Filozófia

A Filozófia az esztétika, episztemológia, etika, logika, és metafizika terén érvényesülő törvényszrűségek tudománya. A filozófia tárgya Isten léte, a világ természete, tudás lehetségessége, a cselekedetek helyes vagy helytelen mivolta. A filozófia a társadalomtudományok részterülete.

A filozófia szó jelentése az ógörög philoszophosz szóból ered, melynek jelentése a bölcsesség szeretete . A szophia kifejezés, melyet magyarra bölcsességnek fordítunk, eredeti jelentése szerint mesterségbeli tudást, ügyességet jelentett. Homérosz például az ügyes ács tudását nevezte szophiának.

A filozófus feladata, hogy kutatásait objektíven, elvetve minden elfogultságot a tárgyalandó prolémával kapcsolatban ,az ész természetes fényében tegye. Jó példa erre Szókratész „bábáskodó módszere” ahol, Szókratész nem fejt ki határozott álláspontot egyik vélemény melett sem hanem azok hiányosságaira, esetenként megoldhatatlanságaira mútat rá.

A philoszophosz kifejezés először Hérakleitosz-nál fordul elő: Nagyon sok dolgot kell saját kutatásuk alapján tudniuk a bölcsességszerető férfiaknak” (Hérakleitosz B 35)

A filozófia rövid története

A nyugati filozóiát három korra szokás osztani: Ókori filozófia, Középkori filozófia, és Modern filozófia. A Keleti filozófia teljesen külön fejlődött a nyugati filozófiai iskoláktól. Néhény filozófus azt állítja, hogy az emberi civilizáció átlépett a filozófia, "poszt-modern" periodusába. Megint mások pedig úgy gondolják, hogy a "Modern" filozófia és Kortárs filozófia, korát éljük.

Nyugati Filozófia

Görög-római filozófia

Az ókori görög filozófia felosztható: Preszókratikus, Szókratikus, és Arisztotelész utáni periodusra. A preszokratikus filozófia jellemzője az olyan metafizikai spekulációk, amelyek a világ keletkezéséről szerkezetéről szólnak. Ezért nevezik e kor gondolkodóit természetfilozófusok néven is. Fontosabb preszókratikus filozófusok Thalész, Anaximandrosz, Anaximenesz, Anaxagorász, ZénonDémokritosz, Parmenidész, és Hérakleitosz. A szokratikus periodus , Szokratészról kapta a nevét, aki Platón tanítómestere volt, aki forradalmasította a filozófiát az úgynevezett Szókratészi módszerrel (másnéven „bábáskodó módszer”), which developed the very general philosophical methods of definition, analysis, and synthesis. Szókratész nem hagyott magaután írásos emléket, azonben filozófiáját megismerhetjük, tanítványa Platón munkásságán keresztül. Platón művei szolgálna szinte az egéssz nyugati filozófia gondolkodás alapjául. Platón tanainek ellentmondó volt tanítvánnya Arisztotelész munkássága, aki szintén nagy hatással volt a nyugati filozófiára, főleg az ókórban és a késői középkórban. Arisztotelész filozófiáját fejlesztették tovább olyan gondolkodók mint Euklidész, Epikurosz, Chrysippus, Pürhon, and Sextus Empiricus.

Középkori filozófia

A Középkóri filozófia a Római birodalom bukásával és a kereszténység hajnalával kezdődött. Ugyanaekkor indult virágzásnak az Iszlám filozófia, és a zsidó filozófia is. A nyugati filozófia első középkori szakasza a Patrisztikus filozófia. A patrisztika az egyházatyák bölcselete akik főként arra igyekeztek, hogy a keresztény tanokat az antik filozófia segítségével megszilárdítsák, valamint, hogy megvédelmezzék a pogánytanoktól és a gnoszticizmustól. Legismertebb képviselője: Szent Ágoston (Aurelis Augustinus), Alaxandriai Kelemen, Nüsszai Gergely, Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész, Órigenész. A középkor jelentős filozófiai iskolája a Skolasztikus filozófia (scola = iskola) volt. A skolasztika a Kr. u. IX. században kezdődöttolyan képviselőkkel mint Boethius, Anselm, Robert Grosseteste, Albertus Magnus, Roger Bacon, Bonaventura, Aquinói Szent Tamás, John Duns Scotus, William Ockham, és Francisco Suárez. Ismeret egy női keresztény filozófusHeloise, is aki Abelard tanítványa volt. A skolasztika mindenekelőtt módszert jelentett: a kérdéseket racionálisan vizsgálják az ellenük és a melettük szoló érvekkel. A keresztény nyugat szellemi fejlődésére a középkorban nagy hatást gyakorolt az arab világ. Az arab tudomány, különösen az orvostudomány, csillagászat fejlődésileg messzeelőtte járt az európai tudományoktól. Az iszlám kulturának köszönhetően öriződtek meg Arisztotelész és Platón tanai nagyon nagy része is. A zsidó filozófia főbbképviselői Saadia Gaon és Maimonidész. A Muszlim filozófiából ismert Avicenna, Al-Ghazali, ésAverroes. A középkor filozófiájára főként az Isten és az ember viszonyának a tárgyalása a jellemző, a középkór filozófiája a kereszténység filozófiája is. A természet felépítésével és Isten természetével, megismerhetőségével foglalkoztak főként; de fejlődésnek indult a metafizika a logika és a nyelvfilozófia is.

Modern Nyugati filozófia

A modern nyugati filozófia a reneszánsz korában kezdődik. E kort a feltalálások és a felfedezések jellemzik ami a filozófiában jelentős váltaozásokat idéz elő: a hajózási technika fejlődése bőviti a világ leírásáról való elképzeléseket. Koppernikusz megalkotja a heliocentrikus világképet, Guttemberg feltalálja a könyvnyomtatást. Fejlődik a kereskedelem és a pénzgazdaság ami társadalmi fordulatokhoz vezet. Megdöl az egyház uralma a filozófia felett, megjelenik a humanizmus eszméje. E kor filozófiájának jelentősebb képviselői:Petrarca, Rotterdami Erasmus, Morus Tamás, Michel de Montaigne, Giovanni Picco della Mirandola. E kor eszményképe a „homo universale” azaz a mindentéren képzett ember. A reneszánsz kor állam és jogfilozófiájában jelekedtek: Bodin, Hugo Grotius, Niccolo Machiavelli. Temészetfilozóusok: Giordano Bruno, Francis Bacon, Campanella, Koppernikusz, Kepler, Galilei.

A XVII. és a XVIII. Századok a felvilágodás századai. E kor klasszikus definicióját Kant adja meg: „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskoruságból. A kiskoruságarra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.” A fevilágosodás korának két nagy filozófiai irányzata volt: a racionalizmus és az empirizmus. A raciolalizmus azt mondta ki, hogy a valóság a gondolkodás tiszta elveiből megismerhető. A világ logikus rendje lehetővé teszi annak a megismerését, ezért a matematika módszereivel leírhatók. Főbb képviselők: Descartes, Spinoza, Leibniz. Az empirizmus szerint a megismerés csak az érzéki tapasztalat útján lehetséges. Főbb képviselők: Thomas Hobbes, Locke, Berkeley és Hume. A felvilágosodás korában az politikafilozófiát a liberalizmus jellemzi a „”Lassez faire, lassez passer” (Engedjétek csinálni, engedjétek haladni). A jogfilozófiában fontos változás a természetjog és az emberijogok újrafogalmazása. Fontos képviselők: Rousseau, Vico, Voltaire, Montesquieu.

A modern nyugati filozófia következő állomása a Német idealizmus amelynek előeltételeit Kant teremti meg. Fontos képviselők: Kant, Fichte, Schleiermacher, Hegel és Schelling. A modern nyugati filozófia nagy gondolkodója aki nem tartozott egyik tradicióhoz sem a Dán származásu Kierkegaard volt.

Másik nagy filozófiai irányzat a Marxista filozófia irányzata volt. Főbb képviselők: Karl Marx, Fridrich Engels, Lenin.

Analitikus és Kontinentális filozófia

A filozófia modern krszaka a XIX. Század végétől egésszen az 1950-es évekig tart és két ágra tagolódik: a Kontinentális filozófia és az Analitikus filozófia ágára. A kontinentális filozófia főbb képviselői Edmund Husserl, Maurice Merleau-Ponty, Nietzsche. Az analitikus filozófia: A bécsi kör filozófusai, Wittgenstein.

Keleti filozófia

Ind Filozófia

Az ind filozófia általában vallásos irányultságú, a filozófusok egyben szent emberek is. Alapjai a védikus irodalomban található. A legősibb szent írások a Védák, ezek kb. az i.e. 15. és i.e. 5. század között keletkeztek. Az indiai filozófiákat aszerint nevezik ortodoxoknak vagy nem-ortodoxoknak, hogy a Védák érvényességét elismerik-e.

Az Upanisádok a Védákhoz írt kommentárokként foghatók fel, ezek kb. az i.e. 8. és i.e. 5. század között alakultak ki, majd az ezt követő időszakban, kb. az i.sz. 7. századig íródtak az ún. szutrák , rendszerező kísérletek a tudás különböző ágainak, a rítusnak, a grammatikának, a jognak, a metafizikának összefoglalására.

Ind filozófia

Az indiai filozófiának -- ez a filozófia általában vallásos irányultságú, a filozófusok egyben szent emberek is -- nincsen tulajdonképpeni története: csak a „szent írások" történetéről beszélhetünk. A legősibb szent írások a Védák,, ezek kb. az i.e. 15. és i.e. 5. század között keletkeztek. Az indiai filozófiákat aszerint nevezik ortodoxoknak vagy nem-ortodoxoknak, hogy a Védák érvényességét elismerik-e. Az Upanisádok a Védákhoz írt kommentárokként foghatók fel, ezek kb. az i.e. 8. és i.e. 5. század között alakultak ki, majd az ezt követő időszakban, kb. az i.sz. 7. századig íródtak az ún. szutrák , rendszerező kísérletek a tudás különböző ágainak, a rítusnak, a grammatikának, a jognak, a metafizikának összefoglalására.

Védikus irodalom

A Védák a hinduizmus szentírásai. Nyelvük a szanszkrit. A Véda szó azt jelenti, hogy "tudás". Keletkezési időpontjuk bizonytalan, valószínűleg Krisztus előtt kb.1500-ra nyúlik vissza. Ezeknek az írásoknak taralma vallásos jellegű, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a papok kultikus célokra használják. A védikus irodalom magába foglalja az eredeti négy Védát – Rigvéda (dicsőítő himnuszok), Atharvavéda (varázsénekek), Jadzsurvéda (áldozati formulák) és Számavéda (énekek) - az Upanisádokat, a Mahábharatát (amelynek a Bhagavad-Gíta az egyik fejezete), a Pancsarátrát, a Ramajánát és a Puránákat.
A hagyomány szerint bármely mű, amely a Védák végkövetkeztetéseit tárgyalja azok jelentésének megváltoztatása nélkül, védikus írásnak fogadható el, még akkor is, ha a Védákkal nem egy időpontban keletkezett. A védikus szentírások hatalmas terjedelműek.

• Jadzsur Véda néhány vallásos szertartás szabályait magyarázza el, s leírja a védikus áldozatok végzésének, valamint az áldozati helyek és az oltárok készítésének módját.

• Számavéda főleg a zene és az éneklés tudományával foglalkozik (száma = dallam), s olyan istenségekhez intéz imákat, mint Indra, Agni és Szóma, a hold félistene.

• Rigvéda Indrát (a Mennyek Királyát), Szúrját (a Napistent) és Agnit (a tűz félistenét) dicsőítő himnuszokat találhatunk benne.

• Atharvavéda 6 000 versből áll, leginkább az áldozatok során használatos mantrákat tartalmazza, s ezenkívül az orvostudományról, bizonyos varázslatokról és a felszabadulásról is ír.

Upanisádok

Az upanisádok i.e. 800-500 körül keletkeztek Az „upanisád” szó jelentése: valaki mellé ülni, „mellé-leülés”. Ez onnan ered, hogy eredetileg a tanítványok a mester köré ültek és így hallgatták őt. Ezek a tanítások titkosak voltak, azaz a köznép számára nem volt elérhető, csak a beavatattak ismerhették.
Fontosabb upanisádok: Brihadáranyaka-upanisad, Cshándógja-upanisad, Aitaréja-upanisad, Taittiríja-upanisad, Kausítaki-upanisad, Prasna-upanisad, Ísa-upanisad, Svétásvatara-upanisad.
A régi upanisádok közel száz filozófust említenek, közülük kiemelkedő személyek: Uddalaka és Yadnavalkya . Uddalaka természetfilozófus, gondolatmenete sok hasonlóságot mutat a preszókratikus görög gondolkodókal időben azonban jóval megelőzi őket, Yadnavalkya misztikus volt.
Az upanisádok legismertebb tanításai egyike az átman és a brahman egységéről szóló tanítás. A brahman a régi papi filozófia fogalma, amely fejlődése utolsó stádiumában mint személytelen istenség s mint a teremtés princípiuma jelentkezett. Az ember végső célja, hogy felismerje az átman és a brahman egy. A brahman a világ ős oka, átman pedig a lélek.
A másik ismert tanítás a karmáról és az újjászületésről szóló tanítás. A lélekvándorlás tana, bár a régibb védikus periódusban is felmerül, részletesen csak az upanisadokban van kialakítva. Természetfilozófiai tanítás szerint, a világ atomokból épül fel (Vajsésika). A világok folyton keletkeznek és elmúlnak (ugyanazon) atomok egyesülése és szétválása során.

Poszt-védikus filozófia

A poszt-védikus filozófia forrásai túlnyomóan szútrák, "vezérfonalak", egészen rövid, gyakran csak két-három szavas aforizmából álló rendszeres tankönyvek, s a hasonló jellegű metrikus kompendiumok (káriká) és a megértésükhöz nélkülözhetetlen kommentárok és szuperkommentárok. Mindezen források csaknem mind jóformán egy évezreddel későbbi keletűek az upanisadoknál, úgy hogy a különböző rendszerek kialakulása ez idő szerint meglehetősen homályos. E homály eloszlatására a Mahá-bhárata c. óriási eposz ( i.e. 400 - i. u. 400 )

Ortodox rendszerek

1. A Szánkhja-rendszer a legrégibb igazi bölcseleti rendszer. Óriási befolyással volt az ó- és kora-középkori India bölcseleti és vallási életére, sőt India határain túlhatolva a nyugati gnoszticizmus ra és a neoplatonizmus ra is. A rendszer alapítója a hagyomány szerint Kapila (6. sz.). Forrása elsősorban a 72 strófás Szánkhja-káriká, Isvara-Krisna műve (Kr. u. 5. sz.), és a jóval későbbi, azonos tartalmú, de eltérő szellemű (Védánta-szinezetű) Szánkhja-szútrák (526 szútra az 1400 körüli időből). A Szánkhja speciális alaptanainak egyike az ateizmus (nir-ísvara-váda): a keletkezett és elmúló népies istenektől eltekintve, világot teremtő, kormányzó és fönntartó örökkévaló isten (isvara) nincsen. Másik alaptana, amely az upanisadok és a Védánta idealisztikus monizmusával diametrális ellentétben van, a dualizmus (dvaita-váda), az anyag és szelem kettőssége. E szerint két rendbeli örökkévaló, lényegileg teljesen különböző, magasabb egységes elvből levezethetetlen szubsztancia van: az érzékfeletti ősanyag (prakrti), és a szanszárában bolyongó egyéni lelkek (átman, purusa) végtelen sokasága.
Az elnevezés a 'szánkhja', a 'szám' szó származéka, arra útal: a rendszer szívesen alkalmaz felsorolásokat. De lehet szam+hja ige ami végigmond, teljesen kifejt. így fordítható: számba veszi a tapasztalati és a tapasztalaton túli világ összetevőit, számot vet az ember sorsával "e világon" mint a transzcedenciába vezető úton.
A szánkhja, mint minden indiai filozófia, kiinduló pontja az, hogy az élet szenvedés. A filozófia célja, hogy az élet szenvedéstelítettségéből kiútat mutasson. Nem beletörődés hanem metafizikai menekvés.
A "helyes tudás" vezet a szenvedések megszünéséhez.Ez kétféleképp képzelhető el:

• A szenvedésteli világ a tudatlanság gyümölcse, illuzió.
• A világ és a szenvedés tény, a tévedés az, hogy magamra veszem.A tudatlnság abban áll, hogyazonosulok a testemmel, a rangommal stb.
  

A szankhja felfogás szerint a világtól el kell vonulni, le kell mondani mindenről ami elválasztható tőlünk. Azonban ha lemondunk az anyagi dolgokról mégis megmarad a testünk ami szenvedést okozhat.. A megoldás az, hogy felfogjuk, hogy énünk nem azonos a testünkkel.
A lélek külömbözik mindentől ami anyagi, örök és elpusztithatatlan.
A szánkhja filozófia dualista: az anyag (pakriti) és a lélek (purusa)egymástól teljesen elkülönül.
A lélek nagyon kis részét képviseli a tudatnak, ezért sok pszichikus funkciót az anyag egyes formái látnak el. Ez azért lehetséges mert a természet nem halott hanem elven. Az anyagi természet = tömeg + energia + információ.Ezekből fejlődik ki a tapasztalati világ 23 (tattva)összetevője.
Ezek közül az értelem az a pszichikum anyagi részei.A világ holt részei: éter, föld, víz, tűz, levegő.ezekről az öt érzékszerveink révén szerzünk tudomást.
A változó anyagi dolgok egysége az örök ősanyag vagy a "gyökér természet", nem érzékelhető de kikövetkeztethető.E következtetés az ok-okozat szánkhja elmélete.
A 25-ik tattva a lélek (purusa). Kiváncsiságból kapaszkodik bele a világfolyamatba. A körészerveződő pszichikummal és "finomtesttel" képezi a 'lingát'(jel). Halálunkor csak a durva test pusztul el a finomtest újjászületik. Így ahalál nem vet véget az anyagi létnek, sőt a szenvedésnek sem. A megoldás: el kell választani a purusát az anyagtól.
Amikor a lélek felismeri, hogy teljesen független a természettől, akkor szabad lesz.Azonban ez nem a boldogság elérése, hanem a szenvedés hiánya.

Manapság a szánkhja önállóan már alig vegetál, csak a védákba átmentett elemei élnek tovább.

2. A Jóga-rendszer: a rendszer legrégibb tankönyve, a Patandzsali nevéhez fűződő 194 Jóga-szútra. Tanítása szerint az isten nem igazi isten: nem a világ teremtője és kormányzója, nem az emberek jutalmazója és büntetője, s a vele való egyesülés sem az emberi törekvés célja. Az isten nem teremtője az egyéni lelkeknek sem A jóga-rendszernek speciális tana, amelyről nevét is vette, a jóga, tulajdonkép "megfeszítés, erőfeszítés", technikus értelemben az érzékeknek módszeres elfordítása a külvilágtól s befelé irányítása, a léleknek magába mélyedése, a gondolkozás koncentrációja, - a rendszer szerint a leghatályosabb eszköz "a megkülönböztető megismerés" elérésére. A rendszer voltaképpen sajátos tartalma a koncentráció technikája, a jóga-praxis, amelyet a jógin (ma dsógi) gyakorol.
A módszeres jóga-gyakorlatnak nyolc "tagja" (anga) van. Az első kettő még nem része a koncentrációnak, hanem nélkülözhetetlen előfeltétele, a következő három "tag" a testi, az utolsó három a szellemi gyakorlatokat foglalja magában. Az első két "tag" a jama és a nijama. A jama tartalma: az önfékezésélőlénynek nem ártani, nem hazudni, nem lopni, nemi életet nem élni s ajándékot el nem fogadni. A nijama tartalma az öt nijama: a (rituális és morális) tisztaság, az elégültség, a vezeklés (tapasz: meleg és hideg, éhség és szomjúság elviselése, készség és erő a test edzésére és kínzására), a stúdium (foglalkozás megváltó szövegekkel és tankönyvekkel vagy szakadatlan imádkozásés hívő odaadás az istenség iránt (ísvara-pradhána).
A harmadik tag az ülés (ászana), illetőleg a testtartás ülés közben.
A negyedik tag a lélekzet szabályozása (prána-ájáma)
Az ötödik tag "az érzékszervek visszavonása" (pratjáhára).
A hatodik tag a "lekötés" (dháraná).
A hetedik tag az elmélkedés v. meditáció (dhjána).
A nyolcadik és utolsó fokozat az elmélyedés, abszorpció, koncentráció (szamádhi).
A jóga tehát "a tudat-funkciók elnyomása" .

3. A Mímánszá-rendszer: Mímánszá "vizsgálat, kutatás, spekuláció" - amelynek tárgya a Véda. A helyes megismerés egyetlen eszköze a teremtetlen, örökkévaló hang (sabda). A Mímánszá vagy Púrva-mímánszá, "első vizsgálat", vagy Karma-mímánszá, "a (rituális) cselekvények kutatása", a brahmani rituáléra vonatkozó védikus szövegek helyes magyarázatának szabályait akarja nyújtani. A szertartások leírása ugyanis a védikus szövegekben nem teljes, nem részletes és nem világos. A Mímánszá célja a részletekre vonatkozó kétségeket eloszlatni s a védikus szövegekben valóban vagy látszólag található ellentmondásokat megszüntetni. A helyes megismerés egyetlen eszköze a teremtetlen, örökkévaló hang (sabda).

4. A Védánta-rendszer: úgy viszonylik az upanisádokhoz, mint a keresztény-dogmatika az új-szövetségi szentíráshoz. A Védánta mintegy 500 év óta az uralkodó s manapság az egyetlen igazán élő theozófiai rendszer Indiában. Sankara szempontjából nézve a rendszer monizmus a Szánkhja dualizmusának diametrális ellentéte.
E rendszer közvetlen forrása a Bádarájana neve alatt fönnmaradt 555 Védánta - v. Brahma-Szútra (a Kr. utáni 200 és 450 közti időből) - a Védánta-rendszer katekizmusa, amely az upanisadok rendszertelen tartalmát zárt rendszerbe foglalja. Alapgondolata a brahman és az átman egysége, ezenkívül semmi nem létezik. Esztelen anyag, aminő a Szánkhja-beli prakrti, nincsen. Esztelen anyag, aminő a Szánkhja-beli prakrti, nincsen, a brahman a világ oka, de nem csupán úgy, mint a fazekas a fazék oka.

5-6. A Vaisésika és Njája-rendszer: a Vaisésika és a vele igen szoros kapcsolatban álló Njája voltaképp nem theozófiai rendszerek, hanem fantázia nélkül való, józan klasszifikálások. A Vaisésika és a vele igen szoros kapcsolatban álló Njája voltaképp nem theozófiai rendszerek, hanem fantázia nélkül való, józan klasszifikálások.
A Vaisésika-rendszer első nyomai Kr. után 100 körül jelentkeznek, de a rendszer tankönyve, a 370 Vaisésika-szútra, jóval későbbi időből való.
A lélek egy, végtelen, örök, anyagtalan szubstancia, a lelki "minőségek" (tudás, gyönyör, fájdalom, vágy, ellenszenv és akarat) szubsztrátuma s ezekből van kikövetkeztetve.
A lélek két alakban létezik: az egyik az isten (ísvara), a mindenütt jelenvaló, mindentudó, örömtől és fájdalomtól, érdemtől és bűntől ment legfőbb lélek; a másik az egyéni lélek (mint ilyen végtelen számú), amely szintén mindenütt jelenvaló s a megismerés alanya, de nem mindentudó, mert a manaszhoz van kötve, amely az érzékszervek benyomásait hozzá juttatja s amely nélkül tehát megismerésre képtelen volna.
Minőség (guna) nélkül nincsen szubstancia és megfordítva: szubstancia nélkül nincs minőség. A minőség kategoriájában 17, később 24 tulajdonság szerepel, köztük több lelki is.

A heterodox rendszerek: A dzsainizmus és buddhizmus

1. A Dzsainista filozófia: i.e. 500 körül keletkezett, Vardhamána Nájaputta (más néven Mahávíra ) alapította.
A dsinizmus sok tekintetben hasonló a buddhizmushoz, miért is régebben buddhista felekezet számba ment, sokszor csak a terminologiában különbözik, de velejében ez is közös.
A dzsainizmus alapgondolata: világot teremtő, fönntartó és kormányzó isten nincsen: a világ teremtetlen és örökkévaló s szellemi és anyagi elemeknek sokasága a dolgok princípiuma nem az anyagi atomok, hanem a lelkek. E szerint minden organizmus lelkes, sőt a növény és a kő is. Abban különbözik a buddhizmustól, hogy szerinte az egyéni lelkek megmaradnak, testből testbe vándorolnak karmájuk szerint. Az újjászületés a karma oka, ezért a karmát megkell semmisíteni. Ez az állapot a nirvána. A nirvána elérésének útja "a hármas kincs" (tríratna): a helyes hit, a helyes megismerés és a helyes életmód.

2. Buddhista filozófia : elsősorban nem filozófia hanem vallás.
A buddhizmus India északkeleti részében keletkezett.
A dhamma (dharma), Buddha tana elsősorban a megváltás tana, vallás, de bővelkedik filozófiai elemekben.
Buddhát Visnu tíz fő inkarnációja egyikének tartják. Ezért őt nem csak a buddhisták, hanem a hinduk is mélyen tisztelik.

Buddha elutasítotja a védikus szentírások tanításait. Buddha filozófiája tagadja Isten és az örök lélek létezését, az erőszaknélküliség elvének hirdetésével jámborabb, vallásosabb életre ösztönözte a társadalmat. Így, bár a Védák követői elfogadják Buddhát az Úr Visnu inkarnációjának, filozófiai tanításait határozottan elutasítják.

Buddha mikor megvilágosodik, átlátja az eddigi összes életét és rájön, hogy minden élet szenvedés. Céja olyan módszer kidolgozása ami elkerülhetővé teszi a szenvedést.Buddha "négy nemes igazságot" prédikált:

1. Az élet szenvedés, mert az anyagi világban semmi sem örökkévaló, minden ideiglenes.
   
2. Ezt a szenvedést az érzéki élvezet utáni vágy, illetve szomj, valamint a tudatlanság okozza.
3. Van egy állapot ezen a szenvedésen túl, amelyet nirvánának neveznek.
4. A nirvánát a "nyolc nemes ösvényen" haladva lehet elérni, amelyek: a helyes megértés; a jó gondolatok; a megfelelő beszéd; a megfelelő cselekvés; a helyes életmód; az erőfeszítés a helyes úton való haladásra; a könyörületesség és a meditáció. Ez a nyolc ösvény az erkölcsös életvitel, a szellemi fegyelem és a bölcsesség tényezőjén keresztül valósulhat meg.
   

A szenvedés megszünése a nirvána eléréseével lehetséges, de ez nem azonos a boldogság elérésével.A buddhista filozófia nem beszél boldogságról hanem csak szenvedésnélküli állapotról.
A szenvedés oka a vágyakozás a világ dolgai iránt, le kell mondani az anyagi javakról és csak a lélekkel foglalkozni.
A Buddhizmus egyik alapvető tanítása a középút tana.
A buddhista középút tan: A buddhizmus fejlődéstörténetében a madhjamaka (középút) iskola gondolat-rendszere a legfontosabb helyet foglalja el. Maga Buddha is kijelentette, hogy csakis a filozófiai középútról való szemlélet szüntetheti meg az emberi szenvedést.

A másik igen fontos tanítás a léleknélküli lélekvándorlás tan . Ez szerint nem léteznek egyes lelkek elkülülve egymástól mindnyájan az egy világlélek részei vegyunk (pánpszihizmus). Emlékezetünk valójában csak az anyagi lélek (a finomtest) emlékezete ami a lélek köré csoportosult.

Perzsa filozófia

Perzsiában, Zarathushtra (Kr. e 560 körül) monoteista vallást alapít, erőss dualista vonásokkal. Zarathushtra volt az első aki külömbséget tett a jó és a gonosz között. Ő alapította a világ első ismert monoteista vallását.

Kínai filozófia

Három hagyományos kínai filozófiai iskolát tartunk számon: a taoizmust, a konfucianizmust és a buddhizmust.

I. A Taoizmus

A taoizmus klasszikus könyve a Tao Te King (Kr.e. V.-III. sz.), amelyet Lao-ce-nek tulajdonítanak. Lao-ce-ről nem tudni biztosan, hogy valóban létező történelmi személy volt-e, vagy csupán legenda, mivel Lao-ce kínaiul öreg mestert jelent. Ha –kínai szokás szerint- nem maga a filozófus neve fő művének a címe, akkor Lao-ce legfontosabb művének hagyományos címe: Az Út (Tao) és az Erény Könyve. Ez az a könyv, amelyben a taoizmus megalapítója összefoglalja a tan kínai hagyományát, és könnyen megjegyezhető formában összegezte.

A könyv legfontosabb tanítása, a követendő út, a tao. A könyvnek nincsen vallásos tartalma, hanem az embert körülvevő ember törvényszerűségeit foglalja össze. Az emberben csak úgy uralkodik a tao, mint a természetnek alárendelt másodrangú lényen; a taoizmus legfontosabb tanítása a természet erőivel szemben alávetett emberi világ.

A „helyes út” a természettörvény felfedezése, a természetes és követendő út kifejezése. A tao mindenekelőtt az öröké mozgó, változó világ végső egységének az elve. A tao névtelen, mert minden név valamilyen meghatározott létezőt jelöl meg, a tao azonban a mindenek felett uralkodó elv, amely minden különbségen túl megtalálható, az individuális élet és a természet útja: „Az ember zsinórmértéke a föld, a földé az ég, az égé a tao, a tao mértéke önmaga.” A könyv első fele a tao-val foglalkozik (I-XXXVII.), a könyv második fele a te-vel (te=erény) (XXXVIII- LXXXI) foglalkozik. A harmadik szótag a „könyv” jelentésű king szó eredetileg zsinórmértéket jelentett, előkelő rangot az udvarban: azzal a feladattal, hogy a kínai civilizációt jelentő várfal dőlésszögét, a merőlegest kimérje, azaz a biztonság irányát jelentse a számításokban és az idézetekben egyaránt.

A taoizmus az őserőből táplálkozik, és a későbbi jang-ot és jin-t, azaz a természet pozitív és negatív őselemét hozza harmóniába még akkor is, ha három részre osztja: Ég, Ember és Föld hármasságára. A tao voltaképp a békeség megalapozója, a nép harc nélküli életének a megteremtője: „Aki tao-val szolgálja az emberek urát, az nem igázza le hadsereggel az égalattit, hiszen ez a tette könnyen ellene fordulhat. Mert amerre hadsereg járt, csak tüske és tövisbozót terem, s a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. Az igazán jó hadvezér célhoz ér és megállapodik, s nem vetemedik arra, hogy erőszakot alkalmazzon. Célhoz ér de nem emeli fel magát; célhoz ér de nem dicsőíti magát; célhoz ér, de nem kevélykedik; célhoz ér de csak azért, mert nem tehet mást; célhoz ér, de nem alkalmaz erőszakot” . A tao a békés élet alapfeltétele: „A remek fegyverek: a szerencsétlenség eszközei. A létezők (wu) mind gyűlölik ezeket, az tehát aki, a tao-t birtokolja nem él velük”

Lao-ce a Tao határtalanságáról, ürességéről, homályosságáról, megnevezhetetlenségéről

A lét (ju) és a nemlét (wu) egymásból születik, ez bizonyítja a természet határtalanságát: minden az ellentétéből születik körkörösen, örökké. Az ellentétes természetű dolgok egymást hozzák létre, mintegy kiegészítve egyik a másikat: „… nehéz és könnyű egymást hozza létre, hosszú és rövid egymást alakítja, magas és mély egymásba hajlik, zeneszó és énekhang egymással cseng össze, előbbi és későbbi egymást követi.”

A tao - Lao-ce szerint – üres, de aki vele él az nem tudja kimeríteni, igazi ősatyja minden dolognak, mint képmás mindent megelőz.

A természet úgy bánik minden létezővel, mint valamilyen élettelen tárgyal. A bölcs embernek is úgy kell viszonyulnia a többi emberhez, mint valami mulandó élettelen tárhoz. Lao-ce ezen a helyen a szalmakutya hasonlatot használja: „A bölcs ember sem emberséges, úgy bánik az emberekkel, mint afféle szalmakutyákkal” . A szalmakutyát az ókori kínaiak a temetéseken áldozat gyanánt égették el. A tao maga, mint dolog homályos és megfoghatatlan - írja Lao-ce a XXI részben - azonban benne van minden dolog, csírák, igazság. A tao névtelen, mert a név valami meghatározott létezőt jelöl meg, a tao azonban mindenek felett uralkodó elv: „Az ember a föld törvényeit követi, a föld az ég törvényeit követi, az ég a tao törvényeit követi, a tao pedig a természet törvényeit követi.” Az emberlét elveinek a lényege az azonosulás a tao-val, amelynek formája természetesen „erényes”, tehát vigyáz a te-jére.

A nem cselekvésről, a szavak nélküli tanításról

Lao-ce tanítása szerint a bölcsek és az uralkodó útja az, hogy hagyja magát a tao által vezetni, amelynek során megszabadítja magát a minden önző cselekedettől. A tao-t csak az ismerheti, meg akinek soha nincsenek vágyai. A bölcs a nem-cselekvés útján munkálkodik. Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem kell tenni, hanem, hogy szükségtelenül nem avatkozunk be az eseményekbe. Minél kevesebbet kísérel meg az ember magából kiindulva tervezni, annál inkább követi jobban a tao útját: „Így aztán a bölcs ember a nem-cselekvés tevékenységével él s a szavak nélküli tanítást valósítja meg.” A bölcsesség a mozgás, mindenki számára fontos tevékenység, a „nem cselekvés”: „Ezért „a bölcs ember, ha egész nap utazik is, nem hagyja el kocsija nehezét”. S legyen bármilyen ragyogó látvány a szeme előtt, ül tovább nyugodtan, vágyaktól mentesen.” A tao mindig nem cselekvő, de nincs olyan, amit ne tudna megtenni. A legfőbb jó a békesség és a nyugalom, a tao nem szavakban nem mondható ki különben „sótalan” lesz. A tao sem, látni sem hallani nem lehet: „Ha valaki nézi nincs, mint meglátnia, ha valaki hallgatja nincs mit hallania” . A bölcs embernek nem szükséges elhagynia a szobát ahhoz, hogy megismerje a dolgokat, minél messzebb kalandozik valaki, annál kevésbé ismeri meg a tao-t. Aki a tao szerint él az elveszíti vágyait és megérkezik a nem-cselekvéshez. Aki kilép az éltbe az a halálba lép be-, írja Lao-ce.

Az erény teljességéről, a kormányzat tevékenység- nélküliségéről

Az állami és kormányzati rendet nem vetik el, de ezeknek a legkisebb mértékére kell szorítkozni. Minél több az előírás és a törvény, annál több a törvényszegő is. Minél kevésbé kormányoz az uralkodó, annál jobb lesz az országa.

A nagyszámú erkölcsi előírás annak a jele, hogy a valóságos erény elveszett. Aki erkölcsösen él, annak nem kell erről elgondolkodnia és nincs szüksége szabályokra, amelyekhez tartania kell magát. A bölcs egyszerűségben él és a látszólagos gyengeségével fejti ki hatását. Ezért gyakran a vízzel hasonlítják össze: a víz minden élőlény számára szükséges és annak ellenére, hogy lágy, mégse képes neki semmi keménység ártani.

Igazi erénynek a birtokában az van, aki a magas erényt birtokolja, és ezt nem mutogatja. A magas erény nem cselekvés és a nemlét révén működik, az alantas erény a lét révén működik. A helyes kormányzat úgy valósulhat meg- Lao-ce szerint-, hogy a kormányzó nem érzékelteti a néppel hatalmát, hanem cselekvés nélkülinek kell tűnni. A bölcs kormányzó a nép felett áll, de a népnek ezt soha nem szabad éreznie. Ha a kormányzó sokat tevékenykedik, a nép éhezni fog, az ilyen népet pedig nehéz kormányozni.

A bölcs ember feladata, hogy felismerje, és tétlenül szemlélje a törvény működését, és éljen vele összhangban, ezzel mutasson példát. Lao-ce eszményi életformája egy olyan kicsiny és elszigetelt faluközösség, melynek lakói minden újat elutasítanak, és bár hallják a szomszéd faluk kutyáinak ugatását és kakasainak a kukorékolását, még oda sem mennek át egész életükben.

2. A Konfucianizmus

A konfucius tanítás, Konfucius (Kr.e. 551-479) tanításán alapszik.
Konfucius semmit sem írt, mondásait halála után jegyezték fel dialógusok formájában. Leghíresebb műve a Lun yu (Vitatkozások és mondások), amely a mester és tanítványainak beszélgetését tartalmazza 20 fejezetben. Bölcselete kifejezetten etikai, Konfuciusz mindig elhárította, hogy metafizikai kérdésekkel foglalkozzék. Gondolatai a konkrét életre az emberre öszpontosulnak. Fő célja ez zavarmentes állam elvének megalkotása.
Az ember alapvető erényei: emberség, becsületesség, illendőség, bölcsesség, lojalitás. Ezen erények az alapvető viszonyokban jelennek meg mint: úr és szolga, apa és fiú, férj és feleség, barát és barát.
A konfucianizmus a tökéletes, a lelkiekben nemes ember (junzi) ideálját helyezi előtérbe. Csak ilyen emberből lehet kormányzó.
Konfuciusz a nemes emberrel mindig szembeállította a kicsinyes, alantas embert. De neveléssel mindenki számára elérhető a tökéletes állapot. Hisz az ember születésekor már rendelkezik az erény alapjaival, csak kell segíteni neki, hogy kibontakozzon.
A konfucianizmusnak összesen 13 klasszikus szent könyve van. Közülük 9 alap- vagy főmunka a legnagyobb jelentőségű, ezeknek ismeretét Kínában kötelezővé tették minden írástudó és művelt ember számára. E 9 mű: az Öt kánon (Wu jing) ( kánon) és a Négy könyv (Si shu). A Négy könyv foglalja magába a konfucianizmus megalapítóinak nevéhez fűzött legfontosabb műveket: Lun yu (Beszélgetések és mondások), Mengzi, Da xue (Nagy tanítás) és a Zhong yong (A Közép mozdulatlansága).

3. A Buddhizmus

A buddhizmus az ókori Indiában alakult ki, megalapítója a Sákja nemzetségbeli indiai fejedelem fia Gautama Sziddhártha, aki megvilágosodván, Buddhává válván hirdetni kezdte tanítását.
A buddhizmus Kr. u. 50 körül jelent meg Kínában. Az elkövetkező száz év során Indiából és Közép-Ázsiából buddhista szerzetesek érkeztek és telepedtek meg itt. Ez az időszak a Han-dinasztia hanyatló korszaka volt, amikor a társadalmi, gazdasági és politikai válság jó termőtalaja volt az új vallásnak.
A az idők folyamán buddhizmus többnyire eltünt Kínából, az elmúlt ötszáz év azonban a főbb iskolák összeolvadásának lehetett tanúja. A buddhista iskolákból, a taoizmusból és a konfuciánus hagyományból kialakult szinkretikus vallás hódított tért.

A filozófia ágai

A filozófia hagyományos felosztása nagyjából a következő.

Metafizika és Ontológia

Közkeletűen a 'metafizika' szó bárminemű elvont dolgot jelöl, ezenkívül spirituális, vallási (sőt tévesen okkult) dolgokkal is társítják. A modern filozófiai szóhasználatban a metafizika a filozófiának arra a területére utal, amely a létező dolgok fajtáiról és létezési módjaikról szoló kérdésekkel foglalkozik.

A XVIII-ik és XIX-ik században a 'metafizika' témakörébe sorolták a külvilág létezésével, más elmék létezésével, a priori tudás lehetőségével, érzékeléssel, emlékezéssel foglalkozó kérdéseket is. A jelenlegi szóhasználat szerint ezek a kérdések az ismeretelmélet(episztemológia) területére tartoznak.

A metafizika a létezőnek mint létezőnek az alapjait és eredetét kutatja. Témakörei: A lét maga (ontológia), az isteni lét (filozófiai teológia), a lélek (pszichológia), és a lét összefüggése az egészben (kozmológia).

Az ontológia létező és a létezés alapelveit, törvényszerűségeit, létezési formáit vizsgálja, alapkérdése: Mi az, ami létezik?

Ismeretelmélet más néven Episztemológia

Az ismeretelmélet, más néven episztemológia a megismerés feltételeit, határait meghatározó tanítás. A megismerés módszereit próbálja meghatározni, a tudományok alapjaival foglalkozik. Azt szeretné meghatározni, hogy mi a tudás, illetve, hogy mi a tudás megszerzésének legbiztonságosabb útja. Témakörébe egyaránt beletartozik mind a megismerés szubjektuma mind objektuma is.

Az ismeretelmélet egyik fő feladata, hogy megmondja, mikor igazolt egy hit, mikor mondhatjuk valamiről, hogy igazoltan tudjuk, hogy igaz vagy hamis.

Logika

A logika a következtetés és rendeztt gondolkodás elmélete.A logika mint tudomány a gondolkodás bizonyos általános fogalmait és törvényszerűségeit (például igazság, következtetések, modalitások stb.) vizsgálja. Jellegzetessége, hogy a köznapi vagy a szaktudományos (pl. kvantummechanikai, matematikai, informatikai) nyelvhasználatból és gondolkodásból kiindulva vonatkoztat el és általánosít bizonyos, az egyes emberek és embercsoportok, nyelvek esetlegességeitől nagymértékben független, azokban közös fogalmakat, törvényeket. Ezeket a törvényeket egy jól meghatározott értelemben -elsősorban a logika tudományának több ezer éves belső fejlődéséből és a tudományos közösség megállapodásából adódóan - „helyes”, azaz logikus gondolkodási törvényszerűségeknek is szokás nevezni.

A formális és a klasszikus logika a gondolkodási formák elemtanával foglalkozik.

A modern logika a formalizálásra és matemetizálásra törekszik, logikai kalkulusokkal dolgozik, amelyen a jelek (szimbolumok),és a hozzájuk tartozó müveleti szabályok tartoznak.

Etika

Az etika az a filozófiai tudomány, amely az erkölcsi parancsok érvényességének filozófiai megalapozásával foglalkozik.

Az etika központi kérdése a jóra irányul, azt vizsgálja, hogy lehetséges-e / hogyan lehetséges jó cselekedet, illetve min múlik az, hogy egy cselekedet helyes e vagy sem.

Esztétika

Az esztétika a szép meghatározásával foglalkozik annak természetével és a művészetekben való megjelenés formájával. Irányultsága szerint az esztétika lehet tisztán funkcionális, leíró vagy normativ megközelításű.. A művészetelmélet melett tárgyalja az esztétikai itéletek kérdéseit és az esztétikai érzés, átérzés formáit is. A legujabbkori esztétikát információelmélet és nyelvanalizis is jellemzi.

Társadalomfilozófia más néven Politikafilozófia

A társadalom általános elvi kérdéseivel foglalkozik. Az embert mint társadalmi lényt fogja fel, amelynek önmagvalósítása a körösségben történik.

Az emberi társadalom kialakulásával és annak szerkezetével, müködésével és a kormányzati testülettel foglalkozik. Fő képviselői: Platón, Rousseau, Locke, Thomas Hobbes.

Nyelvfilozófia

a nyelvfilozófia a nyelv keletkezésével, fejlődésével, jelentőségével és funkcióival foglalkozik. Két irányzatot külömböztetünk meg: ideálnyelvi irány- ez a nyelvkritika és a formalizálás alapján magas logikai precizitásu nyelvet próbál kialakítani. A másik irányzat a normális nyelv filozófiája, a nyelvet mindennepi alkalmazásában elemzi eredeti formájában.

Történelemfilozófia

A történelem lényegét, folyamatát és értelmét probálja megragadni. Az embert a történetiségében fogja fel.

Jogfilozófia

A jog megalapozottságának a kérdésével foglalkozik, arra koncentrálva, hogy vajon létezik-e olyan norma amelyből a tejes jog levezethető.

Tudományfilozófia

A tudományfilozófia a filozófiai problémák tudományos oldalról való megközelítése, azaz olyan tudomány ami csak tiszta tapasztalali, verifikálható itéleteket fogad el igaznak.

A tudomány problémái jelen vannak a filozófia történelmében a filozófia kezdete, az antikvitás óta. Például Platón: Menon dialógus, Berkeley, Newton kritikája, Newton - Leibnitz vita, Kant filozófiájában, Einstein - Bohr vita. A tudományfilozófia valamikor a 20. század első felében érlelődött külön ágazattá.Tudományos gondolkodásról a XVII-ik századtól beszélhetünk, az empirizmus megjelenésétől.

A tudományfilozófia két nagy tradicíóra oszlik: első: "A bevett nézet" (1920-1960),Carnap , Schlick , Neurath , Hempel , Popper. Második tradició: Poszt-pozitivizmus (globalizmus) 1960-tól. Kuhn fellépésével kezdődő áramlat, Quine , Lakatos , [Bloor]] , Fayerabend

Vallásfilozófia

A vallási jelenségek lényegét vizsgálja az emberrel és társadalommal kaocsolatos funkciójában. Kritikai vizsgálódást is folytat.