Szentháromság
A Szentháromság a legtöbb keresztény felekezet tanítása szerint a három isteni "személy" (Atya, Fiú, Szentlélek) egységéről, egyenlőségéről és különbözőségéről szóló hittétel.
Isten hármas tagolódása más, nem-keresztény vallásoknál is feltűnik, de ezt a nyugati kultúrkör nyelvein nem szokás a hagyományos értelemben vett "Szentháromságnak" nevezni.
A Krisztus utáni 4. századtól kezdve rendszerint az "Egy Isten, három személy" kifejezést értik "Szentháromság" alatt, azzal, hogy a "személy" fogalma más jelentéssel bírt az ókorban, a középkorban, a felvilágosult filozófiák korában, a modern korban, és mást értünk "személy" alatt manapság.
A Szentháromságba vetett hit kifejtésére számos kísérlet történt a keresztény vallástörténet során, és ma is élénk teológiai diskurzusok folynak róla. Érdekessége, hogy ez a látszólag "elvont" vallási tétel az, amelyikben a legtöbb keresztény felekezet megegyezik egymással.
Szentírás és hagyomány
A "Szentháromság" kifejezés a Bibliában nem fordul elő, de vannak olyan részei mind az Ószövetségnek (pl. Példabeszédek könyve 8:22), mind pedig az Újszövetségnek (elsősorban János Evangéliuma, de Szent Pál levelei és a Zsidókhoz írt levél is), amelyek alapján a keresztények kezdetektől fogva igazolva látták hitüket, hogy a hívő ember három féleképpen élheti meg az egyetlen Istent. A Szentírás beszél az Atyáról, a Fiúról, és a Szentlélekről, de hogy ezeknek egymáshoz való viszonya miképpen lehetséges, csak a negyedik századra kristályosodott ki annyira, hogy a Szentháromság hittételnek ("dogma") tekinthető. A "Szentháromság" kifejezést Tertullianus használta először a 3. században.
Az Atya
Nem tudunk róla, hogy Jézus Krisztus előtt mások is nevezték volna Istent Atyának. A kereszténység egyik legismertebb imája, a "Mi Atyánk" is Jézustól származik. Jézus nyomán a keresztények Istent, pontosabban az Atyát, nem csak a teremtés Istenének tartják (deizmus), hanem gondviselő, szerető, és személyes Istennek hiszik. A teremtésen túl az Atya rejtélyes módon jelen van a történelemben, elsősorban pedig a választott nép (Ábrahám utódai) történelmében. Keresztény meggyőződés szerint az Atya "Gondviselése" az üdvtörténet során végül az ószövetségi ígéretek beteljesedéséhez vezetett. Ezt leggyakrabban úgy fejezik ki, hogy az "idők teljességében" az Atya "elküldte" a Fiút, hogy "emberré legyen", és "kinyilatkoztassa" Isten igazi arcát. Az Evangéliumok szerint az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú, akit az Atya küldött. A negyedik evangéliumban Jézus azt állítja magáról, hogy ő és az Atya egyek, és hogy ebbe az egységbe kapcsolódik be mindenki, aki követi Jézust.
A Fiú
Az őskeresztény közösségek életében kezdetben elsősorban Jézus személye körül folytak viták, hogy miképpen értelmezhető, hogy a Názáreti Jézus "Isten Fia" volt. Ez természetesen rendkívül kényes kérdésnek számított a kezdetben minden valószínűség szerint csupán zsidókból álló keresztények körében, hiszen látszólag az "Egy Isten"-be vetett, szigorúan monoteista hit volt a tét. A keresztények hite, hogy Jézus Krisztus "valóban" Isten Fia volt, végül oda vezetett, hogy a keresztényeket kizárták a zsinagógákból.
János Evangéliuma, amely az újszövetségi evangéliumok közül valószínűleg a legkésőbb, Krisztus után 100 körül nyerte el jelenleg is ismert formáját, olyan Jézust tár az olvasó elé, aki már "egy az Atyával", és aki a "Szentlélek által" lesz jelen a keresztény közösség (egyház) életében.
Hogy Jézus Krisztus igazi ember, és ugyanakkor igazi Isten is, a Khalkhedoni általános zsinaton mondták ki hittételként 451-ben. Viszont már a niceai zsinaton, 325-ben használják a görög "homoousziosz" szót, ami azt jelenti, hogy "olyan mint", vagy "hasonló lényegű" (a görög ouszia lényeget jelent, a latin essentia megfelelője), és ez további vitákhoz vezetett. Ezt a különös görög kifejezést végülis Nagy Konstantin császár nyomására került a hitvallás hivatalos formájába (Niceai Hitvallás). A hívő emberek ellenkezését elsősorban az váltotta ki, hogy ez a szó nem is szerepel a Szentírásban, másrészt pedig ha Isten Fia csak "hasonló lényegű" az Atyához, akkor mégsem egészen olyan, mint az Atya, azaz nem "egy az Atyával".
I. (Nagy) Constantinus
Gaius Flavius Valerius Aurelius Constantinus, más néven I. Constantinus vagy Nagy Konstantin, a görög katolikus és görögkeleti egyházban Szent Konstantin (hivatalos császári címe latinul: IMPERATOR CAESAR FLAVIVS CONSTANTINVS PIVS FELIX INVICTVS AVGVSTVS, ehhez 312-ben hozzáadta a MAXIMVS nevet, 325 után pedig az invictust a VICTOR váltotta fel, mert az invictus Sol Invictusra, a Napistenre emlékeztetett) (272. február 27. –337. május 22.), római császár 306. július 25-től haláláig. Európában ma leginkább a 313-ban kiadott milánói ediktumról (amely a Római Birodalomban elsőként tette törvényessé a keresztény vallást) és a 325-ben tartott első niceai zsinatról ismert; mindkettő fontos lépést jelentett a kereszténység elterjedésében. Lactantiustól és Caesareai Eusebiustól a modern kori történészekig sokan őt tartják az első keresztény császárnak, bár hite felől kétségek merülnek fel, mivel csak halálos ágyán vette fel a kereszténységet.
Korai élete
Konstantin Naissus (ma Niš, Szerbia) városában született, FelsőMOesia tartományban, 272 vagy 273 február 27-én. Apja Constantius Chlorus római tábornok, anyja a tábornok első felesége, Helena, egy kocsmáros tizenhat éves lánya. 292 körül Konstantin apja otthagyta az anyját, hogy elvegye Flavia Maximiana Theodorát, Maximianus nyugat-római császár lányát vagy mostohalányát. Tőle még hat gyermeke született, köztük Julius Constantius. Az ifjú Konstantin Diocletianus császár nikomédiai udvarában szolgált, miután apját 293-ban kinevezték a tetrarkhia két Caesarja egyikének. 305-ben az Augustus, Maximianus lemondott, és Constantius lépett a helyébe, ő azonban a kaledóniai piktek elleni hadjárat során megbetegedett és 306. július 25-én meghalt. Konstantin ott volt apja halálos ágyánál Eboracumban (ma: York), ahol az alemanni származású Chrocus tábornok és a Constantius emlékéhez hű csapatok kikiáltottál Augustussá (császárrá). Konstantin az elkövetkezendő tizennyolc év során több csatát és háborút is vívott, elsőként megszerezve a Kelet-római Birodalom, majd az újraegyesített Római Birodalom fölötti uralmat.
Konstantin és a kereszténység
Konstantin leginkább arról ismert, hogy ő volt az első római császár, aki felvette a kereszténységet, bár lehetséges, hogy továbbra is hitt korábbi hitében. Társcsászárával, Liciniusszal ő engedélyezte elsőként a keresztény vallás gyakorlását (religio licita – engedélyezett vallás). Bár csak a halálos ágyán keresztelték meg, egyes források szerint már korábban áttért a keresztény hitre – a legenda szerint egy jelnek köszönhetően: a Milvian-hídi csata előtt, 312. október 28-án, mikor katonáival menetelt, egy kereszt jelent meg előtte az égen, e szavakkal : „E jelben győzni fogsz!” (In hoc signo vinces). Később álmában azt az utasítást kapta, hogy új jelet tegyen a zászlóira (labarum). A Konstantin és Licinius által kiadott milánói ediktum (313) eltörölte a kereszténység gyakorlásáért korábban kirótt büntetéseket, melyek miatt rengetegen szenvedtek mártírhalált. Az egyház elkobzott vagyonát is visszaadta. Az ediktum után a keresztények előtt új lehetőségek nyíltak meg, versenghettek a pogány rómaiakkal a cursus honorumban a magas kormányzati pozíciókért, és a társadalom is jobban befogadta őket. Új templomokat szentelhettek fel, a keresztény püspökök pedig nyilvánosan állást foglaltak, ahogy más vallások képviselői nem merték volna. Mindezek miatt a kereszténységen belüli ellentmondások, melyek már a 2. század közepén felmerültek, nyílt ellentétekké fajultak, és gyakran erőszakba torkolltak. Konstantin Istentől elrendelt kötelességének tekintette a vallási zavargások elsimítását, és 314-ben összehívta az arles-i zsinatot a donatisták ellen, majd az első ökumenikus zsinatot: az első niceai zsinatot (325. május 20. - július 25.) Ezek célja az volt, hogy rendet tegyen több, a korai kereszténységet zavaró tankérdésben (arianizmus, kvatrodecimanizmus). 321. március 7-én a vasárnapot rendelte a heti pihenőnapnak (CJ 3.12.2). A pápának adományozta a lateráni palotát, elrendelte a Születés temploma, a Szent Péter-bazilika, a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika, az Hagia Sophia, a mai Basilica di San Lorenzo fuori le Mura, a Szent Sír Temploma és a Szent Apostolok Temploma építését (halála után ez utóbbiban temették el). Később nevét hozzákapcsolták a pápai érdekeket védő Konstantin-adományhoz is, ez azonban később hamisnak bizonyult.
Konstantin és a zsidók
Konstantin több megszorítással is nehezítette a zsidók életét: nem volt szabad keresztény rabszolgákat tartaniuk vagy körülmetélni a rabszolgáikat. A keresztényeknek tilos volt áttérniük a zsidó hitre. A vallásgyakorlást is korlátozták, de Tisha B'Av napján, a jeruzsálemi nagytemplom lerombolásának évfordulóján beengedték a zsidókat Jeruzsálembe. Konstantin azt is támogatta, hogy a húsvét és a pészah dátumát elválasszák egymástól (lásd még: kvatrodecimanizmus). Az első niceai zsinat után így ír egy levelében: „…méltatlannak tűnt, hogy az ünnepek ezen legszentebbikének megtartásában a zsidók szokásait kövessük, akik hatalmas bűnnel szennyezték be kezüket, emiatt megérdemelten sújtja őket a lélek vaksága. […] Ne legyen hát semmi közös bennünk a megvetendő zsidó csőcselékkel, mert minket másképpen áldott meg a mi Megváltónk.
Konstantin élete és cselekedetei a milánói ediktum után
A császárok arcmását viselő érmék gyakran árulkodnak személyes [[ikonográfia|ikonográfiájukról. Konstantin uralmának korai éveiben Mars, majd (310 után) Apolló, mint napisten ábrázolása gyakran jelenik meg érméi hátoldalán. Marsot a tetrarkhiával hozták összefüggésbe, és Konstantin azzal, hogy ezt a szimbólumot használta, hangsúlyozta uralma törvényességét. Miután 309–310-ben szakadás következett be közte és apja régi társcsászára, Maxiamus között, Konstantin azt állította, hogy Marcus Aurelius Claudius Gothicus 3. századi császárnak, a naissusi csata (268 szeptember) hősének leszármazottja. A 4. századi Augustusi Történelem azt írja, hogy Konstantin apai nagyanyja, Claudia, Crispus lánya, Crispus pedig állítólag II. Claudius és Quintillus testvére. A történészek azoonban azt gyanítják, ez csak kitaláció, melyet azért találtak ki, hogy hízelegjenek a császárnak.
Hogy Jézus Krisztus Isten Fia, amelyet keresztény értelemben úgy kell érteni, hogy maga Jézus bár teljesen ember, teljesen Isten is, mert "általa, ővele, és őbenne" Isten "megtestesült" ("Velünk az Isten"), a legelső és legalapvetőbb keresztény hittételnek számít. Minden, ami ettől eltér, bármennyire is ésszerű, tévhitnek nyilvánítottak. A Héber Biblia egyes részei, valamint a korabeli zsidó elképzelések Isten Fiáról, illetve az eljövendő "Messiásról", továbbá a hellenisztikus filozófiai rendszerek (elsősorban a sztoicizmus és platonizmus) szókészlete mind segítségül szolgáltak a korabeli keresztényeknek ahhoz, hogy megfogalmazzák a "megtestesült" Istenbe, azaz Jézus Krisztusba vetett hitüket.
A "megtestesülés" a történelemben történik. A Zsidókhoz írt levél arról beszél, hogy Isten különböző féle módon beszélt a felmenőkhöz (a "Törvény"-en keresztül, a próféták által), de "manapság" elsősorban Jézus Krisztuson keresztül szól az emberekhez. Ugyanez az őskeresztény levél Isten tükröződésének is nevezi Jézust, aki jelen volt már a teremtésnél is, aki által Isten fenntartja a világot, Isten "szava" ("Logosz", azaz Ige), az "igazi" törvény, mindennek az alapja. A keresztények Jézus Krisztusban látták megtestesülni az isteni "Értelem"-et, "Bölcsességet", amelyről a Héber Írások (Ószövetség) is szólnak. Szent János Evangéliuma pedig egy himnusszal kezdődik a "Logosz"-ról: "Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennel volt, és az Ige Isten volt...". Ez az Ige a legtöbb keresztény hite szerint a Szentháromság második személye, a Fiú, aki "egylényegű" az Atyával, tehát maga az Isten, de a történelem "színpadán" Jézus Krisztus által vált ismertté, "testet öltött", azaz emberré lett (inkarnáció).
Szentlélek
Jézus megígérte a Szentlélek eljövetelét, amelyet a görög nyelven írott evangéliumok "Parakletosz"-nak neveznek, és ezt gyakran "Vigasztaló" néven fordítják le. Az Újszövetség szerint Jézus, illetve Isten jelenléte a keresztény közösségek életében a Szentlélek "által" valósul meg, aki "egylényegű" az Atyával, és "egylényegű" a Fiúval. Későbbi keresztény teológiai megfontolások a Szentlélekről mint az Atya és a Fiú szeretetének gyümölcséről beszélnek. Istent, illetve a Szentlelket, előszor Szent Ágoston nevezte szeretetnek. A keresztény vallásos tapasztalat tehát Istent nem csak teremtő és gondviselő Atyaként, és nem csak Fiúként, azaz emberré lett Istenként éli meg, hanem Szentlélekként is, azaz szerető és vigasztaló Istenként. Eljövetele Pünkösd ünnepéhez kapcsolódik.
Pünkösd
A pünkösd egy ünnep, amelyen a kereszténység a Szentlélek eljövetelének emlékét üli. Húsvét után az ötvenedik napon tartják. Görög nevének (Pentecostes) a jelentése is 50; a magyar pünkösd szó ebből származik. Hasonlóan a húsvéthoz, egész héten át tart, de csak két nap nyilvános ünnep. Tertullianus régi ünnepnek nevezi, tehát az apostolok idejéből való. Van vigiliája böjttel, amelyen keresztvizet szentelnek. A bérmálás szentségét pünkösd ünnepétől kezdve szokás kiszolgáltatni. Az ünnepről május hónapot Pünkösd havának is nevezik.
Szent Ágoston
Szent Ágoston, Augustinus, Aurelius Augustinus (Thagaste, Észak-Afrika, 354. november 13. - Hippo Regius, 430. augusztus 28.): hippói püspök, egyházatya, filozófus. Az észak-afrikai Thagasteből (ami napjainkban már csak egy romváros Tunéziában) számazó Aurelius Augustinus az egyik legnagyobb nyugati egyházatya. Vele kezdődik a filozófia antropológiai fordulata. A platonikus nyomokon haladó Ágoston dialektikusan fogalmaz:"higgy, hogy szellemi belátásra juss, és juss belátásra, hogy higgy"
Szent Ágoston minden kétséget kizáróan a kereszténység egyik legnagyobb filozófusa, szinte az egész középkor ideológiája belőle táplálkozik. Áttelepítette a keresztény filozófiába mindazt, amit fontosnak érzett, nemcsak a neoplatonikusoktól, hanem Cicerótól, Platóntól, a sztoikus filozófiától is. Gondolkodói hagytékánk számos eleme máig él a keresztény teológiában és bölcseletben: ilyen a platonizmusa, a kegyelemről szoló tanítása, a predesztináció tana. Katolikus és protestáns irányzatok sora hivatkozott műveire, amelyeket a 17. századtól gondos kezek gyöjtöttek egybe és adtak közre egyre alaposabb és teljesebb nyomtatott kiadásokban.
Szentháromság modellek: Kelet és Nyugat
Az Isteni személyek "egylényegűségének" folytonos hangsúlyozásával a keresztény hitvallások azt kívánják nyomatékosítani, hogy Istent a kinyilatkoztatás alapján bár három "személyű" Istenként ismerjük meg, a keresztények továbbra is monoteista (egy Istenben hivő) felekezetnek tartják magukat. Egy Isteni lényeg ( görögül ouszia) van, és három "egylényegű" személy (görögül hyposztaszisz). A személyek nem állhatnak meg egyedül (nincs külön lényegük - latinul essentia), hanem együtt, egymást feltételezve "képezik" a három "személyű" egy Istent.
Ennek az elvont gondolkodásnak Isten lényegéről elsősorban a nyugati-kereszténységben (katolicizmus, protestantizmus, anglikán egyház) van hagyománya (főleg Szent Ágoston óta), míg a keleti-kereszténység (ortodoxia) Istent rendszerint úgy veszi, ahogyan a Szentírás alapján Isten megismerhető. Az elvont, metafizikai gondolkodásra hajlamosabb Nyugat tehát Istent önmagában ("in se") probálja megérteni, a "kinyilatkoztatott igazságokat" az ész fényénél, míg a mitológiai gondolkodásra inkább fogékony keleti-kereszténység kizárólag az üdvtörténet rendjében szemléli Istent (ahogyan Istent a Szentírás alapján megismerhetjük).
Egy másik, egykor komoly egyházpolitikai következményekkel is járó dogmatikai eltérés Kelet és Nyugat kereszténysége között az ún. Filioque kérdése. Mivel a nyugati-keresztény teológiai gondolokodás önmagában szemlélte Istent, a Szentháromság személyeit teljesen egyenrangúnak vélték, hiszen mind a három személy "egylényegű". Az "egylényegűséget" szem előtt tartva, Nyugaton a Szentlelket az Atya és a Fiú szeretetének "többlete", túláradásaként fogták fel (ugyanaz a lényeg árad túl, tehát ugyanaz az Isten). A nyugati krédók (hitvallások) szerint tehát a Szentlélek az Atyától és a Fiútól egyaránt származik. Keleten viszont továbbra is azt hangsúlyozták, hogy nem helyes Istent önmagában szemlélni, mivel a véges emberi értelem csak azt tarthatja helyesnek Istenről, amit a kinyilatkoztatás alapján tudunk. A Szentírás pedig arról szól, hogy az Atya mindennek a kezdete, az Atya küldte a Fiút, és az Atya az, aki a Szentlelket is küldte. A Szentlélek tehát nem úgy származik a Fiútól, mint ahogyan az Atyától származik, mert az Atya a kezdet. Nyilvánvaló, hogy a Szentháromság személyei bár a keleti hitvallások szerint is "egylényegűek", az üdvtörténet rendjében, illetve, ahogyan az ember véges elméje a kinyilatkoztatás segítségével felfoghatja Istent, nyomon követhető egyféle alárendeltség (szubordinalizmus): Az Atya a kezdet, a Fiú a küldött, és a Szentlélek is küldött, és ezt keleti keresztény felekezetek úgy hangsúlyozzák, hogy a Szentlélek az Atyától küldött, de az üdvtörténet rendjében a Fiú által (Jézus ígéri meg a Szentlelket).
Ma a nyugati kereszténység legtöbb felekezete, beleértve a római katolikus egyházat is, nem ragaszkodik többé a Szent Ágoston által először felvázolt, majd pedig főleg Aquinói Szent Tamás által tovább fejlesztett Szentháromság modellhez. Az ökumenikus párbeszédek során, főleg pedig a keleti egyházak felé történő közeledés alkalmával, a nyugati kereszténység képviselői rendszerint a keleti egyházak Szentháromság modeljét is az egyetemes (katolikus) kereszténység értékének tartják.
Érdekes megjegyezni, hogy a 20. század neves nyugati teológusai közül többen - például Karl Barth (református), a jezsuita Karl Rahner (katolikus) - kifejezetten a keleti-keresztény Szentháromság modell mellett szálltak síkra. Ezek szerint Isten önmagában ("in se") teljes ellentmondás.
Talán meglepő, de más avantgárd teológiák, például egyes feminista, valamint a kifejezetten baloldali, a felszabadítás teológiája mellett síkra szálló Szentháromság elméletek, inkább a nyugati modellt hangsúlyozzák. A keleti kereszténység Szentháromság modellje ugyanis bizonyos alárendeltséget feltételez az Isteni személyek között, legalábbis a történelemben megvalósuló kinyilatkoztatás rendjében, ez viszont éppen elég ahhoz, hogy ideológiai alapjául szolgáljanak a szociális alá- és felérendeléseknek, illetve a társadalmak hierarchikus felépítményének.
Szentháromság és keresztény élet
A Szentháromság személyeit a Bibliában való személyes megjelenésük sorrendjében szokás említeni, tehát elsőként az Atyát (Ószövetség), másodikként a Fiút, azaz Jézust (Újszövetség, Evangéliumok), harmadikként pedig a Szentlélek következik. Ez a sorrend nem rangsor, a Szentháromság tagjai egyenlő rangúak, egyenlőek Istennel.
A keresztény áldás fontos része a Szentháromság tagjainak megemlítése: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.”
Magyarországon a legtöbb keresztény felekezet elfogadja és vallja a Szentháromság tanát, főbb kivételek az unitáriusok és Jehova tanúi.
„Szentháromság” egyéb vallásokban
Több jelentős ókori egyiptomi isten is úgynevezett triádokat alkotott, például:
- Amon, Mut és Honszu
- Ptah, Szahmet és Nofertum
- Hnum, Szatet és Anuket
A Hinduizmusnak is van szentháromsága:
Ezek a szentháromságok általában nem a keresztény szentháromság szerint viszonyulnak egymáshoz, nem egylényűek. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
