Pozitivizmus

A pozitivizmust mint irányzatot elsőként Auguste Comte foglalta össze, de jelentős még John Stuart Mill és Ernst Mach jelenléte is az irányzatban A pozitivizmus egy filozófiai irányzat, amely két időszakban, a 19. század végén és a 20. század elején volt jellemző az európai filozófiában. Ezen irányzatokban közösnek tekinthető a filozófia tudományos jellegű, racionális megközelítése, és a tudomány pozitív szerepének hangsúlyozása az életünk javításában. Alapvetően a fejlődő polgárság nézete, ezért liberális szemléletnek tekintjük. Ebben a szemléletben egyesül a felvilágosodás racionalizmusa, és a hegeli dialektika, de főleg a ténytiszteletre épül. Az eszme szerint nincsen szükség gyors átalakulásra, a változásokat csak az emberek közvetlen tapasztalata segítheti elő. Az embert természeti lényként fogja fel, nem társadalmi lényként (ami hibás pontja az elméletnek), továbbá kimondja, hogy az embernek nincsen szabad akarata, tehát nem dönthet saját belátása szerint.

Auguste Comte

Auguste Comte (teljes neve Isidore Marie Auguste François Xavier Comte) (Montpellier; 1798. január 17. - 1857. szeptember 5.) francia pozitivista filozófus.

John Stuart Mill

„Ahol nem létezik közös erő, ott nincs törvény; ahol nincs törvény, ott nincs igazságtalanság.” (Thomas Hobbes)

John Stuart Mill 1806 és 1873 között élt filozófus.

Rousseau szerződéselmélete abból az előfeltevésből indul ki, hogy az igazságosság forrása az ember természete, s ez vezeti cselekvéseit. Mill az igazságosság őrzését nem tartja tisztának. Az igazságosság forrását az képezi, hogy a társadalom büntetni akarja azokat, akik nem tisztelik a szabályokat, s társadalom egyetlen szerepe a törvényes keret megalkotása, melyben a szabálysértőket büntetik; ily módon a társadalom csak arra jogosult, hogy megvédje magát és az egyéneket a törvénytelenségtől. Az egyén joga az, amit a társadalom véd a többiek igazságtalan beavatkozásaitól. Az igazságosság eszméjének mint viselkedési szabálynak erőteljesen morális jellege van, mert az egyének leszögeztek bizonyos erkölcsi elvárásokat, melyek sértetlen mozgásteret biztosítanak a személynek. A társadalom védi ezt a jogot a hasznosság és az általános jólét nevében. Az igazságosság az emberek jogait védi, az emberiség társas érzésein alapul és az általános hasznosságra törekszik. Az igazságosság vagy az egyének jogainak védelme indokolt, mert biztosítja a hatékonyságot és az előnyök növe1ését.

„Az igazságosság bizonyos erkölcsi szabályok osztályának a megnevezése, amelyek az emberek jólétének közvetlen előidézői, s betartásuk minden más életvezetési szabálynál kötelezőbb érvényű; és az a fogalom, amely az igazságosság eszméjének lényege - vagyis minden ember egyéni jogának fogalma - igényli és szentesíti ezt a kényszerítő erejű kötelességet.”

„Ismételjük át: az igazságosság eszméje két dolgot feltételez - egy viselkedési szabályt és egy olyan érzést, mely bünteti a szabálysértőt. Feltételezzük, hogy az előbbi az egész emberiség számára közös és a javát szolgálja. A másik (az érzés) annak a vágya, hogy a szabálysértő elnyerje büntetését.” (Mill: Utilitarizmus)

A 20. század elején

A második vonulat pedig a 20. század eleje, amelyet logikai pozitivizmus névvel különböztetnek meg az előző korszaktól, és Bertrand Russell, a Bécsi Kör, Alfred Jules Ayer fémjeleznek.

A pozitivizmussal szembenálló gondolkodók

Schopenhauer

Véleménye szerint csak látszólagos a szabadság, és nem csak az empíria fontos. Az ember egyetlen szabadsága, hogy véget vethet az életének. Nincsen célja, csak az élni akarás. A szabadság csak az "abszolút-semmit-sem-akarás" ("akaratlanság") által érhető el. Schopenhauer passzív szemléletű filozófus.

Arthur Schopenhauer

Arthur Schopenhauer (1788. – 1860.) német filozófus.

Élete

Jómódú kereskedő családban született, Danzigban. 1797-től hosszabb időt töltött Franciaországban, 1803-tól Angliában járt iskolába. Apja nem szánt tudományos karriert fiának, egy hamburgi kereskedő mellé adta segédmunkásnak, hogy kitanulja a kereskedői mesterséget. 1805-ben az apja öngyilkossága után, Schopenhauer elvégzezte gimnáziumi tanulmányait.

Apja halála után, igencsak megromlott az anyjával való kapcsolata annak szabados élete miatt. Anyja élénk társasági és szerelmi életet élt, irodalmi házat vezet sőt neki is megjelentek regényei. Az apját gyászoló fiúra ez nagyon negatívan hatott, sokat veszekedtek, már a gyűlöletig jutott a viszonyuk: az anya lelökte a fiát a lépcsőn. Anyjával való viszonya egész életére rányomta a bélyegét, nőgyűlölővé vált.

1809. és 1811. között Göttingenben folytatott orvosi tanulmányokat, majd filozófiát és teológiát tanult a berlini egyetemen. A Napóleon elleni háború elöl Ludolstadtba menekült. Itt írta meg az „Az elégséges alap négyféle gyökeréről” szóló filozófiai értekezését. Ezt követően visszatért Weimarba, ahol Goethe–vel folytatott vitái következményeként megírta a „Látásról és színekről” című művét.

1818-ban megírta fő művét: „A világ mint akarat és képzet”-et és 1819-ben nyomtatásban is megjelent. 1843-ban átdolgozta azonban, akárcsak az első kiadás példányát, azonban ez sem aratott sikert az emberek körében (nagy részét hulladékpapírként adta el a kiadó). 1859-ben újra átdolgozta és ekkor már jobb fogadtatásban részesült. Fő művéhez kisebb, mellékművek is társultak, töredékek, aforizmák, amelyeket „Parerga és paralipomena” kétkötetes könyvben adott ki 1850-ben.

1820-tól egyetemi tanár volt Berlinben. Hegel támadásainak köszönhetően is egyetemi pályafutása a kudarcok sorozata. 1831-ben elhagyta Berlint, Frankfurtban bérelt egy panzióban szobát, teljes magányban élt (pudlikutyájával)

Filozófiája

Platón , Kant filozófiája és az Upanisádok voltak rá a legnagyobb hatással. Filozófiája pesszimista, úgy tartja, hogy a föld az emberiség siralom völgye ahol a boldogság elérése „egy koldus álma”. Tagadja a világszellem létezését és tagadja Isten létét is. Elsőként építi be a nyugati filozófiába a buddhista gondolatokat, a Védák és Upanisádok etikai tanulságait, a keresztény megváltás eszme helyett önmagunk feladását hirdeti, a semmiben való feloldódást, a teljes megnyugvást.

Kortársi közül Nietzsche-re és Kierkegaard-ra van nagy hatással.

Schopenhauer, Kanthoz kapcsolódva abból az a priori alapelvből indul ki, hogy a megismerő ember számára az őt körülvevő világ csak mint képzet adott: „A világ egyfelől minden ízében képzet, másfelől minden ízében akarat”.

A világ dolgai csak oly módon adottak, ahogy a szubjektum által feltételezettek. A világ objektumokra és szubjektumokra szétváló képzet, ami különböző fokon és módon ismerhető meg. Az ember kétféle módon tapasztalhatja meg magát: mint objektumot és mint akaratot. Az akarat: nem érvényes rá az ok elve, független a tér és idő tapasztalati formáitól, kívül esik a jelenségeken. Az akarat közvetlen objektivációi az élettelen természet, a növény és állatvilág és az ember..

Az értelem: értelemmel az állat és az ember egyaránt rendelkezik. A különbség kettejük között, hogy az embernek van esze. Az akarat értelem nélkül vak, ez az ösztön

Schopenhauer etikája

Az ember, akárcsak a természet dolgai, a természettörvényeknek van alávetve. Cselekvéseink nem szabadok: az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután megismer. Mivel akaratunk nem szabad ezért fölösleges etikai törvények felállítása. Az emberben fellehető morál a részvétből fakad: a másikban önmagamat látom, a másik szenvedéseiben az enyéimet vélem felfedezni.

Az emberi élet cél nélküli, szenvedés: „Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük”. Némi nyugalom azonban akad az életben és ez a művészetekben keresendő. Azonban a művészet is csak „múló álom”, így ébredés után az élet még elviselhetetlenebbnek fog tűnni. Egyetlen kiút a szenvedésből az önmegtartoztatás, az aszkéta életmód.

Nietzsche

• Schopenhauerrel ellentétben ő az aktivitást hirdeti (ellenállást), mert szerinte csak ekkor lesz igazi az élet.

Véleménye szerint az ember irracionális lény. Gondolatai szerint a világ megismerhetetlen, és csak káosz (mivel csak létből áll). A létért való cél pedig a hatalom. Az emberiséget két csoportra osztja: a gyengékre és az erősekre. Látásmódja szerint az ember le fog aljasodni, és ez visszafordíthatatlan folyamat, de a művészet feladataként a világ átformálását jelöli ki. "A költészet legyen újra az ember tanítója!

Kirkegaard

Gondolatai szerint az indvidualitás teljes mértékben meg fog szünni, és az emberben bekövetkezik az "elszemélytelenedés". A közönséges emberi lét szemben áll az önmagát választásokban megvalósító emberi léttől. Véleménye szerint minden pillanatban választanunk kell életünk során, tehát a szabadság az a tulajdonképpeni felelősség.

Kirkegaard egzisztencialista. Véleménye szerint a létnek három fokozata van:

• Esztétikai lét
• Etikai lét
• A Hit Lovagja (az isteni elvek szerint élő ember)

Bergson

Bergson az intuíció, a megérzés fontosságát hirdeti. Véleménye szerint a világot csak itellektuális megérzés segítségével ismerhetjük meg. ("a dolgok nem azonosak önmagukkal") Az intuícionizmus képviselője. Az Időelmélet kidolgozója, melynek szerint két idő létezik:

I. Objektív idő (fizikai idő, mérhető)

II. Szubjektív idő (valós, megélt idő)

Marx, és Engels

Ők a kommunizmus kidolgozói. A kapitalizmust tagadják, és a "lét és tudat" viszonyát vizsgálják. véleményük szerint a lét elsődleges, az hat a tudatra.