Nazarénus Egyház (Church of the Nazarene)

Újjászületés

Ebből a leírásból is látható, hogy a nazarénusságban a választás tudatossága központi jelentőségű, és ezért a gyermekkeresztelést Szentírás-ellenesnek ítélik, az Újszövetség alapján indokolhatatlannak tartják, így kizárólag csak felnőtteket keresztelnek meg. A keresztelés két fázisban zajlik le. A megvizsgált, hitéről és elkötelezettségéről bizonyságot tett megtért lelket teljesen alámerítve az Atya, Fiú és Szentlélek nevében megkeresztelik annak a hitnek alapján, hogy „Jézus Krisztus teljes engesztelést szerzett az emberi bűnökért”. Ez az ún. „Vízkeresztség”. A vízbemerítkezés annak a jelképe, hogy a hívő, bűnei megvallásával, Jézus Krisztus vére által megtisztult és ebben a keresztelő vízben eltemeti régi önmagát (az „óembert”) és új emberként támad fel annak bizonyságául, hogy Istennel békességre jutott. A keresztelés második fázisa azt jelképezi, hogy a bűnöktől már megüresült lélek a Szentlelket befogadja, azaz vezetésének alárendeli magát. Ez a gyülekezet buzgó imája közben megy végbe az egyháziszolga kezének a keresztelt fejére való helyezése által. Ez az ún. „ Szenlélek Keresztsége”, amelynek megújító ereje a megtért hívő lelki újjászületését eredményezi, amit a nazarénus terminológia az „Istenfiúság Pecsétje”-nek nevez. Ez a kettős, a víztől és Szentlélektől való újjászületés eredményezi a nazarénus hívő ember bűntelen állapotát (amit a teológusok sajátosan nazarénusnak tartanak és perfekcionizmusnak neveznek), ami azt jelenti, hogy amíg ez az állapot fennáll a megtért hívő nazarénus „szívéből nem vétkezik”, azaz addig, amíg a hívő fenntartja a bűn elleni harcát, és mindennapi cselekedeteivel bizonyságot tesz hite és megtérése mellett. Ez a gyülekezeti tagságnak is feltétele, minthogy az a Krisztus anyaszentegyházába való tartozás „kiváltságos” helyzetét jelképezi.

Úrvacsora

A felvételi szent munka utolsó mozzanata az úrvacsoravétel, melyben közvetlenül a Szentlélek Keresztsége után részesül a hívő. Az úrvacsora vétele az egyik legszentebb szertartás a nazarénusságban, melynek során ők a Jézus szenvedésére és áldozati halálára emlékezve erősítik meg hűségüket, közösségüket Krisztussal, és benne a gyülekezeti testvéreikkel. Időszakosan máskor is élnek ezzel.

Család

A bűnről, hitről, megtérésről és újjászületésről szóló tanítások mellett a házasságról, családról és gyermeknevelésről szóló tanítások adják a nazarénusság időtállóságának másik fő erejét. Az evangéliumi jellegű patriárkális családmodell mint biblikus követelmény, nagy feladatok elé állítja a hívőt modern világunkban. Nazarénusok között kizárólag hittestvéri házasság köthető, válás megengedhetetlen, szexuális szabadság tiltva van, családtervezés elítélendő, abortusz gyilkosság, gyermekek az Isten áldásai, mindegyiket meg kell szülni, és fel is kell őket nevelni a nazarénus valláserkölcs szellemében, „hogy a gyülekezetnek és a társadalomnak hasznos tagjaivá válljanak”, azaz „legyenek ők a föld sója”.(Máté5:13)

Fegyverfogás, eskü

Minden nazarénus hitszabály hangsúlyozza a fegyvertelenség parancsát és az eskü tilalmát. Ezek a tízparancsolat „ne ölj” és az „Isten nevét hiába fel ne vedd” (2Móz20) hitparancsolatokra, illetve az Újszövetség esküről, szeretetről és erőszakmentességről szóló, új vallási korszakot nyitó tanításaira vezethetők vissza. A nazarénusok biblikus erkölcsrendszerének élet- és személyiségtisztelete e tanokban nyert jellegzetes kifejezést a csaknem két évszázados hitgyakorlat révén kétségbevonhatatlan igazolást. Tudniillik, számtalan közforgalomban lévő történet igazolja, hogy a nazarénus inkább megöleti magát, mintsemhogy ő öljön. Egyik ilyen történet arról szól, hogy az első világháborúban a fegyvertelen egészségügyi szolgálatot teljesítő fiatal nazarénusok halált megvető bátorsággal segítették sebesült bajtársaikat és sértetlenül kerültek haza. Egy másik pedig egy, a második világháborúban fegyvertelen tisztiszolgaként katonáskodó nazarénusról szól, akit egy távoli gyülésre hívott parancsnoka hagyott hátra három napi távolléte alkalmából. Az első éjszaka egy orosz támadás során általános riadót rendeltek el, és többek között a nazarénust is kötelezték a fronton való harcolásra, de ő megtagadván e parancsot azonnali hadbíróság által reggeli öt órakkor való kivégzésre lett ítélve. Ő buzgó imádsággal várta a reggelt, s otthon hagyott kisgyermekeit és fiatal feleségét siratva készült a biztos halálra, nem tudván, hogy az úton lévő parancsnoka egy fontos iratot nem találva visszafordult és lakókocsija eredménytelen felforgatása után szolgáját keresve a halálraítéltet nem sokkal öt óra előtt a tábori fogdában találta meg… Nem mindegyik történet végződik ilyen vígasztalóan, és vannak olyan történetek is amik arról szólnak, hogy hasonló helyzetben nem helytálló nazarénusokat a gyülekezet kizárta. A nazarénusok állásfoglalása ezen a területen is félreérthetetlenül leszögezi, hogy állampolgári kötelezettségeiknek eleget kívánnak tenni minden tekintetben, beleértve a hadkötelezettséget is, de csak fegyver nélküli szolgálat keretében és az eskü helyett igérettel.

Szervezetük, kultúrájuk

Nazarénusok egyházi szervezete nem központosított, az egyes hitközösségek a többiektől szervezetileg függetlenül a katolikus püspök szerepéhez hasonló un. egyháziszolgák vezetése áll és kapcsolatuk nagy részben személyes érintkezésekben merül ki. Mégis, a megosztott világnézet, megtérésük során átélt oly hasonló élmények, a meglehetősen közeli családi kapcsolatok és bizonyos szokások, mint példáúl szeretetvendégségek (mikor egy gyülekezet meghív egy, vagy több gyülekezetet egy hétvégére, gyakran egy felvétel alkalmából), az ország tagságát meglehetősen közel tartják egymáshoz és előfordul, hogy az aktívabb tagok a magyarországi nazarénusok nagyrészét, vagy egészét személyesen is ismeri.

Hitük szerint a megtérésre való elhívás közvetlenül Istentől jön és ezért missziós munkát nem folytatnak, hitüket az érdeklődőkkel nyíltan megosztják, de vitatkozásokba nem bocsájtkoznak Máté 7:6 alapján „…ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.”

A vasárnapokat két rövid szünettel gyülekezetükben töltik. Két istentiszteletet és déli-, valamint esti éneklést tartanak és egy rővid „esti beszélgetés” után, imával zárják a napot. Ezenkívül kedd este énektanulást és rövid éneklést, csütörtök este pedig éneklést és istentiszteletet, szombat este beszélgetést (mint bibliaórát) és éneklést tartanak, ezáltal a saját- és fiataljaik idejét jól lekötik.

Istentiszteleteiket egy énekkel kezdik amit először a Sion Hárfájukból felolvasnak, majd „énekszóval is elmondják”, felolvasnak egy találomra kiválasztott részt az Ószövetségből, hangosan imádkoznak kegyelemért és a Szentlélektől való taníttatásért, felolvasnak egy szintén találomra kiválasztott, részt az Újszövetségből, majd elmélkedve kb. 40 percig tanítanak a felolvasottakról. Ismét énekelnek egy éneket a Sion Hárfából, majd egy hálaadó imával befejezik az istentiszteletet és elbocsájtják a barátkozókat és látogatókat, s a tagság ülve marad az aktuális ügyekről való változó hosszúságú „zártkörű” tanácskozás tartamára. Kedd- és csütörtök este a „Hangoljátok Szíveteket”, a „Sion Hárfa”, vagy más, a gyülekezet által elfogadott énekeskönyvekből tartanak „Istent dícsérő éneklést”, ami fiatalságuk lelkes támogatását élvezi. Négyszólamú énekkultúrájuk nagyon kifejlett, de kivételes esetekben néha orgonát is használnak. Otthonaikban a harmónium, és hegedű mellett más hangszereken is játszanak.

Hagyományosan a gyülekezeti tagság túlnyomó többségben földgazdaságból élő egyszerű emberek voltak, akik gyermekeiket a világtól való elzárkózásra való nevelésük során felsőbb szintű tanulmányokra nem serkentették, s így többségükben szakmunkások és vállalkozók lettek. A laza szervezeti felépülés és ez az „Istentől való taníttatás” eszméje hozzájárult ahhoz, hogy hitelméleteik központja- és terjedelme is meghatározott, bár életükben elismerik a végtelenséghez való kicsinységük viszonyát és a Bibliából, és egymásközötti beszélgetéseikben a tanultaknak a gyakorlatba való átvitel módozataira koncentrálnak. Így természetes bölcsességük megegyezik Tolsztoj felhívásával: „Keressétek először Isten országát és a többi megadatik néktek. Mi pedig a többit keressük, és nyilvánvalóan nem találjuk” (Lev Tolsztoj: Feltámadás Budapest, 1962).

Hitalapjuk

Nazarénusok nagy hangsúlyt helyeznek Krisztus követésére.

Bár a fővonalbeli keresztény vallások legtöbbjéhez hasonlóan, nazarénusok vallják, hogy az Egy-Isten a Szentháromságot alkotó három személyben (Atya, Fiú és Szentlélek), mint az Isten szétválaszthatatlan lényegeiben (Hipostasis) létezik. Hiszik továbbá hogy Jézus a Megtestesült Isten (azaz egy Ember, aki a Szentháromság egyik lényének, a Fiúnak földi megformálódása), aki lejött a Földre, hogy saját vérének áldozati kiontásán keresztül az emberiséget a bűntől és haláltól megváltsa, és aki a halálból visszatérve Atyjával újraegyesült a Mennyben. Másszóval elismerik, hogy Ő az ószövetségi próféciák által mejövendölt Messiás, másnéven Krisztus, az Izráeliták – és azon túl az emberiség megváltója (János 4:25-26 és János 3:16). Ők tudják, hogy „Krisztus” nem egy név, hanem egy, a Héber Bibliában is gyakran előforduló és rendszerint főpapot, vagy királyt megillető cím. Mégis, minthogy a Biblia nem utal arra, hogy Jézus felkenetve lett volna, sokan úgy értik, hogy Jézus életében nem „Krisztus”, hanem „Krésztos” volt.

Krisztust (Máté 24 alapján) nem egy embernek tekintik, hanem a minden emberben meglévő Isteni Alapeszmének vallják. S úgy hiszik, hogy az, aki igyekszik a saját földi vágyai által megfeszített és a bűnös testének „sírjában” mélyen eltemetett Lelket feltámasztani, akinek van ereje a saját belső szentélye ajtajáról az anyag kövét vissza gurítani, abban él a Feltámadott Krisztus. Ugyanis az „Embernek Fia” (Máté12:8) nem a Szolgálónak (~testnek) a gyermeke (mint Ismáel), hanem a Szabadosé (~Léleké)(mint Izsák) (Galátákhoz 4:22), azaz a lelki ember nem más, mint saját tetteinek és lelki munkásságának gyümölcse. Krisztus tehát az embernek a benne lévő isteni alapeszmével való eggyéválásásának kiteljesedését jelenti (1Kor3:17).

Ennek alapján tehát Jézust „Krésztos”-nak tekintik mégpedig a szó eredeti értelmében szolgának, „jó pásztornak”, a jövendöléseket magyarázó szent embernek, aki Isten szolgálatában járt el és aki a testi-, szellemi- és lelki megpróbáltatásokat elszenvedő, végső fokon pedig még a halált is legyőző- „Fájdalmak férfia” (Ézsaiás 53:3) volt, akinek a győzelmi koronája a Krisztus-állapot lett. Úgy lehet érteni tehát, hogy Krésztos, a jó, a kiváló, gyengéd és szent beavatott, aki megmutatta a Krisztus-állapothoz vezető „út”-at nekünk, a benne hívőknek pedig maga volt „Az Út” (és az Igazság és az Élet) és Krisztussá lett (megfeszítették Krésztost és harmadnapon feltámadt Krisztus).

Röviden tehát Jézus saját életükben való gyakorlati jelentőségét az Ő szolgai mivoltában, a „Krésztos”-ban látják, és az Ő Krisztus mivoltát pedig az „élet koronájának” tekintik.

Ezt a Krésztos és Krisztus közötti különbséget felismerve, határozottan elhatárolják magukat mindentől ami a beavatott közösségükön kívüli „Világot” képviseli (a többi keresztény egyházakat is beleértve), s magukat megkülönböztetésűl „keresztény” helyett „keresztyén”-nek vallják arra utalva, hogy hitéletük központjában nem a krisztusi állapot megtartása, hanem az „ÉN”, Jézus „keresztjén” való megfeszítésén („…legyen meg a Te akaratod.” Lukács 10:2 és Máté 26:42) keresztüli elérése áll. Ezért a „Világ” minden „csábításának” való ellenállást, az azért hozott áldozatokból eredő megpróbáltatások és szenvedések általi megtisztulás - a „tűzkeresztség” (mint 1Kor3:13 és 1Pét1:7 -ben) - fontosságát hirdetik.

Életükben felismerik Isten végtelenségéhez mért kicsinységüket, és a Lélekbe vetett alapvető hitük folytán elkerülik az olyan emberi viszonyokat és helyzeteket, ahol egyik félnek vesztenie kell ahhoz, hogy a másik nyerjen. Úgy gondolják, hogy Isten vezetése által minden helyzetben meg kell találni a kölcsönösen előnyös megoldást, és ha ilyen nem kinálkozik, akkor Isten akarata és példamutatás érdekében a veszteséget választják. Ezért tartják magukat távol mindenféle versengéstől, sportoktól és még az üzleti életben is inkább szolgálatra törekednek mintsem hogy versengésre. Háborúellenességük is innen fakad. A fegyverfogás tilalmának az alapja összetett, minthogy e szemlélet mellé jön még két másik is: a „ne ölj” parancsolata, és sajátos apokaliptikus világnézetük, miszerint ők abban a korban élnek amiről Ézsiás 2:4 így ír: „…és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.”.

A bűnöket pedig, bár pontosan megnevezik bibliai hivatkozásokkal és gondosan besorolják súlyosságuk szerint, mégis a bűnt magát Istentől való eltávolodásnak, az Isten által megszabott útról való letérésnek tekintik. Ez egy jól használható gyakorlati módszer minden viselkedésforma és cselekedet megítéléséhez, ugyanis minthogy életük fő céljának az örökéletet tekintik, ezt mércének használva mindent hozzá tudnak viszonyítani: „Ha holnaptól ez általánossá válna, akkor idővel az emberiség közelebb, vagy távolabb kerülne Istentől, mint az örökélet ajándékozójától?”. Ennek érdekében szemüket az „itt és most” kielégítése helyett az „ott és akkor” kapandó koronán tartják és annak érdekében áldozatokat hoznak, azaz „gyűjtik mennyei kincseiket”.

Hisznek Jézus akármelyik pillanatban való visszatérésében és az előtte való elviselhetetlen üldöztetések előli elragadtatásban, de nem gondolják, hogy az idők jeleinek tanulmányozása nagyon célszerű lenne, minthogy életüket folyamatosan úgy élik, mintha a vég ma jönne, nem „holnap”.

Hagyományokat az idők által kipróbált és érvényesített viselkedésformáknak tartják, minthogy a veszélyből való megmenekülés legjobb módja szerintük annak elkerülése és a vakmerőséget istenkisértésnek vélik.

Értenünk kell azonban azt, hogy alázatos életszeléletüknek megfelelően („Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek Országába.”. Máté 18:3 alapján a filozófiát magát (még a teológiát is!) is a „világ dolgai” közé sorolják és így Tolsztojjal egyetértve tudják mondani „Meg vagyok győződve, hogy a legfontosabb, ugyanakkor a legnehezebb dolog számunkra – akik az igazságot szolgáljuk – nem a vallásos elvek interpetálása, hanem ezeknek az elveknek a megvalósítása a mindennapi életükben.” (Herman George Scheffauer: Letters from Tolstoi 1894-1910 to Eugen Heinrich Schmitt).

Nazarénusok számára ez a „gyakorlat az elmélet felett” jelenti Krisztus követését.

Eredetük

A nazarénusok története a múlt század harmincas éveinek elején indul. Ennek az egyesek által sajátosan eredeti magyar vallásnak hitt szabadegyháznak a bölcsője azonban nem a Kárpát-medencében ringott. Alapítója, a svájci Samuel Heinrich Fröhlich (1803-1857) volt, aki a bázeli egyetemen teológiából 1827-ben szerzett diplomát, és pályafutását református lelkészként kezdte. Néhány ponton azonban nem tudta elfogadni egyházának tanítását. Az anabaptistákhoz hasonlóan helytelenítette a gyermekek megkeresztelését, ezt csak felnőttkori, tudatos hitvallást követően tartotta helyesnek. A szentírás tanításával ellentétesnek látta a házasságkötéskor megkövetelt esküt, s az államegyház bürokratikus szervezetét pedig elviselhetetlen kényszernek érezte. Nem maradt számára más út, csak a magányosoké. Hamarosan azonban sokakat vonzani kezdtek intenzívebb lelki életre buzdító prédikációi, melyekben a bensőséges házi összejöveteleket szorgalmazta. 1836 elején már közel 500 szervezett híve volt 14 különböző városban.

1839-ben két magyar iparoslegény érkezett haza Svájcból, s ők terjeszteni kezdték Fröhlich tanait. Ez időszak legjelentősebb nazarénusa egy Hencsei Lajos (1818-1844) nevű lakatosmester volt. Őt tekintik a magyarországi nazarénus mozgalom megalapítójának. Hencsei először foglalta össze háromkötetes művében a nazarénus hitvallást. Értekezik benne más egyházak ceremóniáiról, vallási nézeteiről, de a megtérésről, keresztségről, a „tiszta életről” és természetesen az eskü kérdéséről is. Eötvös Károly 1873-ban alapos kutatásai, levelezései, személyes beszélgetések és a róluk szerzett ismeretei alapján a Pesti Naplóban riportsorozatot írt a nazarénusokról, és ezt 1904-ben könyv alakban is megjelentette. Munkájában Hencsei írását így értékeli: „Egészen tanulatlan ember írta, aki az elemi iskolák ismeretein túl semmi tudományhoz külső oktatás útján el nem juthatott, de a szentírást nagyon ismerte, egyes részeit százszor meg százszor elolvasta. Tudományos rendszer nem lehet a könyvben, nyelve is gyarló, szófűzése parasztos, helyesírása olyan, mint a göcseji ember beszéde. És mégis nagy lélek volt írója.” Itt megjegyezhetjük, hogy a nazarénusokkal - vagy mondjuk így: a nazarénus jelenséggel - az irodalom több jeles alakja is foglalkozott, elég csupán Tömörkényre, Juhász Gyulára, Jókaira, Veres Péterre hivatkoznunk. Sőt az sem érdektelen, hogy Tolsztoj is behatóan tanulmányozta és naplójában megörökítette a hozzá hasonlóan pacifista nézeteket valló, a fegyverfogást elutasító magyarországi nazarénusokat.

A magyarországi nazarénusok történetét Eötvös nyomán és saját kutatásaik alapján Kardos László vallásszociológus és Szigeti Jenő adventista lelkész-teológus dolgozták fel alapos, 1988-ban kiadott, Boldog emberek közössége című könyvükben. Innen tudhatjuk meg azt is, hogy a katonáskodással kapcsolatos nazarénus álláspont csak a fegyveres szolgálat elutasítását tartalmazta. A közösség újra és újra felvetette az egészségügyi szolgálat vállalásának gondolatát. A második világháború alatt a büntető- és megsemmisítő századokban találjuk a nazarénus férfiakat baloldaliak és zsidók társaságában. A nagy világégést követően szinte azonnal a hatóságokhoz fordulnak annak érdekében, hogy a katonai szolgálat megtagadásáért börtönt szenvedő hittestvéreik visszanyerhessék szabadságukat. Próbálkozásaik egyik szóvivője Soós Sámuel (1907-1977), az újabb kori nazarénus történet legjelentősebb alakja volt.

A második háború után az 1939-ben kommunistagyanú miatt betiltott, a kisebb protestáns egyházakat tömörítő Szabadegyházak Szövetsége kezdeményezte az érintett felekezetek elismerését. Sajátos és szomorú körülmény, hogy a szabadegyházak csak abban az esetben fogadták volna maguk közé a nazarénusokat, ha a fegyverfogás kérdésében változtatnak álláspontjukon, és zártnak tartott világukat kinyitják. A nazarénusok nem fogadták el ezeket a feltételeket, maradt számukra a félillegalitás. 1951-ben az Állami Egyházügyi Hivatal megalakulásával naiv reményeik újra megelevenedtek. Azonban csak annyit érhettek el, hogy közülük néhányan igehirdetői igazolványt kaptak, melynek segítségével legálisan prédikálhattak. Maradt viszont a katonai szolgálat megtagadásának problémája. Kardos, említett könyvük 322. oldalán ismerteti egy földmunkás perét, melynek részletes indoklásában az áll, hogy „a vádlott cselekedetével súlyosan megsértette Alkotmányunkat, azt az Alkotmányt, melyet a dolgozó nép hozott. Ez az Alkotmány biztosítja minden polgárnak a vallás szabad gyakorlását, de csak addig, míg meg nem sérti a dolgozó nép érdekét. A vádlott érezte a dolgozó nép erejét azon keresztül, hogy apja 10 hold földnek a tulajdonosává vált, olyan földnek, melyen a felszabadulás előtt kizsákmányolt proletár volt. A vádlott tudta, hogy minden magyar állampolgár szent kötelessége a haza védelme, továbbá kötelessége azt a népi hadsereget szolgálni, mely hivatva van biztosítani és védelmezni a dolgozó nép hatalmát és azt a földet is, melynek szülei ma már jogos tulajdonosai. A magyar dolgozó nép hatalmát a dicsőséges Vörös Hadsereg fegyveresei vívták ki, és a vádlott ennek a fegyvernek az átvételét tagadta meg. A vádlott ezen cselekedetével súlyosan vétett a népi demokratikus honvédség fegyelme ellen.” Az érintett fiatalembert fogsága idején többféleképpen kínozták, gyötörték, évek múlva szabadult. Ezt az esetet talán a normáknak megfelelőnek kell látni, mivel ténylegesen is a hívő családok fiai színe-java felnövekedésük részének tartotta a 2-4 évi tartó börtönbüntetést és családjaik az erre való felkészítést egyik alapvető feladatuknak tekintették. Jugoszláviában még súlyosabb volt a helyzet, mivel a nemzetközi szokásoktól eltérően ott rendszeresen behívták a frissen szabadult hívőket és így sokan 2-3 alkalommal is „élvezhették az állam vendégszeretetét”. Egy olyan esetet is tudunk amikor egy atyafi 24 évet töltött börtönben fegyvertagadásért. A jugoszláv helyzetnek az lett a következménye, hogy a hívő családok katonaköteleskorú fiaikat Amerikába szöktették, sok esetben meglehetősen kalandos körülmények között, így mostanra a jugoszláv gyülekezetek nagy része elöregedett és kihalóban vannak, míg fiataljaik amerikai gyülekezetekben élik csendesen reménykedő életeiket Isten dicsőségére.

A kommunista időszak egyházakkal kapcsolatos szemléletéből természetesen következik az is, hogy a nazarénusok zárt világa irritálta a hatóságokat. Elismerésüket részint az akadályozta, hogy most már ők nem akartak a Szabadegyházak Szövetségéhez (ebben az időben Tanácsához) tartozni, függetlenségüket feladni, másrészt maradt az eskü (hogy helyzetük még bonyolultabb legyen, tőlük kivételesen állampolgári esküt is ki akartak csikarni) és továbbra is a fegyverfogás megtagadásának dilemmája.

A hetvenes években azután (Kardos és Szigeti adatgyűjtése idején) újra tárgyalások kezdődtek a közösség legalizálásáról. Soós Sámuel vezetésével újra elkészítették szervezeti és működési szabályzatukat, s kockázatot vállalva belementek abba is (amit a törvény ugyan nem írt elő, az Állami Egyházügyi Hivatal viszont megkövetelt), hogy ügyeiket a Szabadegyházak Tanácsa intézze. Soós Sámuel úgy vélekedett, hogy ezt a kompromisszumot vállalniuk kell annak érdekében, hogy a nazarénus fiatalokat ne fenyegesse évről évre a lelkiismereti okok miatti bebörtönzés réme. E küzdelmekkel egy időben újabb probléma jelentkezett. A nazarénus közösséget ekkor érte el a hatvanas évek végétől jelentkező világméretű karizmatikus megújulási mozgalom. A „konzervatív”, biblikus hitvallású felekezetet megrázta az ujjongó és addig ismeretlen, szokatlan vallásos megnyilvánulásokat produkáló fiatalok egyházon belüli önszerveződése, melyben a vezető szerepet Soós Sámuel fiai vitték. Az egyházi közvélemény megoszlott, és a kor zavarodott állapotát jól mutatja, hogy még Kardos is e szemlélet hatása alá került, elveszítette a szociológus kutatótól joggal elvárható távolságtartást és tárgyilagosságot és odáig ment, hogy a nazarénusokat, akik Soós Sámuelt aggodalommal bírálták, saját biblikus erkölcsi értékeik meghazudtolásával (pl. szeretetlenséggel) vádolta, s tőlük a szerinte lehetséges pozitív kibontakozást féltette. Egy másik példa pedig az lehet, hogy a Szabadegyházak Tanácsának vezetősége számító meggondolásból nagy hirtelen az új mozgalmat igyekezett támogatni, de amikor a Szabadegyházak Tanácsa által legalizált (valójában bekebelezett) nazarénus közösség karizmatikus fiataljai (akiket SzET előzőleg támogatott, a nazarénus egyházi vezetés viszont kirekesztett) jelentkeztek azzal az igénnyel, hogy őket is ismerjék el külön felekezetként, azt a tanácsot kapták, hogy rendezzék kapcsolatukat az anyaegyházzal.

Soós Sámuelt egyháza – csaknem példátlanul - felmentette tisztségei alól, de érdemei elismeréseként ott lehetett 1977-ben az Állami Egyházügyi Hivatalban a nazarénus egyház elismerésének ünnepélyes aktusán és azon a honvédségi ceremónián, melyen 100 év nyomorgatása után a nazarénus sorkötelesek először tehettek eskü helyett fogadalmat fegyvermentes katonai szolgálatot vállalva. Soós Sámuel még abban az évben meghalt. A fiai által vezetett karizmatikus nazarénus közösség ma a Hit Gyülekezetében találja meg lelki otthonát és szolgálatát. Soós Sámuel özvegye pedig megmaradt a fiait szerető nazarénus asszonynak.

Mai Nazarénusok

1977 egyik kivételes jelentőségű egyházi eseménye a Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetek nevű egyház törvényes elismerése volt. A különlegességet két tényező is szolgáltatta. Az egyik, hogy egy évszázadnyi küzdelem ért véget. A nazarénusok ugyanis 1876-ban adták be először a vallás- és közoktatási tárcához A Krisztusban Hívő Gyülekezetek Vallási és Egyházi Szertartási Szabályai című hitelvi és szervezeti szabályzatgyűjteményt. Ügyük fő támogatója az Országgyűlésben akkor Irányi Dániel volt, aki mintegy harminc éven át csaknem évről évre szóba hozta - költségvetési viták során vagy a század vége felé (a liberálisok által kezdeményezett) a vallásszabadsággal kapcsolatos törvényjavaslatokról folytatott parlamenti harcokban - a nazarénusok rendezetlen helyzetét. Ugyancsak ő volt, aki 1869-ben az 1848. XX. tc-re is épülő vallásszabadsági törvénytervezetet terjesztett a T. Ház elé, melyet a különböző osztályok előadóiból alakult bizottság mint „gyakorlatilag célszerűtlent” nem ajánlott elfogadásra a Háznak. Nem rejthetjük el mosolyunkat az egyik szélsőjobboldali képviselő felszólalása kapcsán (amely egyébként a honatyák körében is derültséget váltott ki), hogy tudniillik a szóban forgó törvényjavaslat „kozmopolitikus”.

A nazarénusügy legkritikusabb pontjai a keresztséggel és házasságkötéssel kapcsolatos államegyházi adminisztráció elutasítása, valamint a fegyverfogás következetes megtagadása voltak. Nem egy történet szól csendőri segítséggel végrehajtott keresztelésről, egyházak által szorgalmazott adminisztratív lépésekről, a katonáskodás megtagadását büntető kivégzésekről és hosszú várfogságról. Jogtörténeti érdekesség az is, hogy a polgári házasság intézményének eredete a nazarénusokhoz kötődik. Eördögh Mihály szegedi ügyvéd 1872-ben nazarénus ügyfeleinek alkotott Házassági Szerződés-ét, amelyben vőlegény és menyasszony "érett megfontolás, önelhatározás" alapján "és tiszta öntudattal vezérelve" kötnek megállapodást arról, hogy egymást "szeretni, becsülni és betegségben ápolni és ajnározni" fogják stb., valamint a házasságba vitt háztartási eszközöket és egyebeket a másiknál netalán hamarabb elhalálozván az ittmaradóra hagyják.

A nazarénusok 1977-es elismerésének másik különlegessége pedig az, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal ezt az aktust megelőzően fennállásának addigi negyed évszázada alatt egyetlen vallási csoport, egyház elismerését sem támogatta. Sőt a hetvenes években több szabadegyház esetében (pl. metodisták, adventisták) éppenséggel megosztásukra törekedett. Ennek ellenére viszont azt is mondhatnánk, hogy a nazarénus ügy rendezése jó alkalmat kínált Helsinki komolya(bba)n vételének demonstrálására.

A legtöbb nazarénus Békés-, Csongrád-, Bács-Kiskun-, Baranya megyében és Budapesten él. Elismertetésük után sem lettek tagjai a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának. Mint korábban már láthattuk, a gyülekezetek közös ügyeinek intézésére az egyháziszolgák közössége jogosult, az országos ügyek gyakorlati képviseletére és intézésére pedig az egyháziszolgák közösségének valamelyik tagja kap megbízást. Az országos vezető általában a rangidős egyházi szolga, e tisztre az állami elismeréssel egy időben Albert Sándort választották meg és a felekezet központja Hódmezővásárhely lett. Albert Sándor halála után ezt a tisztet Pap János budapesti egyháziszolga vette át. Az 1980-as években 40 imaházuk és 2 szeretetházuk volt Magyarországon és szoros lelki kapcsolatokat tartanak hasonló gyülekezetekkel Jugoszláviában, Szlovákiában, Romániában, Ukrajna Bukovina részén Csernovitz környékén, Németországban és tengerentúlon Amerikában, Kanadában és Ausztráliában is, összesen mintegy 30 000 hívővel.

1977-ben az Állami Egyházügyi Hivatalban a nazarénus egyház elismerésével a magyar nazarénusok évszázados állami zaklattatásai ugyan remélhetőleg véget értek, de a „világgal” való küzdelmeik nem. Úgy lehet látni, hogy a másfél évtizeddel későbbi rendszerváltozás újabb kihívásokat hozott részükre és a hirtelen és ugrásszerűen megnőtt szabadság az addigi korlátokat sok értelemben feszíti. A tagok jövedelmi színvonalában megjelenő különbségek nemcsak anyagi lehetőségeiket változtatja meg, hanem a felgyorsult élettel együtt erős nyomást fejt ki a vallásos zártságból való szellemi nyitásra is, minek vezetésére a „Régiek” (öreg egyháziszolgáik), nagyjából felkészületlennek bizonyulnak. Új nemzedék nő fel a szemünk láttára és a következő időszak majd megmutatja, hogy az „Istentől való taníttatás” lépést tud-e tartani a külvilági életük igényeivel. Reméljük.

Szabados Ferenc, a Baja melletti Érsekcsanád Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetének egyháziszolgája, igehirdetője. 45 éves, nős, számítástechnikai szakember, 11 gyermek édesapja: „A gyülekezet az 1860-as években alakult. Istentiszteleteinket hetente három alkalommal, vasárnap délelőtt, délután és csütörtökön tartjuk. Mintegy kétszázan látogatjuk az imaházat. A keddi éneklésre is rendszeresen egybegyűlünk. Ez utóbbi alkalmainkon többnyire fiatalok vesznek részt. Gyülekezetünk létszáma az elmúlt évtizedben lassan növekszik. Évente három-négy házasságkötés történik. A mindennapi életben régebben a mezőgazdasági tevékenység volt jellemző, családi vállalkozásban is, napjainkban körünkben egyre több az ipari alkalmazott és vállalkozó.”

Linkek

A Nazaréusok Temploma hivatalos angol nyelvű oldala: www.nazarene.org