Szekták

Vallásszociológiai megközelítésben

Manapság szektákról beszélni több elvont, tudományos feladatnál. A szekta-jelenség Magyarországon egyre inkább felhívja magára a figyelmet és a társadalmi, egyházi tolerancia próbakövévé növi ki magát. Társadalmunk tudatában létezik egyfajta egység, homogenitás alapelv, amely szerint a rend feltétele az egységbe illeszkedés. Ezzel a felfogással évszázadokon át talállkozhattunk a filozófia történetében, amely gondolatokra társadaomelméletek egész sora épült. Már azonban egyre inkább — nem utolsó sorban a szociológia elméleti és gyakorlati vizsgálódásainak eredményeképpen — a sokféleség társadalmáról beszélünk. A hagyományok nem múlnak el nyomtalanul, s nem cserélhetõk le sem nagyszabású tanítás, sem nagyszabású társadalmi átrendezés útján. Az egység, a homogenitás hagyománya és az erre alapozott látens, íratlan magatartási szabályozók lassan alakulnak át pluriformissá, s lassan érik meg a köztudat is arra, hogy ezt ne zavaró tényezõként, hanem természetes jelenségként értékelje. A szektajelenség Magyarországon ennek a zárt, homogén társadalomnak — melyet a keresztény vallási és egyházi hagyomány nagyban legitimált — kikezdéseként, ezelleni támadásként hat sokaknak. Mások a szekták társadalmi nyilvánosság elõtti megjelenésében és szaporodásában a sokféleség társadalmának elõhírnökeit, a vallási mezõben megjelenõ formációit üdvözlik. Akár homogenitás, akár a pluriformitás talaján is állunk — hiszen mindkét rendezõ elv azonos kutatások eredményeit kívánja szisztematizálni —, elõfeltevéseinket és értékelésünket a szektajelenség beható elemzésére kell építenünk. Jelen dolgozatommal a szektaproblematikának ehhez az árnyalt tárgyalásához szeretnék hozzájárulni.

Fogalom

A szekta szó a szektákba tartozók számára sértésként hat, ezért helyesebb lenne elkerülni.¹ Minthogy azonban a magyar szóhasználatban annyira elterjedt és egy bizonyos vallási jelenségcsoportra alkalmazott fogalom a “szekta“, továbbá a vonatkozó irodalom kulcsszavaként is ezt a fogalmat használják, kénytelen vagyunk e sértõ kifejezésnél maradni.² Amikor ezt a kényszerû döntést meghozzuk, a szekta fogalomból tartalmilag tudatosan kihagyjuk mindazt a felhangot, ami benne negatív minõsítés, hiszen éppen ez az, ami miatt sértõ a tagok számára.³ Ugyanakkor a szektakutatásban — minthogy vallási közösségekrõl van szó — éppen a vallási dimenzió miatt szükséges a szekták körüli teológiai és pasztorális problematikára is figyelembe venni. Jóllehet a vallásszociológia is joggal törekszik az elfogulatlanságra, ám a különbözõ vallási közösségek közötti teológiai alapú viszályokat éppen az elfogulatlan tárgyszerûség jegyében reflektálnia kell.

A szektákat megközelíthetjük történeti, (vallás)szociológiai, (vallás)lélektani és teológiai szempontból. A megközelítések felsorolt rendje egyben a megközelítés módszertani sorrendiségét is hivatott kifejezni. Sok esetben éppen abból adódik a szektákkal szembeni türelmetlenség, hogy a jelenség elfogulatlan elemzését teológiai állásfoglalásokkal kifejezett elõítéletek elõzik meg és teszik lehetetlenné. Amit a vallásfilozófia Husserl “vissza a dologhoz“ jelszavát követve módszertanában hangsúlyoz⁴, azt a szekták tárgyalásánál is helyénvaló érvényesíteni: az öndefiníciókra alapított rendszerezést.

Etimológia

A magyar “szekta“ szóban felfedezhetjük a latin “secta“ fõnevet, amely iskolát, tanítást, pártot jelent, s amelynek igei változata a “sequire“, követni. Etimológiailag helytelen ugyan a “secare“ (elszakítani, elválasztani, levágni) igére való visszavezetés, de kifejezi a magyar szekta szó általános alkalmazásának irányát.

Amikor ma szektákról van szó, akkár általában a XIX. és XX. sz-ban kialakult vallási csoportokat értik rajta. Ebben a korszakban pedig a szekták elsõsorban teológiai konfliktusokból alakultak ki. Így a parúzia⁵ és a millennium problémájából, gyakran összekapcsolva az igaz egyház keresésének vágyával (adventizmus, Jehova Tanúi), továbbá az egyházi hivatal felfogásának problematikájával (ó- és újapostoli egyház, mormonok). A Szentlélek hatékonyságának jellegzetességei és a gyógyítások értelmezése is egy egész sor új közösséget hívott életbe, melyeket összefoglaló néven pünkösdi közösségeknek nevezünk. Végül Krisztusról és a túlvilágról szóló jelenkori kinyilatkoztatások forrására is alakultak közösségek, amelyek közé a spiritiszta csoportokat soroljuk.⁶

Egy egészen sajátos és valójában vallásinak nehezen nevezhetõ, ám a köztudatban mégis szektaként emlegetett csoporttípusról is szólni kell. Itt olyan, a lelkiismereti és egyházakról szóló törvény⁷ alapján egyházként bejegyzett gazdálkodó szervezetekrõl van szó, melyek a szó hagyományos-teológiai értelmében nem egyházak, hanem csupán az egyházakra érvényes elõnyös gazdasági és adózási szabályokat és költségvetési támogatásokat akarják kihasználni.⁸

Konfliktustörténet

A fogalomban található negatív felhang a az anyaegyházak ill. anyavallások minõsítését tartalmazza azokkal a disszidens kisebbségekkel szemben, amelyek elõbbiek legitimitását gyakorta elvitatják. Az eredeti vallás ill. egyház pedig a kiválókat a tanítás szempontjából eretneknek (heretikusnak), szervezeti-jogi szempontból pedig szakadárnak tekinti. A katolikus egyházjog 751. kánonjában így ír: “Az eretnekség valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak a keresztség felvétele után való makacs tagadása vagy a róla való makacs kételkedés; a hitehagyás a keresztény hit teljes elutasítása; a szakadás a pápának való alárendeltség vagy a neki alárendelt egyháztagokkal való közösség megtagadása“. Ebben a meghatározásban fellelhetjük a klasszikus szektává válás elemeit, amelyek a a katolikus egyházból kivált szektákban együttesen érvényesülnek. A “makacsság“-ot tekinthetjük a szükséges emocionális jegynek.

Ebben a vonatkozásban különbséget kell tenni a három monoteista vallás (zsidóság, kereszténység és az iszlám) szakadárjaira vonatkozó szekta és a hinduista vagy buddhista irányzatok, iskolák és hagyományok között. Az elõbbiekre lehet a szekta szót alkalmazni, az utóbbiakra viszont nem. Az iszlám rendkívül szigorúan bünteti elhajló, szektás csoportjait, ami miatt ezek túlélésére nincs sok remény. Ugyanakkor a hindiuzmusból és a buddhizmusból kiváló csoportok büntetlenül virágozhatnak (pl. zen-szekták).

E különbség másik oldalról abban ragadható meg, hogy a monoteista vallások az isteni kinyilatkoztatás õrzésében és kifejtésében abszolút egyetlenségre törekszenek, míg a keleti vallások megengedik a valláson belüli nagyfokú pluralizmust. Így az elõbbiekbõl kiváló szekták ezt a kizárólagosság igényt általában még szigorúbban tovább viszik, az utóbbiakból kiválók viszont toleránsak maradnak.⁹

Egy másik szóhasználati árnyalatot követel a 20. sz-i különbözõ új-, ill. kisvallási csoportok megjelenése, melyek semmilyen anyavallástól vagy -egyháztól nem szakadtak el, hanem bizonyos modern társadalmi csoportok és rétegek vallási igényének kielégítésére szervezõdtek. Ilyenek például az ezoterikus vagy psychocsoportok, s ide sorolhatók a “fiatalok vallása“ mozgalom csoportjai is.¹⁰

Jelenség

A szekták alapvetõen kétféle módon alakultak ki, s ezek szerint megkülönböztethetünk klasszikus és modern szektákat. Utóbbiak a 20. sz-ban jelentek meg és szociológiai, vallástudományi és teológiai szempontból egyaránt más megközelítést igényelnek mint az elõbbiek. Jelen keretek között nincs mód átfogó szektatörténet leírására, ezért inkább a szektakeletkezés és szektamûködés legfõbb jellegzetességeinek felsorolására szorítkozom.

Spinoza szerint a zsidó történelemben csak a második állam idején keletkeztek szekták, “miután a fõpapok megszerezték a jogosultságot döntések hozatalára és a kormányzás ügyenek vitelére. Hogy örökössé tegyék ezt a jogosultságot, magukhoz ragadták az uralkodás jogát, s végül a királyi címet követelték. ... mindegyikük mind vallási, mind más téren, nevének dicsõségét kezdte keresni oly módon, hogy mindenben fõpapi tekintélye alapján határozott és minden nap új rendelkezéseket hozott szertartásokról, hitrõl és minden egyébrõl, s azt akarta, hogy ezek az újítások éppoly szentek és nagy tekintélyûek legyenek, mint Mózes törvényei. Ennek következménye volt, hogy a vallás veszedelmes babonává fajult s hogy a törvények igaz értelmét és magyarázatát meghamisították. ... Mert amikor az emberek a babona szenvedélyével kezdenek vitatkozni, mégpedig úgy, hogy az egyiket a fölsõbbség is támogatja, akkor a kiegyenlítés semmikép sem lehetséges, s a szektára való szakadás elkerülhetetlen.“¹¹

A (klasszikus) szekták elsõsorban az anyavallás ill. anyaegyház bizonyos belsõ változásai következtében jönnek létre — állítja Spinoza. Az idézetben megtalálhatjuk a szektakeletkezés kiindulópontjait: túlzott hierarchizálódás (autoriter és önkényes döntések), az emberi rendelkezések isteni rangra emelése, végül a babonás szenvedélyek elharapódzása és kihasználása.

Ezek a szektakiváltó körülmények olyan korszakra jellemzõek, melyben a modern értelemben vett szekularizáció gyenge és olyan vallásokban érvényesülhetnek, melyekben az isteni kinyilatkoztatást hierarchikus elit csoport õrzi. Ezek az alapvetõ jellegzetességek határozzák meg a szektába szakadók válaszát a megváltozott anyavallási, anyaegyházi viszonyokra. Elutasítják a hierarchiát, s vele szemben sajátjukat állítják, elvitatván az elõbbi illetékességét, továbbá a saját közösségüket az isteni akarat és kinyilatkoztatás egyetlen igaz letéteményesnek tartják. Az eredeti vallási közeg szokásai az új közösségben az új vezetõk által megszûretnek: egyrészt radikálisabban élnek tovább, másrészt elvetik õket. Az új közösség tagjai a konfliktusban és az elszakadásban kulcsszerepet játszó vallási hevülettel egyrészt saját új közösségüket építik, másrészt a régit kárhoztatják.¹²

A 20. sz-i szekták a korábbitól lényegesen eltérõ társadalmi és vallási helyzetben jöttek létre. Ennek a változásnak megértése nélkülözhetetlen a modern szekták belsõ dinamikájának és konfliktusainak árnyalt értékeléséhez. A modern társadalmak jellegzetességei közül a szakemberek elsõsorban a magas technizáltságot, elidegenedést, nagyfokú migrációt, az ember eldologiasodását, stb. emelik ki. Vallásszociológiai értelemben a modern társadalom kihívásaira a premodern társadalmi formációkat és hagyományokat õrzõ nagy-egyházak nehezen és lassan képesek csak választ adni. Az emberek megváltozott igényeit kisebb, felixibilisebb és az egyén döntéseire alapozó közösségek, csoportok, egyházak, szekták jobban ki tudják elégíteni. Ez a kisközösségiség az egyházakon belül is és kívül is megtapasztalható.

Nagy kérdés, hogy milyen elemek megléte szükséges ahhoz, hogy egy egyházi csoport kívülre kerüljön az egyházon. A vélemények megoszlanak. Némelyek szerint elsõsorban a teológiai elhajlás szöge váltja ki a szakítást. Mások inkább az egyház vezetõi és a csoport vezetõi közötti súlyos kommunikációs zavar véglegesítésében látják a döntõ változtatás motívumát. Ismét mások az adott társadalmi-politikai közeg eróziójának számlájára írják a nagy intézmény kritikus ill. elégedetlen csoportjainak kiválását. Az igazság feltehetõen az, hogy mindezen elemek játszanak valamilyen szerepet a szektakeletkezésben, de azt csak a konkrét szekta történetének és dinamizmusának elemzésekor lehet megmondani, hogy melyik elem milyen mértékben lehetett jelen.

Kritériumok

A vallás társadalmi jelenségének vizsgálata és a vallási csoportok önmeghatározása számára egyaránt fontos kérdés, hogy milyen megkülönböztetõ jegyek alapján tekinthetünk egy vallási csoportot szektának. Ezzel a problematikával M. Weber és E. Troeltsch foglalkoztak a szociológiai irodalomban elõször. Összefoglalólag a következõ kritériumokat állapították meg: kicsiség, belsõ zártság, a társadalommal szembeni aktív vagy passzív ellenállás, tagjai csak bizonyos értelemben kvalifikáltak, megtérés általi szabad csatlakozás. E két szerzõ meghatározásában hangsúlyos az egyházzal való szembeállítás, miszerint utóbbi nagy, tágas, békében él a társadalommal, mindenkinek kínálja kegyelmét és tagjait a gyermekkeresztség útján verbuválja.¹³ E két protestáns gondokodó óta a vallás- és egyházszociológia valamint a teológia nagy utat tett meg, amely alapján egyrészt túlhaladottá vált az egyház-szekta szoros párhuzam, valamint a leírások kiegészülhettek fontos valláslélektani szempontokkal.

Mielõtt a szekták jellegzetességeit részletesebben is leírnánk, elõször egy perdöntõ kritériumot kell szemügyre vennünk: dialógusképtelenség. Eszerint azokat a vallási csoportokat nevezhetjük egészen bizonyosan szektáknak, melyek nem hajlandók részt venni a felekezetek és vallások semmilyen együttmûködésében. Ez a “diplomáciai”-nak is nevezhetõ kritérium azzal az elõnnyel bír, hogy nem vallási alapon, az egyes önmagát vallásiként azonosító közösséget kívülrõl ítéli meg, valamely más vallásból vett teológiai szempont alapján. Éppen ellenkezõleg pusztán a szó szociológiai értelmét alapul véve azt tételezi fel: joggal az a vallási közösség nevezhetõ szektának, amely a többi hasonlótól elkülönülten mûködik. Ennek a megkülönböztetési szempontnak egy további elõnye az, hogy nem csak a szervezetileg önálló vallási közösségeket képes szektaként azonosítani, hanem a felekezetekben és gyülekezetekben belül mûködõ közösségeket is, melyek sem belül, sem kívül nem kommunikálnak.¹⁴

A modern kor kihívásaira a vallási közösségek nem csak dialogikus választ adnak, hanem elutasítót is, amennyiben a nagyegyházak modern felé való lassú nyitását globális hûtlenségnek tartják és a hagyomány szigorú õrzésére szervezõdnek. Ezeket a csoportokat a vallási fundamentalizmus szakszóval illeti a szakirodalom.¹⁵ A katolikus egyházból ilyen okok miatt szakadt ki a Lefebrve francia bíboros alapította X. Szent Piusz közösség, amely egyrészt teljes erõvel elutasította a II. vatikáni zsinat kötelezõ tanításait, másrészt a római pápa kifejezett tiltása ellenére saját püspököket szentelt.¹⁶

A szekták mûködésének jellegzetességeit terjedelmi okokból csak utalásszerûen és a konkrét példákat mellõzve sorolhatom fel.

Fekete-fehér látásmód

Szaknyelven “dichotomikus“ világértelmezésnek nevezzük a szektákra (is) jellemzõ erõs kettõsséget, ami kétpólusúságot jelent. Jó és rossz, világos és sötét, “mi“ és a kívülállók merev szétválasztásával a tagok számára az egyértelmû csatlakozás és elválás lehetõségét adják. Árnyalatok és átmenetek nélkül, vagy-vagy-okra pusztítva az összetett világot, lényegében a valóság tagadása történik.

Radikalitás

Ebbõl a merev kettõsségbõl is következik az a szigor és kérlelhetetlenség, amellyel a tagok önmagukkal és egymással szemben a meglátott és leegyszerûsített képleteket alkalmazzák, vélt igazságaikat rendkívüli eszközökkel is érvényesítve. Ez okozza a külsõségekben is megmutatkozó következetességet (öltözködés, nyilvános szokások) és ez teszi szinte lehetetlenné a különbözõ kultúrákhoz és a személyes egyediségekhez való igazodást.

Általánosító problémamegoldás

A tagok és a közösség gondjaira a megoldás elõfeltétele az, hogy a problémát leegyszerûsítik a kevés és könnyen megtanulható norma egyikére és azt attól függetlnül alkalmazzák, hogy a konkrét társadalmi-lélektani-politikai közegben valóban érvényes-e és az érintett számára kivitelezhetõ és egzisztenciálisan is vállalható-e.

Erõs függõség

A referenciacsoporttal való igen sûrû, akár napi találkozás és a magánszférára is kiterjedõ ellenõrzés igénye és gyakorlása. A vezetõ és a csoport tagjai együtt erõsek és következetesek, míg külön-külön bizonytalanok. Érveléseikkel és gondjaikkal inkább egymásra hivatkoznak még akkor is, amikor a döntések mögött ott van a világos ideológiai álláspont.

Exkluzivitás

A fenti ismérvek és jellemzõk együttes hatása adja lényegébnen az elkülönültséget. A szektás csoportok közötti átjárás ill. a klasszikus szekták esetében az anyaegyházzal való kiegyensúlyozott viszony lehetetlen. A tagok számára a szekták erõs és zárt közössége az üdvösség és egészség helye, ahonnan kijárni az élet és örkök életet veszélyezteti. A belépés és elfogadottság fontos beavatási liturgiákhoz kötõdik, melyek lényege az új közösségi rendszer személyeinek és viszonyainak vállalása, hangsúlyozottan megtagadva a korábbi viszonyokat és családi, felekezeti, stb. viszonyokat.

Vonzóerõ

Ezek az elemek természetesen nem csak a szektákban lelhetõk fel, hanem más nagyobb közösségek csoportjaiban is, sõt egynémelyikük a nagyegyházak bizonyos irányzataira is jellemzõk. Elsõ látásra talán sokakra riasztóan hatnak és azt a kérdést vetik fel, vajon miért lehet másoknak éppen vonzó a szektaélet. Erre a kérdésra azzal találhatjuk meg a választ, hogy elemezzük azokat a kínálatokat, melyek olyan személyes és vallási igényeket hivatottak kielégíteni, amelyeket másutt a mai emberek nehezen lelnek meg.

Azok a csoportok vonzanak, melyek azzal az igérettel kecsegtetnek, hogy rejtett vagy kinyilvánított igényeinket hatékonyan és hosszú távon kielégítik. A modern társadalomban jellegzetességeitõl eltalált emberek elsõsorban a magánszférájuk igényeiben kielégítetlenek. A személyesség, egyediség, személyes elfogadottság, stb. a magasan technizált, nagymobilitású társadalmi forgatagban olyan igények, melyekben a tulajdonképpeni konfortérzet igénye artikulálódik. A szekták vonzerejének a titka az erre az igényre adott válasz, s legnagyobb kisértése az ezen igénykielégítés utáni vágyakkal való visszaélés.

Üdvbizonyosság

Az ideológiai rendszerek átrendezõdése miatt a végsõ távlatokra nem adható egyértelmû válasz, miközben az emberbõl nem veszett ki a végsõ nyugalom, teljes beteljesülés, kielégítettség vágya. A szekták azt igérik, hogy tudják a biztos üdvözüléshez vezetõ utat és azokat a gyakorlatokat is meg tudják tanítani, amelyekkel ezen az úton célba lehet érni. Erre a bizonyosságra alapozódik tagjaik számára a kiválasztottság tudata is. Azt a biztonságot kínálják, hogy a hozzájuk csatlakozók és a csoporthoz hûségesek, nem egyszerûen saját személyes döntésük révén kerültek oda, hanem maga Isten választotta ki személyesen õket is arra, hogy exclusiv közösségének tagja legyenek. Ez a tudat rendkívül megnyugtató olyan személyiségek számára, akik szûkebb vagy tágabb társadalmi közegükben hontalannak érzik magukat.

Közösségbeágyazottság

A magányos embernek közösséget, méghozzá személyes és mélyreható közösséget kínálnak a szekták. Olyan lehetõséget adnak, amely révén nem csak feladatorientáltan lehet másokkal jó és rendszeres kapcsolatban lenni, hanem mint személy is. Azokat a gondokat, sikereket, vágyakat és félelmeket, melyeket a mai intézmények nem képesek figyelemel kisérni, ezek a csoportok érdeklõdésük centrumába helyezik, s számos liturgikus cselekménnyel az Isten és az ember kapcsolatának szférájába transzformálják. (Ha például valaki fél attól, hogy munkanélkülivé válik, a csoportban kifejezhetõ ez a félelem, imádkoznak azért, hogy ez ne következzen be, továbbá a félelemre mint olyanra az isteni üzenetet válaszolják: aki hisz, nem fél, Isten elveszi a félelmet.)

Gyógyulás

Üdvösség és egészség mélyen összetartozó fogalmak és tapasztalatok. A betegségek nagyrésze pszichoszomatikus jellegû. A vállalt személy szeretettel és figyelemmel való körülvétele számos egészségügyi panasz elmúlásához vezethet: megszûnik a gyomorfájás, fejfájás, rendezõdik a vérnyomás, stb. A tagok számára ezek a jelenségek természetesen Isten beavatkozásának köszönhetõk, s csoportbatartozásuk értemességének visszaigazolását jelentik.

Istenélmény

A szoros közösségek inkább élményekkel mint racionalitással dolgoznak. Az intimitás önmagában is számos más, “szíventaláló“ élmény melegágya. A bensõségességbõl és liturgiákból fakadó definiálatlan élményeket a tagok vezetõjük segítségével és a szekta tanításával összhangban “istenélményekként“ értelmezik. Az emberben lévõ mély vallási igény, hogy Istenével ne csak a közlés, hanem a személyes egyesülés ill. találkozás szintjén is együttlegyen így kielégítõdik, s ez válik a tagság és a “jó úton járás“ legfontosabb igazolásává. Ettõl az élménytõl fogva Isten a tagok számára magában a csoportban van jelen, s a csoport relativizálása, netán elhagyása egyenesen az istentagadással, Istennek való hátat fordítással válik egyenértékûvé.

Megváltás

Az átláthatatlan világban való eligazodás lehetõvé tétele az átlátás terhétõl való megszabadítás által. Itt a megváltás fogalmát nem a keresztény tanítás értelmében használjuk, hanem a gyökeres “megszabadítás” értelmében. A szekta csoportja azt ígéri tagjainak, hogy Isten szabadítását megélhetik. Ez a teológiai kifejezés inkább olyan pszichológiai értelemben vett tehermentesítést jelent, ami által a tagok megszabadulnak a saját döntést elõkészítõ mérlegelés pszichés feszültségeket is tartogató terhétõl, s helyette kész, mások által hozott és a csoport által erõteljesen legitimált döntéseket vesznek át.

Atyai tekintély

Az egyéni döntések számának csökkentése és a döntési kompetenciának a tekintélyhordozókra történõ átruházása a szekták jellemzõje. A csoportok alapítói és késõbbi (részleg)vezetõi olyasféle tekintéllyel bírnak, mint a hagyományos paraszti nagycsaládban az atya, ill. mint a világvallásokban a “püspök”, a “guru”, stb. A hétköznapi élet számára is erõs egyéniségével és lenyûgözõ személyiségével konkrét utasításokat ad, amellyel a tagok magukat biztonságban érezhetik. A szûk és ideológiailag sûrû csoportokban kulcsszerepet játszó személyiséget nevezzük “atyának”, aki a felettes énben (Freud) raktározott hagyományokat és viszonyulásokat határozott erõvel megjeleníti.¹⁷ Szociológiai szempontból erõs az összefüggés a társadalmi változások összetettségének erõsödése és bizonyos személyiségtípusoknál az atya jelentõségének növekedése között. Így ír pl. Max Weber a hinduizmusban és buddhizmusban hangsúlyos gurukról: “Az iszlám elnyomás és üldözés korszakában a hindu tömegek számára a guruk éppúgy szilárd támaszt jelentettek a belsõ és külsõ veszélyekkel szemben, mint a püspökök a katolikus egyházban a népvándorlás idején sõt már korábban is”.¹⁸

Hagyománytalanság

Kevés 160 évesnél régibb szekta van, ezért a “történelmi terhektõl“ szabadon munkálkodhatnak. A szekták legnagyobb többségében a “mi-tudat” erõsítésének fontos eszköze az anyaegyház elhajlásainak kiszerkesztése és identifikációs eszközeinek szimbolikus lerombolása. Vannak olyan csoportok, melyek pl. a katolikus egyházat Babilon szajhájaként emlegetik és az innen verbuvált tagjaiktól megkövetelik, hogy valamilyen módon gyalázza meg egy szent szobrát vagy más módon fejezze ki totális elfordulását attól a hagyománytól, amelybõl jött. A hagyománytalanság a szekták igehirdetésében hatékony eszköz, hiszen saját történelmükben még nem követhettek el annyi kritizálhatót és riasztót, mint a hagyománygazdag egyházak. Az igehirdetésben a hagománytalanság morális tõkéje elõny. A konfliktuskezelésben a hagyományszegénység hátrány. A szekták társadalmi és ideológiai fenyegetettségükben sokkal hamarabb jutnak el a kritikus végpontig, mint az olyan egyházak és vallási közösségek, melyek hagyományaikból a jelen konfliktusaik értékeléséhez és megoldásához gazdag modelleket meríthetnek.

Misszió

Az általános tapasztalat szerint a szekták rendkívüli szorgalommal és eredményekkel hírdetik tanaikat és toborozzák híveiket. E misszós lendület forrása a fentiekben már tárgyalt üdvbizonyosság és kiválasztottság tudat. A biztos üdvöt hirdetni kell, a kiválasztottak köréhez verbuválni kell. A szektatagok valóban jót akarnak azoknak, akiket igehírdetésükkel felkeresnek. Más kérdés az, hogy a szekták szervezete valóban az üdvösség-kárhozat mezõben értelmezi-e a szigorúan megkövetelt missziót vagy inkább a gazdasági-politikai mezõben.¹⁹ A megszerzett új tagok fölötti öröm erõsítõleg hat a közösségre.

A missziót végzõ tagok számára ez a tevékenység egyéni pszichés elõnyökkel is jár. A társadalomban e tevékenységgek tesznek szert arra fontossági tudatra, amelyre minden embernek szüksége van lelki egyensúlya érdekében. A tagok – képzettségükre, korukra sõt tagsági viszonyuk idejére való tekintet nélkül – rendkívül gyorsan igyekeznek elsajátítani az egyszerû “örömhírt”, errõl a közösség vezetõinek számot adni, mert akkor mehetnek a feladatot teljesíteni. A közösségi alkalmakkor — pedig saját személyük fontossági tudatát is megerõsítendõ — részletesen beszámolnak eredményeikrõl és kudarcaikról. E beszámolók és az ezekre történt reflexiók lendületet adnak az egyénnek és a közösségnek is.

Máté-Tóth András

Lábjegyzetek: