünk. Az a kijelentés, hogy „Kennedy gyilkosa nem más, mint Lee Oswald”, bizony egyáltalán nem triviális: mellesleg a mai napig rá kétségtelen bizonyíték, hogy igaz. Frege szerint „Az, hogy nem minden reggel új Nap kel fel, hanem mindig ugyanaz, bizonyára egyike volt az asztronómia legtermékenyebb felfedezéseinek. Egy kisebb bolygó vagy üstökös azonosítása még ma sem mindig magától értetődő.” Nevezetes példát is hoz fel: egyáltalán nem olyan nyilvánvaló, hogy a „Hajnalcsillag” és az „Alkonycsillag” neveken nevezett csillagászati objektumok ugyanazok, lévén mindkettő a Vénusz bolygóval egyezik. Fizikailag persze ezek az objektumok egyeznek, csakhogy valami mégis különbözik. Az pedig látható, hogy ez a különbség miben van - az objektum neveiben. Az első fontos tanulság, hogy az egyenlőség nem a megnevezett tárgyak, hanem neveik közti reláció.

Tehát ha azt mondjuk, A=B, akkor ezzel valójában nem azt állítjuk, hogy az A dolog ugyanaz mint a B dolog, hanem hogy a C dolog „A” neve ugyanazt a C dolgot jelöli, mint a C dolog „B” neve. Különben egyszerűen az A=B típusú kijelentéseknek nem lenne értelmük.

Ez eddig biztos, noha egyesek jóérzése talán tiltakozik: „Amit Frege mond, az hülyeségnek tűnik. Amikor azt állítjuk, hogy Kennedy gyilkosa azonos Lee Oswalddal, akkor bizony senkit sem az érdekel, hogy a >>Lee Oswald<< >>elnevezés<< csak ugyanaz, mint a >>Kennedy gyilkosa<< elnevezés, hanem bizony az, hogy az a személy, akit Kennedy gyilkosának titulálunk, egy konkrét személy, mégpedig éppen az az ember, akit úgy hívnak, Lee Oswald.” Abban a kijelentésben, hogy két név ugyanazt a személyt jelöli, pl. hogy „Arisztotelész” és „Stagira Filozófusa”, nem az a lényeg, hogy a nevekről mondjunk valamit, hanem az, hogy a személyekről. Ha ugyanis nem így lenne, akkor az = reláció ismét csak nem jelentene semmi lényegeset (a filozófiai műveltségű berzenkedők kifejezésével élve, ismét csak analitikus ítéletek lennének), holott a „Kennedy gyilkosa Lee Oswald” kijelentés semmiképp sem analitikus: olyan új információt tartalmaz, amely többet mond mint a mondat egyes részeinek puszta összege (szemben például a „Minden test kiterjedt” mondattal, ugyanis a „test” fogalma már tartalmazza a „kiterjedtség” fogalmát, tehát ennek a mondatnak a jelentése előáll részei jelentéseinek az összegéből). Viszont ha egy A=B állítás pusztán nevek közti reláció lenne, úgy az A=B ítélet analitikus lenne, mivel az A,B nevek „valaminek” a nevei, és amennyiben ezek a nevek jól meghatározottak, mindenki ugyanazt kell hogy értse mind A-n, mind B-n, azaz ekkor már ismert lenne az A jelentéseként szolgáló C dolog, hasonlóan a B jelentése, azaz az előbbi C dolog, egy ilyen kijelentés tehát semmi olyasmit nem mondana, amit már ne tudnánk.

Még nyilvánvalóbb ez a problematika az aritmetikában. A 14² szimbólum ugyanazt jelöli, mint a 196 szimbólum, de aligha állítaná bárki is egy fejszámolóművészen kívül, hogy a „14²=196” kijelentés egy nyilvánvaló trivialitás lenne. De hogyan lehetséges, hogy két jól definiált jel ugyanazt a dolgot jelöli, és az emberek nagy része mégsem tudja már abban a pillanatban, amikor a jelek értelmét megtanulja, hogy ez a kijelentés igaz, hanem több évig tartó tanulás után is keserves munkával kell kiszámolnia?

Az igazság fogalma

Ha úgy vesszük, az igazság törvényeit kutató logika tudományának óriási botránya, hogy legalapvetőbb fogalmát, az „Igaz” fogalmát nem sikerült meghatároznia. Több próbálkozás ellenére sem sikerült eddig egyszerre kielégítően és általánosan definiálni, mit értsünk azon, hogy „az A mondat igaz”, vagy azon, hogy „nem igaz”.

Már Frege is kimutatja, hogy az igényes gondolkodás szempontjából mit sem ér az a nagyon is kézenfekvő, de naivnak bizonyult definíció, hogy

„Igaz mondat az olyan mondat, amely azt mondja, hogy a dolgok így és így állnak, és a dolgok valóban így és így állnak.” (Afred Tarski).

Ez a megfogalmazás már Arisztotelész Metafizika c. művében is megtalálható:

„… igaz pedig az, amikor azt mondjuk arról, ami van, hogy van, vagy amikor arról, ami nincs, azt hogy nincs.”

Talán a legrövidebben így szólhatna egy definíció:

„Az A mondat igaz, ha tartalma megegyezik a valósággal”.

Tegyük fel, hogy be akarjuk bizonyítani, hogy az A mondat igaz. Ehhez a naiv definíció szerint a következő állítást kell belátni:

Az A mondat tartalma megegyezik a valósággal.

De mikor igaz ez a mondat? Hát a naiv definíció szerint akkor, ha tartalma megegyezik a valósággal, vagyis ha teljesül a következő:

Annak a B mondatnak a tartalma, hogy „Az A mondat tartalma megegyezik a valósággal”, megegyezik a valósággal.

Hogy ezt az újabb C mondatot bebizonyítsuk, azt kell ellenőriznünk, hogy tartalma megegyezik-e a valósággal, azaz ellenőrizni kell, hogy igaz-e a következő mondat:

Annak a C mondatnak a tartalma, hogy „Annak a mondatnak a tartalma, hogy »Az A mondat tartalmaz megegyezik a valósággal.«, megegyezik a valósággal”, megegyezik a valósággal.

És ez a szöszölés a végtelenségig folytatható: ha elegendő időnk van, ilyen egymásba skatulyázott mondatokat kapunk:

Annak a mondatnak a tartalma, hogy „Annak a mondatnak a tartalma, hogy „Annak a mondatnak a tartalma, hogy... „Az A mondat tartalma megegyezik a valósággal.”, ..., megegyezik a valósággal.”, megegyezik a valósággal.”, megegyezik a valósággal.

Amint Frege írja:

„ Nem lehet esetleg megállapítani az igazság fenállását, ha bizonyos szempontból megegyezés van? De milyen szempontból? És mit kell tennünk annak az eldöntéséhez, hogy valami igaz-e? Azt kellene megvizsgálnunk, igaz-e, hogy - mondjuk egy képzet és egy valós dolog - az illető szempontból megegyeznek. Ezzel pedig újra ugyanolyan jellegű kérdés előtt állnánk, és az egész játékot újrakezdhetnénk. [...] Ezzel meghiúsul az a kísérlet, hogy az igazságot úgy határozzuk meg, mint megegyezést. És így hiúsul meg az igazság definiálására tett minden más kísérlet is. Egy definícióban ugyanis bizonyos ismertetőjeleket adunk meg. Ha az általános definíciót alkalmazni akarjuk egy egyedi esetre, mindig azt kell megvizsgálnunk, igaz-e, hogy ezek az ismertetőjegyek megvannak. Így mindig körben forognánk. Ezek szerint valószínű, hogy az >>igaz<< szó tartalma egészen sajátos és definiálhatatlan.”

Gottlob Frege: A Gondolat. Logikai vizsgálódás.. 1918.

Ezt a zseiális, az igazság definiálhatatlanságára vonatkozó sejtését egy Frege munkásságát valószínűleg nem nagyon ismerő későbbi lengyel matematikus, Alfred Tarski más szempontból is megerősítette, Az Igazság fogalma a formalizált nyelvekben c. cikkében (1933). Tarski is a naiv definícióból indul ki, tekintve például a következő mondatot:

Esik a hó.

A fönti mondat akkor és csak akkor igaz, ha valóban esik a hó. Azaz mondhatjuk:

Az „Esik a hó” mondat akkor és csak akkor igaz, ha tényleg esik a hó.

Általában ha adott egy A mondat, akkor a mondatok igazságának általános definíciója alkalmazható kell hogy legyen legyen egy konkrét esetre (különben nem ér az egész semmit...). Vagyis a következő definíciók mellett:

„Egy mondatot akkor mondunk igaznak, ha ez és ez teljesül.”

- ahol az „ez és ez” kifejezés a mondatok bizonyos tulajdonságait tartalmazza, melyek alapján igazságuk eldönthető - teljesülnie kell egy konkrét A mondatra is hogy

„Az adott A mondat igaz, ha ez és ez teljesül rá”.

Vagyis egy explicit igazságdefiníciónak konkrét mondatra nézve a következőképp kell kinéznie:

Az A mondat igaz, ha a B mondat igaz.

...ahol a B mondat azt írja le, hogy az A rendelkezik az őt igazzá tévő tulajdonsággal. A B mondat minden konkrét esetben az A mondattól függ vagy függhet, azaz ha az A mondatot megváltoztatjuk, akkor esetleg a B is megváltozik (nem kötelező – elképzelhető, hogy találunk olyan univerzális B mondatot a nyelvben, amely megadja az összes igaz mondat összes tulajdonságát, de csak az igaz mondatok ezen tulajdonságait – de lehetséges, hogy változik).

Ez minden explicit igazságdefinícióra igaz kell hogy legyen, nem csak az Arisztotelésztől és a közfelfogásból eredő naiv definícióra! Mármost a naiv definíció valahogy így festene pontosabban, konkrét esetben, mondjuk ha A = Esik a hó:

Az „Esik a hó” mondat igaz akkor és csak akkor, ha esik a hó.

Általában, ha tetszőleges mondat esetén például a mondat betűit idézőjelek közé zárva a mondat megnevezését kapjuk, akkor a definíció a következőképp fogalmazható:

Az „...” mondat akkor és csak akkor, ha ...”

ahol a fenti definíció hármas pontjai helyére mindkettőször ugyanazt a jelsorozatot, azaz a mondatot kell írni.

Sajnos bizonyos mondatok önmagukra hivatkozhatnak. Például:

AZ E SZÓCIKKBEN AZ ELSŐ, CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRT MONDAT HAMIS.

Ez korrekt mondatnak tűnik: ebben a szócikkben esetleg több csupa nagybetűvel szedett mondat is van, de egyetlen olyan, amely normál, felülről lefelé haladó olvasási irány mellett mind között az első, mégpedig épp a fenti nagybetűs mondat, és ez azt állítja magáról, hogy hamis. Logikusnak tűnik, hogy egy mondat igaz vagy hamis. Igazságdefiníciónknak ezt el kell tudnia dönteni róla, próbáljuk ki hát rá! Az előzőek mintájára a következőt kapjuk:

Az „AZ E SZÓCIKKBEN AZ ELSŐ, CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRT MONDAT HAMIS” mondat igaz akkor és csak akkor, ha az e szócikkben az első csupa nagybetűvel írt mondat hamis.

De ez utóbbi mondat, mármint az, amelyre a definíció második mellékmondata hivatkozik (azaz amelyet „az e szócikkben az első csupa nagybetűvel írt mondat” kifejezés nevez meg), nem más, mint a következő mondat (az idézőjelek közti résszel): „AZ E SZÓCIKKBEN AZ ELSŐ, CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRT MONDAT HAMIS.” Vagyis igazságdefiníciónk második mellékmondatában egy mondatot leírásával neveztünk meg, míg első mellékmondatában ugyanarra a mondatra idézőjeles megnevezésével utaltunk. A leírás és a megnevezés ugyanazt a mondatot határozza meg, ezért a leírás helyébe egyszerűen a megnevezést írhatjuk. A következő adódik:

Az „AZ E SZÓCIKKBEN AZ ELSŐ, CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRT MONDAT HAMIS” mondat igaz akkor és csak akkor, ha „AZ E SZÓCIKKBEN AZ ELSŐ, CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRT MONDAT HAMIS” mondat hamis.

Hopp! Definíciónk szerint a csupa nagybetűvel szedett mondat igaz akkor és csak akkor, ha hamis. Kellemetlen. Látni lehet, hogy a kellemetlenséget a mondat önmagára való hivatkozása okozza. Tarski szerint azonban „nem tudunk olyan értelmes indokot adni”, mellyel az ilyen önmagukra való hivatkozásokat megtilthatnánk.

Valójában vannak különféle próbálkozások arra nézve, hogy az ilyen önhivatkozásokat megtiltsuk. Ezekről Tarski is tudott, csak nem volt velük elégedett, véleménye szerint ezek a próbálkozások filozófiailag nem voltak elég motiváltak. Más probléma is van azonban ezekkel: a legáltalánosabb és legnagyratörőbb ilyesfajta próbálkozás, a halmazelméletre alapuló matematika felépítése ún. impredikatív definíciók és tételek nélkül, melyet Hermann Weyl kísérelt meg Russell és Poincaré különféle vizsgálatai nyomán, eddig még nem sikerült teljes mértékben.

Irodalom

Málnási Bartók György: Kant