Ezek a cikkeim nem vágnak a honlap profiljába!
Az alábbi cikkeim Vác város és vonzáskörzetének egyik hivatalos lapjában, a Váci Napló hasábjain jelentek meg.
Az irományokra a szerzői jogot természetesen fenntartom! www.mszh.hu/szerzoijog
Váci Napló, XIV. évfolyam 28. szám, 2005. április 8.
Séta a deákvári utcákon
Végre itt a tavasz, nincs hideg, lehet nyugodtan sétálgatni a város utcáin. Nemrég el is indultam egy kora esti órában Deákvár utcáin sétálni. A mindennapi rohanás közepette nem igazán nézi meg az ember még a közvetlen környezetének sem a részleteit. Erre jók az ilyen kis séták. De lelkesedésem hamar alább hagyott: a környék sajnos lezüllött. Nincs olyan házfal, mely ne lenne összefirkálva, az egykor szebb napokat látott parkosított terek tele vannak szeméttel, a játszótéri játékok széttörve, leszaggatva, rozsdásan várják a játszani vágyó gyerekeket. De remélem, hogy egy gyermek sem akar játszani ezekkel az életveszélyes játékszerekkel. Húsz éve élek itt, ezen a környéken, és emlékszem kisgyermekkoromból, hogy nem volt ennyire lezüllve. Elszomorít az a tudat, hogy egyes emberek örömüket lelik egy alkotás (legyen az akár egy szürke panelház) elrondításában, rombolásában. Nem is szólva a szelektív hulladékgyűjtő-szigetek fa kerítésének felgyújtásáról. Ezeket a tetteket velem egykorúak vihetik véghez, de én nem értem, hogy mi motiválja őket. Miközben gondolataimba merülve róttam az utcákat, besötétedett. Kifordultam egy ház sarkából és egy középkorú hölgy mögött mentem közvetlenül. A hölgy megijedt és szinte futólépésben ment be az egyik ház kapujába. Megdöbbentem. Ha valaki mögött egy fiatal megy az máris rosszat akar? Elgondolkoztam a dolgon és rájöttem, hogy a hölgynek igaza volt. Lehet, hogy én is ezt tettem volna a helyében. Ma már a közbiztonság sem a régi. Szürkülettől kezdve mindenki már szinte menekül haza. Szomorú, hogy itt tartunk. De él bennem a remény, hogy azért visszatérnek a régi szép idők erre a környékre, és sétálás közben nem a rombolás, a szemét és a pusztulás tárul majd elém, hanem a virágos parkok, kitűnő állapotban lévő játszótereken szaladgáló gyerekek és békésen hazafelé sétáló hétköznapi emberek. Ezért nekünk, itt lakóknak is tennünk kell, de tenniük kéne még azoknak a szerveknek is, melyeknek hivatalosan is ez lenne a feladatuk. Ugye?
Váci Napló, XIV. évfolyam 35. szám, 2005. május 3.
Holdbéli táj
A napokban lapozgattam egy a Holdról szóló könyvet, melyben sok fotó volt. A Hold egész felszíne tele van kráterekkel, kitüremkedésekkel. Ahogy vizsgálgatom a képeket, olyan ismerősnek tűnnek ezek a kráterek, mintha ilyenekkel már én is találkoztam volna itt Vácon. Már eszembe is jutott: hát persze, hogy a váci közutakon. Sőt, egyet-kettőt belülről is megismertem, no meg a kerékpárom is hordoz némi emléket ezekből a már ki tudja hanyadik típusú találkozásokból. Hosszú évek óta télen-nyáron kerékpárral közlekedem a városban, és megismerkedtem már igen sok kátyúval, bocsánat kráterrel. Vannak olyanok is, melyeket már olyan rég óta látok, hogy nevet is adtam nekik. Így a városba menet mindig találkozom Sanyával, Rozival, Churchill-lel és még sokan másokkal. Vannak olyan kráterek, melyek annyira öregek, hogy ha kerékpáron csukott szemmel mennék végig a szokásos utamon, akkor is reflexszerűen ki kerülném őket. A kráter-szlalonból már többször majdnem volt balesetem. Ilyenkor csak két választásom akad: vagy kikerülöm hirtelen ezt a „gyönyörű modern szobrot” és akkor ki vagyok téve jobb esetben az autósok haragjának, rosszabb esetben a karosszériájuknak, vagy szépen megcsókoltatom a kerékpárommal ezt a képződményt, de a kettejük románcának gyümölcse egy szép íves nyolcas is lehet. A váci közút nem csak az autósok, de a kerékpárosok nagy ellensége. Jó, jó: Temető út, Bauer Mihály utca… ezek pozitív példák, de mondhatnám azt is, hogy Telep utca, Huszár utca, stb. Ezekkel mi a helyzet? Tisztában vagyok vele, hogy nincs pénz minden egyes kátyú betömésére, de a több éves kátyúkat igazán betömhetnék már. Igaz, többüket már úgy megszoktam, hogy ki jelenthetem azt, hogy furcsa lenne nélkülük: hiába tömnék be, már belém idegződött, hogy kikerülöm, mert tudom hogy ott volt. Szóval a váci - de nem csak a váci – utcákon kerékpározva egy igazi asztronautának érezhetem magamat, aki épp a Hold felszínét fedezi fel és közben arra vigyáz, hogy ne bukjon orra, mert akkor kirepülhet a végtelen űrbe – igaz, én legfeljebb a szembejövő kocsi szélvédőjéig jutnék el.
Váci Napló, XIV. évfolyam 40. szám, 2005. május 20.
Jogállam=mindenki azt tesz, amit csak akar??
A válasz a kérdésre sajnos az, hogy igen. Miért is van ez? Tizenöt évvel ezelőtt beléptünk egy újabb rendszerbe. Én akkor még kisgyerek voltam, mit sem törődve az akkori politikai és társadalmi változásokkal éltem a kis világomat. Kiléptünk egy pártállami diktatúrából, de rögtön be is léptünk egy újabb diktatúrába, ahol az utcai bűnözők, szélsőséges eszméket vallók, notórius gyorshajtók diktálnak.
Sokak örültek, hogy végre eljött a hőn áhított demokrácia, a jogállam. Sokak úgy értelmezik a „jogállam” szót, hogy az egy olyan rendszer, melyben bármit megtehet az illető, mert a hatóságok keze sokszorosan meg van kötve, mint azelőtt. És bizony meg is van kötve: a bűnözőnek szinte több joga van, mint a rendőrnek. Hiába védi meg valaki önmagát egy betörő vagy támadó ellen, mert az áldozatot is előállítják önbíráskodásért vagy súlyos testi sértésért és el is ítélhetik, pedig ő csak önmagát vagy tulajdonát védte. Ezek a sokak elképzelésüknek eleget is tesznek, miszerint bármit megtehetnek. Úgy értelmezik a dolgot, hogy nyugodtan lehet karddal szurkálni a másikat a buszon, szélsőséges eszmék filozófiáját magukévá tenni, a kisebbségeket gyűlölni, halálos nyugalommal lehet „beszólni” és zaklatni a békés embereket az utcán, a megengedett sebességnél háromszor gyorsabban száguldozni a városban ott, ahonnan a rendőrség csupán 200 méterre van, a házfalakat és a vonatokat ízlésüknek megfelelően ki lehet dekorálni és még sorolhatnám. Ez utóbbihoz csak annyi hozzáfűznivalóm lenne, kedves grafitisek, hogy képzeljetek el egy olyan várost, ahol embermagasságig szó szerint minden tele lenne firkálva érthetetlen dolgokkal. Mert a legtöbb ember számára ezek érthetetlen firkák, kivéve az egyéb önkényuralmi jelképeket a falon. Egy ilyen város maga lenne a szégyen.
Megpróbáltam leülni egy deákvári parkban – egy olyan parkban, ahol tizenöt évvel ezelőtt nagy örömmel mentem el játszani - valamelyik padra, de elment tőle a kedvem. Szerintem nem kell részleteznem, hogy miért. Aki nem tudja, nézze meg! Gyönyörű szép napsütéses idő volt, ennek ellenére egy gyermek sem játszott a parkban és ezt nem is csodálom. Én sem engedném el játszani a gyermekemet abba a mocsokba. Akkoriban miért lehetett ott önfeledten játszani? Miért volt tiszta és most miért nem? Talán erre az a válasz, hogy a jogállam „megengedi” egyesek szerint, hogy sokak ott dobják el az éppen akkor keletkezett szemetüket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a jogállam a hibás, hanem azt, hogy a társadalmunk nem jól értelmezi, nem tud bánni megfelelően azzal a fene nagy „nyugati” szabadsággal, amivel hirtelen megajándékoztak minket. Meg kell tanítani a társadalmunkat és főleg a fiatalokat arra, hogyan kezeljék azt a szabadságot, melyet megkaptak és hogyan kell élni egy jogállamban.
Váci Napló, XIV. évfolyam 46. szám, 2005. június 10.
Reklám, reklám, reklám…
Megszokhatta már, kedves olvasó, hogy folyton csak panaszkodom. Ez most sem lesz másképp, és ha valaki nem akar több panaszt hallani, az nyugodtan lapozzon csak tovább. Kicsit odébb úgy is találkozik majd azzal, amiről írni akarok. Bizony, a reklám. Reklám lent, reklám fent, reklám jobbra, reklám balra. Kapcsolja be, kedves olvasó most a rádiót vagy a tévét, de akár az Internetet! Nagy a valószínűsége, hogy reklámot fog hallani vagy látni. Mindenütt csak a reklám. Már teljesen beépült az életünkbe. Eredetileg a reklám volt a fogyasztóért, nem pedig a fogyasztó a reklámért. Ma már fordult a kocka. A reklámok irányítják egyesek életét. Nem csak a kereskedelmi televíziók, hanem már az állami is bombázza az embereket a reklámokkal. Léteznek ezek a talk show-k, melyeknek valójában nem is a konkrét műsortartalmuk a lényeg, hanem a köztes reklámok, no meg a műsor legvégén az, hogy X-et öltöztette Y divatáruház, a műsor berendezéseit a Z bútorbolt adta, stb. Az a legnagyobb baj a reklámokkal, hogy egy fiktív világot mutatnak be: ilyen szép leszel, ha ezt eszed; amolyan fényes lesz a kocsid, ha azt a löttyöt kened rá… Ezzel kimossák az emberek agyát, hogy csak akkor ér el célt valaki, ha ezt veszi meg vagy amazt.Valahol igazat mondanak a reklámok, valahol pedig nem. Mert ha egy tartós fogyasztási cikket megvásárolunk, akkor annak tartósnak kell lennie, pedig a legtöbbször nem az. Direkt úgy gyártják őket, hogy egyszer biztos szerelőhöz kelljen vinni, különben nem is érné meg gyártani, ha nem kell javítani. Mert akkor mi abban az üzlet, ha nem romlik el, és nem vesznek másikat? Az embereknek nincs idejük rá, hogy megfontolják, mit is kéne venni, melyik az az áru, mely a szükségleteit optimálisan kielégíti. Sajnos az emberek többsége nem vásárol tudatosan, és a reklámok pont ezt használják ki. Gigantikus áruházakat emelnek, ahol az a lényeg, hogy minél több embert becsalogassanak a reklámok által. És akik már betévedtek az útvesztőkkel teli áruházakba, azok még véletlenül se távozzanak üres kézzel. Természetesen a vásárláshoz a legtöbbször semmilyen segítséget nem adnak. A lényeg, hogy minél kívánatosabb legyen az áru. Az elhelyezéssel, a színekkel szuggerálják a vevőt és szinte azt mondják a terméken keresztül neki, hogy fogd és vidd, különben boldogtalan leszel. Talán lehet, hogy itt a dolog nyitja. A társadalom boldogtalan? Ha igen, akkor ezt használják ki a reklámok. Ha meg nem, akkor nem is kellenének reklámok, mert azok nélkül is tudja az ember, hogy mire van szüksége. Azt hiszem, most jó kis reklámot csináltam a reklámoknak! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
