Jézus

A tanítás

Jézus - Júda leszármazottjaként - 30 éves korától, Keresztelő Szent János általi megkeresztelkedése után körülbelül három évig hirdette a megtérést és a beléje vetett hit általi megbocsájtatás igéretét Galileában és Júdában. Korábbi életéről – egy kis epizód kivételével (amikor a 12 éves Jézus a jeruzsálemi templomban a tudósokat oktatta az írásokról) - az evangéliumok nem írnak, így ismereteink csak néhány, hitelesítetlen forrásból erednek.

Jézus képszerű történetekkel tanított, melyek vagy ellentmondások (paradoxon), hasonlatok, szóképek (metaforák) vagy példabeszédek (parabolák) útján magyarázták az élet titkait. Jézus tanításai során sok csodát is tett az ördögűzéstől a gyógyításokig, amik természetfölötti hatalmára utaltak. A fővonalbeli keresztény hagyományok tudósai, sok világi tudóssal együtt, ezeket a csodákat ténylegesen is Jézus természetfölötti hatalma megnyilvánulásának tekintik, bár mások ezeket a történeteket allegóriáknak (jelképes történeteknek) veszik és arra utalnak, hogy Jézus üzenete Keresztelő Szent Jánosnak, „…hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangyéliom prédikáltatik” (Lukács 7:22) igazából olyasmit jelent, hogy munkássága eredményeképpen a népek szeme megnyílik az igazság meglátására, a lelkileg botladozók az igazság útján járnak, a bűnösök bűneik mocskától megtisztulnak, az addig lelkileg süketek most hallják az ígét, az elcsüggedtek új életerőt találnak, és a szegényeket pedig örömhír vigasztalja.

Jézus életében sok vallási vezetővel vitatkozott, az egymást ellenző sadduceus és farizeus erőket is beleértve. Ezek során Jézus liberális farizeusokra, vagy éppenséggel esszénusokra jellemző érveket hozott fel. Mégis, bár az első évszázadban a farizeusok a zsidóság legbefolyásosabb szektájává váltak, az evangéliumok Jézust az ő ellenségükként állították be. Jézus, mint társadalmi reformátor, és különösen a követőinek az a feltüzelő nézete, hogy Ő volt a megígért Messiás, a társadalom fennálló hatalmi helyzetét fenyegette, és így a többnyire sadduceusokból álló templomi hatalmasságok őt ellenségüknek tekintették.

Jézus egyik fő tanítása az akkori történelmi kor végére vonatkozott, amiből a korabeli népek sokasága a világ szó szerinti végét értették ki. Emiatt Jézust apokaliptikus (világvégét hirdető) prédikátornak lehet nevezni, aki a zsidóknak az általuk ismert világ közelítő végének üzenetét hozta el. A fennmaradt szövegek némely magyarázója – főleg a református vonalon – úgy véli, hogy Jézus a zsidó törvények szigorúan kemény értelmezését elutasítva a törvény betűje helyett annak szellemére helyezte a hangsúlyt.

A Biblia kifejezetten nem jelzi, hogy Jézusnak bármilyen romantikus viszonya lett volna akárkivel is, és a legtöbb kutató úgy véli, hogy nem is volt. Néhány, egymással ellenkező értékelés alapján egyesek az gondolják, hogy „az a tanítvány, a kit szeret vala Jézus” (Ján21:20) János apostol lehetett, de mások a bethániai Lázárra (Máriának és Mártának a testvérére), vagy Mária Magdolnára gondolnak.

Az utolsó napok, hetek és a követők

A Kr. u. 30-as év tavaszán Jézus tanítványaival és követőivel a húsvéti ünnep megtartására Jeruzsálembe ment, ahol a pénzváltók asztalainak és az árusok állványainak felborításával jelentős zavargást keltett, minek következtében (Ján18:13) a Zsidó Nagytanács (Szanhedrin) és Kajafás főpap rendeletére letartóztatták (a tizenkét tanítvány egyike, Iskáriótes Júdás egy csókkal árulta őt el a letartóztató templomőröknek (Luk 22:48.)). Jézust a zsidó vallási vezetők hitehagyottként elvetették, istenkáromlásért elítélték és nyomásuk alatt meghajolva Poncius Pilátus kelletlen rendeletére a rómaiak keresztre feszítették tanítványai, édesanyja, Mária és nevezetesen Mária Magdolna, valamint sokan mások jelenlétében. Arimátiai József Pilátustól engedélyt kért és kapott, hogy Jézus testét egy közeli új sírba temethesse a szombat előtt (azaz a pénteki naplemente előtt.)

Jézus azonban a harmadik napon halálából feltámadt. Bár nem volt tanúja a tényleges feltámadásnak, Máté 28:4 szerint a sírt őriző templomőrök majdnem halálra rémültek, mikor az Isten angyala elgördítette a követ a sír szájáról, és mikor Mária és Mária Magdolna Jézus testének bekenésére a sírhoz érkeztek, azt már üresen találták. Jézus megjelent Máriának (Ján20:14) és tanítványainak, s később mintegy 500-an lettek tanúi a feltámadott Jézusnak, mielőtt negyven nappal feltámadása után felemeltetett volna a mennyekbe (mennybemenetel.)

Az evangéliumok által Jézusnak tulajdonított szavak és tettek képezik a kereszténység tanításának alapjait. E tanításokat kezdetben a „tanítványok”-nak vagy „apostolok”-nak (üzenetet hozó) nevezett tizenkét követője által képzett kis csoport hirdette másokkal együtt, akik feltámadásának és mennybemenetelének tanúi voltak.

A legtöbb keresztény bibliamagyarázó szerint Jézus tanításainak fő témája a világvégi megtérés szükségessége volt. Jézus alaposan felkészítette tizenkét apostolát tanításai folytatására. Azon keresztények legtöbbje, akik Jézus csodáit nem példázatnak, hanem tényleges valóságnak hiszik, úgy gondolják, hogy a Szentléleknek Jézus mennybemenetelét követő eljövetele által az apostolok hatalmat nyertek úgy a zsidók, mint a pogányok gyógyítására.

Apostolok

Apostolnak nevezzük a keresztény hagyomány alapján azokat a férfiakat, akiket a Názáreti Jézus kiválasztott és küldetést adott. A szó a görög απόστολος szóból ered, melynek jelentése: küldött. Az apostolokról elsősorban a Bibliában, különösen az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk.

Az evangéliumokban

Jézus tanítványai közül kiválasztott tizenkettőt, és apostoloknak nevezte el őket. Gyakran csak egyszerűen Tizenkettőnek nevezi a szöveg a tizenkét apostolt. A tizenkettes szám Izrael tizenkét törzsére utal. A három szinoptikus evangélista hozza az apostolok névsorát, ám ezek között apróbb eltérések vannak.

Máté (10,2kk) a következő listát tartalmazza:

A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, aztán testvére András, Zebedeus fia, Jakab és testvére János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos, Jakab, Alfeus fia és Tádé, a kánai Simon és a karióti Júdás, aki később árulója lett.

A felsorolás sorrendjét kivéve ezzel gyakorlatilag megyegyezik Márk (3,16kk) leírása. Márk Jakabnak és Jánosnak melléknevet is adott, ők a mennydörgés fiai.

Lukács (6,13kk) felsorolásában a kánai Simont zelótának nevezi, Tádét pedig Júdásnak, Jakab testvérének.

A János evangélium nem sorolja fel az apostolokat, viszont említi őket. Jánosnál két ízben megjelenik Natánael (1,45kk; 21,2), akiről a szinoptikusok nem beszélnek. Nem mondja róla, hogy apostol, viszont Jézus feltámadása után az apostolok közösségében említi. Natánaelt a szinoptikus Bertalannal szokás azonosítani, ugyanis az Apostolok Cselekedeteiben (1,13) a felsorolásban neve Bertalan helyén áll.

Az Apostolok Cselekedeteiben

Iskarióti Júdás, miután Jézust elárulta, öngyilkos lett. Ezért Jézus mennybemenetele után azok közül, akik végig együtt voltak velük, az apostolok Júdás helyére Mátyást választották (1,15kk). A választás kritériumát így írja le a szöveg: Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról.

Az Apostolok Cselekedeteinek nagy alakja Tarzuszi Saul, aki a Damaszkuszi úton találkozott Jézussal. Az eddigi üldözőből Pál, a pogányok apostola (Róm 11,13) lett.

Az Újszövetség a legtöbb apostol életéről nem sok adatot közöl. Gyakran megelégszik csak nevüknek említésével. Péterről, Jánosról, az áruló Júdásról van több részlet, illetve Szent Pálról. Jelentős azonban a Biblián kívüli hagyományképződés az apostolok személyével kapcsolatban. Ezekről részletesebben az egyes apostolok szócikkei szólnak.

További apostolok

Az újszövetség az említett Tizenkettőn és Pálon kívül másokat is apostoloknak nevez.

Apostoli királyok

Azok az uralkodók, akik népüket a keresztény hitre térítették apostoli király címet kaptak, amelyet utódaik is viseltek. A magyarok első apostoli királya értelemszerűen Szent István lenne, de a cím adományozásáról szóló, II. Szilveszter pápa által kiadott pápai bulla állítólag hamis.

XIII. Kelemen pápa 1758. augusztus 19.-én kelt Carissima in Christo filia kezdetü brévéjében Mária Terézia magyar királynőnek és törvényes utódainak adományozta e címet, amelyet aztán minden őt követő Habsburg-Lotharingiai-házból való magyar király viselt.

A történeti Jézus

Jézus életéről való ismereteink írott forrásait a római és zsidó történelmi hagyatékok – mint például Josephus –, a négy, (egyház által) hitelesített és számos nem hitelesített (apokrif) evangélium képezi. A világi és egyházi történészek egy része egyetért abban, hogy a négy elfogadott evangélium alapját képező iratok Jézus életének emlékeként íródtak, ezért – az ókori történelem kutatási szabványai alapján – elfogadják, hogy Jézus életének az evangéliumokban olvasható leírása alapot nyújt Jézus életének és halálának történelmi kutatásához.

Történészek más része viszont vitatja, hogy létezett Jézus vagy hozzá hasonló személy [1],[2], a Jézus létezését elfogadók egy része pedig mélyen megosztott az evangéliumok beszámolóinak történelmiségét illetően, úgy vélik, hogy ezek nem tekinthetők a kérdéses események őszinte és tárgyilagos leírásának, mivel azokat egyértelműen Jézus követői szerkesztették és írták le. Leginkább Jézus feltámadásában és más, az evangéliumokban említett csodás eseményekben kételkednek.

Van a történészeknek egy olyan része is, akik nem vitatják, hogy esetleg létezhetett egy Jézus nevű "vallásreformer" személy vagy szabadságharcos, akit kivégeztek. Viszont úgy gondolják, hogy Jézus élettörténetének a 90-95%-a az állítólagos korát megelőző korok vallásaiban, mitoszaiban is szerepelt [3]. Tehát szerintük ha létezett is Jézus, az élettörténetét kiszínezték, felnagyították és csodás elemeket szőttek bele.

A kereszténység kialakulásának kutatásában fontos esemény volt, az ún. holt tengeri, vagy más néven qumráni tekercsek felfedezése. A tekercsek és az abban leírtak bizonyíthatóan régebbiek voltak, mint Jézus állítólagos kora, és tartalmazták az esszénus tanítások jó részét. Az esszénus hagyományokat sokan rokonítják Jézus közösségének hagyományaihoz, sőt, bizonyos nézetek szerint Jézus maga is járt a qumráni kolostorban.

A tekercsek anyagára támaszkodva a nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok is, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszén szektától és nem Jézustól eredeztethető. A keresztény evangéliumok e szerint nemcsak a judaizmusból meritettek, hanem a perzsa zoroasztrizmusból, Izisz és Ozirisz vallásából és a pogány görög filozófiai tradiciókból. Jézus irodalmi élettörénete a legerősebben Mithrász élettörténetével mutat egyezőségeket.

Kulturális és történelmi háttér

Jézus korának világára kulturális és politikai dilemmákkal terhes bizonytalanság volt jellemző. Kulturális értelemben a zsidóknak viaskodniuk kellett a hellenizmus értékrendszerével és filozófiájával, és különös nehézséget okozott annak az ellentmondásnak a feloldása, hogy a Törvény (Tóra) csak rájuk vonatkozik, de általános igazságokat jelenít meg. Ebből a helyzetből a hellenista gondolatok és a nem-zsidók judaizmus iránti érdeklődésének hatására kifejlődtek a Törvény új értelmezései.

Jézus életének korában Izráel egész területe a Római Birodalomhoz tartozott, de Nagy Heródes király közvetlen uralma alatt állt. Heródes halála után, Kr. u. 4-ben Júdeát és Szamáriát a római helytartó felügyelete alatt álló zsidó főpap által uralt Palesztina nevű római tartományhoz csatolták. Galilea azonban, ahol Jézus felnőtt, megmaradt Nagy Heródes Király fia, Heródes Antipás negyedes fejedelme fennhatósága alatt, azaz „Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében pedig, mikor Júdeában Ponczius Pilátus volt a helytartó, és Galileának negyedes fejedelme Heródes” (Antipás, a Nagy Heródes király fia) Annás és Kajafás volt a főpap. (Luk3:1)

A zsidóságon belül abban az időben három jelentősebb vallási csoport alakult ki: az esszénusok, farizeusok és sadduceusok.

A farizeus név a héber perushim-ból ered, ami a parash, „elválasztani” szóból származik. A farizeusok a kortól függően politikai párt, szociális mozgalom vagy gondolati iskola szerepét töltötték be a Második Templom korában (Kr. e. 536 és Kr. u. 70 között.) A farizeus zsidóság a Templom elpusztulása után rabbinista zsidóság néven élt tovább és irányzatukat manapság csak judaizmusnak hívják. Történelmük korai szakaszában a farizeusok a szadduceusok ellentáboraként léteztek. A két csoport közötti ellentétek a Júda babilóniai fogságát követő Második Templom Korában élő zsidóság sokkal szélesebb viszályainak voltak részei. Az egyik viszály a társadalmi osztályok, a gazdagok és a szegények között zajlott le, a második viszály kulturális természetű volt a hellenista behatásokat kedvelő és ellenző csoportok között, míg a harmadik, a legfontosabbnak és a legnagyobb jelentőségűnek bizonyuló viszály vallásjogi területen volt azok között, akik a Templom fontosságát hangsúlyozták, és azok között, akik a mózesi törvényeket és prófétai értékeket érezték a zsidóság alapjának. Ez a viszálykodás gyakorlatilag a Második Templom teljes korára kiterjedt abban a nagyon fontos időben, amikor a Templomnak óriási tekintélye, de megkérdőjelezhető törvényessége volt, és amikor a Tóra (az Ószövetség) és a Biblia szent írásait összegyűjtötték, szerkesztették és hitelesítették / szentesítették. Általánosságban beszélve míg a szadduceusok konzervatív, arisztokratikus monarchisták voltak, a farizeusoké válogatott, népszerű és demokratikusabb csoport volt. A farizeusok úgy tartották, hogy a Tanakh, a héber Biblia, vagyis a Törvény könyvei mindig is szóbeli hagyományokkal együtt voltak tanítva, a szadduceusokkal ellentétben, akik a törvények kizárólagosan betű szerinti értelmezésében hittek. A szadduceusok és az esszéneusok szemszögéből a farizeusok egy liberális vonalat képviseltek a törvény értelmezésének rugalmasságában. Ezek az ellentétek a népszerű nyelvezetben fennmaradt hagyományokból is jól érezhető: „Egy művelt mamzernek (tiltott kapcsolatból származó számkivetett gyermek) (jogi/vallási vitában) mindig előnye van egy műveletlen főpappal szemben.”

Esszénusoknak (essenes = szentséges, istenfélő) nevezték a kívülállók a Második Templomot elutasító zsidó papságot követő, Kr. e. 2. században alapított szektához tartozókat. Ők nem utasítoták ugyan el magát a Templom fogalmát, de hitük szerint ők maguk testesítették meg az Új Templomot. Eredetük Kr. e. 175-re nyúlik vissza, amikor a papság egy része megtagadta Jehósua ben Simon főpapi tisztre emelkedését és az ő örököseinek nemzetségrendileg képesítetlen örököseit Gonosz Papoknak (Kohein ha-Resha) nevezték. Ez a törvénytelen papság idővel szadduceusok néven lett ismert. Bár ők a nevüket a Dávid király idejéből való Sádók főpaptól származtatják, sokan inkább egy másik, a farizeusok ellen lázadó Sádókra gondolnak. Josephus őket veszekedős, durva, faragatlan csoportnak állította be, akiket csak a gazdagok és hatalmasok követnek. Viszonzásképpen egyikük - Jesu Ha-Notzri - Kr. e. 100 körül az esszénusokat „Matif ha-Kaza”-nak, azaz „hazugságokat fecsegő erénycsőszök”-nek hívta.

Az esszénusok hitték, hogy győzelmük csak idő kérdése, és a templom ellenőrzésük alá vonása után azt az Igazság elvei alapján tudják majd helyreállítani. Ennek megfelelően a Második Templom Kr. u. 70-ben való elpusztulása számukra a lelki gonoszság végét jelképezte. Ugyanakkor ez a fordulat ellenzékiségük alapját is elvette, és hamarosan a hillélita farizeusok csoportjába olvadtak be, amiből azután megszülettek a ma is létező rabbinista zsidóság hagyományai.

Bizonyítékok vannak arra, hogy az esszéneusok a korai kereszténység ihletői voltak. Például ők vallották először, hogy a Szentség a templomi áldozatoktól függetlenül is létezhet és lényegében ez a felfogás tette lehetővé a szétszóródott zsidóság túlélését is.

A szadduceusok tehát a Templommal és a papsággal voltak szorosan összekapcsolva, míg a farizeusok a zsidó hitközösségek tanítói és a zsinagógák vezetői voltak, akik rossz néven vették ugyan a római megszállást, de Jézus idejében nem voltak politikailag nagyon aktívak. E két fő csoportosulástól határozottan elszigetelve éltek kis vallási közösségekben az esszénusok, akiknek teológiája és filozófiája a tudósok értékelése szerint nagy hatással volt Jézusra és Keresztelő Jánosra egyaránt. A zélóták („vakbuzgók”) aktívak voltak ezekben az időkben és rómaiak elleni közvetlen harcot igyekeztek szervezni. Aktivitásuk végül is a Templom Kr. u. 70–ben való elpusztításához és a szadduceusok és esszénusok azt követő hanyatlásához vezetett.

Sok zsidó remélte, hogy a rómaiakat egy, a mintának tartott Dávid király vonalából származó zsidó király fogja felváltani. A legtöbb zsidó hite szerint történelmüket Isten vezérelte, vagyis Júdea rómaiak általi leigázása isteni akarat volt és így a rómaiakat csak isteni beavatkozás által válthatja fel egy zsidó király, a Messiás. Bár a zsidók többsége elfogadta a római uralmat, az első század elején Keresztelő János, később pedig Jehósua ben Anániás azt hirdette, hogy a rég várt messiási kor elérkezett. Mások úgy vélték, hogy a királyságot, még ha erőszakkal is, de azonnal vissza kell állítani.

Ebben a történelmi helyzetben jelent meg Jézus, és az esszénusok, valamint a liberális farizeusok elvei alapján álló új, lelki Izráelt, új Templomot, Új Jeruzsálemet kezdett építeni.

Vallásos nézőpontok

Az Újszövetség, és az arra épülő hagyományok alapján a legtöbb mai keresztény azon a hiten van, hogy Jézus az Ószövetségben megjövendölt és várt Messiás (görög szóval Krisztus), a „Felkent Megváltó” (János evangéliuma 4:25-26), az Isten Fia. A Szentháromságban hívők (vagyis a legtöbb keresztény egyház) hite szerint egyenlő Istennel, az Atya fia, azonban nem egyenlő az Atyával, hanem az Atyával és a Szentlélekkel együtt az Isten egyik megjelenési formája, aki elküldte az emberiségnek a Szentlelket, hogy a benne hívők örök életet nyerjenek (János evangéliuma 3:16). A muzulmánok Jézust az iszlámnak a Koránban megjövendölt egyik prófétájának tartják.

A krisztológia nevű tudományág azzal foglalkozik, hogy ki volt (vagy éppen nem volt) Jézus a hittudomány szempontjából. A krisztológiai érvelés Isten létezését Jézus létezése, és saját magáról való kijelentései alapján kísérli meg bizonyítani.

A Jézus istenségét érintő kérdéseket az ún. Egyetemes zsinatokon tárgyalták és szavazták meg. Az első ilyen zsinatot I. Konstantin tartotta 325-ben a kis-ázsiai Niceában a birodalom egységének fenntartására, de a döntést az eredetileg hitelvi vitát a politika eszközévé is formálta. Ezen zsinatok során egy a korábbinál egységesebb egyház formálódott, amelynek során bizonyos eltérő szektákat felszámoltak (ld. ariánusok).

Keresztény

A keresztények hitvallásaikban is megemlékeznek Jézusról. A legtöbb hitvallás tartalmazza a következő megállapításokat:

• Jézus a láthatatlan Isten képmása, aki által és akire nézve teremtetett minden.
• Valóságos Isten, aki az emberiség megváltásáért emberi testet öltött magára.
• Istenségére nézve öröktől fogva az Atyától való.
• Emberi létére nézve az időnek teljességében Szentlélektől fogantatva, Szűz Máriától született.

Szűz Mária

Szűz Mária a Biblia (Újszövetség) és a Korán egyik szereplője, Jézus édesanyja. További elnevezései: Nagyboldogasszony, Rózsafüzér királynéja, Mindnyájunknak Édesanyja, a mennyország királynéja, Boldogságos Szűz (a római katolikus egyház hivatalosan is Beata Virgónak nevezi latinul), Hétfájdalmú szűzanya, olaszosan Madonna, Nagyasszony, Kisasszony. Több helyen (pl. Dél-Olaszországban) nagyobb a kultusza, mint magának Jézusnak vagy a bibliai Istennek. A római katolikus egyház II. vatikáni zsinata kiemelte szerepét.

Szent Anna (Szűz Mária édesanyja)

Szent Anna asszony a legenda és a katolikus egyház szerint Szűz Mária édesanyja volt. Az Újszövetség semmit nem mond Szűz Mária szüleiről. Egy 2. századi apokrif szerint Mária édesanyját Annának (jelentése: kegyelemmel áldott), apját pedig Joachimnak (Isten megvigasztal) hívták.

Mária-kultusz Magyarországon

a korábban meglévő pogány és ariánus-keresztény Boldogasszony kultusz Szent István királlyal krisztianizálódott, aki (gyermeke nem lévén) a Mária-Boldogasszonynak ajánlotta fel az országot. Lásd még: Szűz Máriá-s lelkület. Boldogasszony hava: január, Kisasszony hava: augusztus. Boldogasszony ágya: a vajúdó, szülő asszony számára vetett tiszta ágy. (Egy olyan korból, amikor a nő még nem „teherbe esett”, hanem áldott állapotban volt.) Boldogasszony teje: a mindenórás asszony teje, illetve a tej föle, amely „sohasem büdösödik meg”. Boldogasszony pohara: mindennemű avatást, keresztelést, szentelést követő első áldomás

• Hiszik, hogy a bűn uralma alatt élő ember megváltása kegyelemből, Jézus Krisztusnak, az Atya Isten egyszülött Fiának közbenjáró áldozata által történt.
• Az isteni törvény követelményeit önként és engedelmesen vállalva, kereszthalálával teljes engesztelést szerzett.

Keresztre feszítés

A keresztre feszítés az ókor óta ismert, hosszan tartó kínokkal járó kivégzési mód. Gyakran együtt járt az áldozat végtagjainak eltörésével, amely tulajdonképpen egyfajta „kegyelemnek" számított: az eltört végtagú áldozat nem tudta tartani magát a keresztfán, így a halál sokkal hamarabb állt be.

Az ókorban

A Római Birodalomban vezették be, hogy a rabszolgaként tartott embereket elrettentsék a szökéstől és lázadásoktól. Erre példa, amikor a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverése után a Via Appia mentén a foglyokat keresztre feszítették, és haláluk után is otthagyták őket. Viszont vannak már írásos emlékeink i.e. 344-ből Arisztotelésztől, aki az egyik perzsa uralkodó, Artaxerxész által keresztre feszített Hermeiászről, a kis-ázsiai Atarnea fejedelméről emlékezik meg. Arisztotelész egy gyönyörű himnusszal áldozott a fejedelemnek. Az Újszövetség elbeszélése szerint Jézus Krisztust i. sz. 33-ban Jeruzsálemben keresztre feszítették. A keresztények hite szerint kereszthalálával megváltotta az emberiséget.

A középkorban

A középkorban feszítettek keresztre papokat, akiknek ez a fajta kivégzési mód megtiszteltetésnek számított, hisz így Jézus kínhalálát élhették át.

Napjainkban

Ma is előfordul, hogy egyesek - vallási áhítatból - úgy próbálják meg átélni önként Jézus szenvedéseit, hogy (több-kevesebb élethűséggel) keresztre feszíttetik magukat. Ugyancsak előfordul, hogy ilyen módon követnek el gyilkosságokat.

Különféle keresztek

Mind a kivégzési módban, mind a vallási, egyházi ábrázolásokban és leírásokban különféle alakú keresztek léteznek, amelyek a következőek;

• "T" alakú kereszt
• "X" alakú kereszt (András-kereszt [Szent Andrást egy 'X' alakú keresztre feszítették])
• "Y" alakú kereszt
• "+" alakú kereszt
• A Kettős kereszt (†). A kettős kereszt keresztény szimbólum, a római keresztrefeszítéseknél szokás volt a keresztrefeszítés okát kiírni a keresztrefeszített feje fölé egy táblán.

Jézus fölé is kirakatott Pilátus (aki egyébként Jézus pártját fogta) egy ilyen táblát. INRI vagyis Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum --> Názáreti Jézus a zsidók királya.
Létezik még sokfajta ettől eltérő keresztforma is, de azokat jellemzően nem használták keresztrefeszítési eljárásokban. Mint például a rózsakereszt.

• Jézus halála után feltámadt (harmadnapon), majd fölment a menyországba (ahol az Atya jobbján van).

Hiszik, hogy Isten minden bűnösnek, személyválogatás nélkül fölkínálja a Jézus Krisztus által szerzett megváltást. Az ember saját maga dönthet, hogy elfogadja vagy elutasítja ezt a fölajánlott kegyelmet.

A keresztény teológia Jézussal kapcsolatos kérdéseit először a 325-ben tartott niceai zsinat határozta meg. A legtöbb keresztény közösség egyetért ebben (katolikusok, reformátusok, evangélikusok, baptisták stb.).

A fővonalban lévő kereszténységen kívül álló néhány, magát szintén keresztényeknek valló csoport – mint pl. a Jehova Tanúi, Unitáriusok és a Keresztény Tudósok stb. – nem hisznek Jézus istenségében, csupán Istentől megihletettnek tartják. Más, magukat szintén kereszténynek valló közösségek (például a mormonok) szintén eltérően vélekednek Jézus isteni mivoltáról.

Muszlim

Az iszlámot követő muszlimok azon a nézeten vannak, hogy Jézus (akit ők Iszának neveznek) Izráel egyik prófétája és maga a Messiás volt ugyan, de a csodákat Jézuson keresztül Isten maga vitte végbe. Ők a Jézus istenségébe vetett minden hitet az iszlám egyistenhitével összeegyeztethetetlen eretnekségnek tartanak. Az ettől eltérő, egyes siíta és szunnita hittudósok által eretnekségnek tekintett muszlim hitek közé tartozik a Ahmadijja Muszlim Dzsamaat (a 19. század végén élt, Qadianból származó Mirza Ghulam Ahmadot követő muzulmán közösség.) Az ő hitük szerint Jézus küldetése nem egyszerű tanítás és jövendölés volt csupán, hanem a zsidó nép (az elveszett tíz törzset beleértve) hitének megújítása. Ennek alapján ők azt tartják, hogy Jézus nem halt meg keresztre feszítésekor, és Ahmadot a Mohamed próféta (békesség és áldás legyen rajta) által is megjövendölt visszatért Jézusnak tekintették. Az 1844-ben a perzsa Szijjid `Alí-Muhammad (aki később „Báb”-nak – arabul „Kapu” – hívta magát) által alapított Bahá'í Hit Jézust a Mózestől Krisnán, Buddhán és Zoroaszteren keresztül Mohamedig, és Bábig terjedő sorban az Isten által elküldött apostolnak tekinti és Isten testbeni megnyilatkozásának tartja.

Zsidó

A zsidóság általában Jézust egy hamis messiásnak véli és a vallásos zsidók még mindig várják az igazi Messiás eljövetelét. Sokan közülük Jézust csupán egy jelentéktelen csodatevőnek, vagy bukott lázadónak tekintik, de néhányan elismerik hogy nagy tanító volt. Némely hittudós úgy hiszi, hogy a zsidó Talmud (lényegében az Ószövetségben is olvasható, Kr. e. 600-ban szerkesztett törvények könyve) Jézust Jesunak (héberül ישו azaz a „yemach shemo vezichro” héber kifejezés betűszója amit „felejtsd el a nevét”-nek lehetne fordítani) hívja, ami nagyon közel áll a Jesua személynévhez (vagy éppenséggel annak egy szójátékaként tekinthető.) Sokan elutasítják ezt a nézetet.

Az egyetlen máig létező ősi zsidó eredetű gnosztikus szekta, a mandeusok (vagy "szábeusok") képviselői Jézust álprófétának tekintik, saját vallási irányzatukat pedig Keresztelő Szent János azon tanítványaitól eredeztetik, akik nem követték Jézust.

Hindu

A hinduizmus megosztott Jézus megítélésében. Némelyek úgy tartják, hogy ő csak egy ember volt, mások nagy gurunak vagy jóginak vélik, megint mások pedig egy avatárnak (istenség földi megtestesülése) gondolják. Vannak, akik Jézust a Teozófia Felemeltetett Mesterének, vagy annak egy hajtásának tartják, és bizonyos elméletek úgy vélik, hogy gyermekkorát egészen a nyilvános munkájának elkezdéséig (azaz 6-től 29 éves koráig) Egyiptomban töltötte a görög Hermész és az egyiptomi Thot istenek rejtett (okkult) tudományai, valamint a Himalájában a miszticizmus tanulmányozásával.

A Kr. u. 1. században elhunyt Yuz Asaf vallástanítót, akinek síremléke az indiai Khanyarban található, tisztelői és követői a történeti Jézussal azonosítják.

Jézushoz kapcsolódó egyéb ismeretek

Neve

Jézus Józsué után kapta a nevét. A név eredeti héber formája ugyanis Jésua (ישׁוע), ami az arámi nyelvben is használt rövidebb változata volt az Ószövetségben szereplő nagy zsidó vezető, Józsué nevének. Ez a zsidók között akkoriban igen gyakori személynév a hosszabb Jehósua (יהושע) alakban is szerepel az Ószövetségben. A név jelentése „az Úr a Megváltó” vagy szó szerint: „Jahve megvált”. A Jésua név betű szerinti átírása volt a görög Ιησους (Jészúsz) a Szeptuagintában. Ez terjedt el azután a kereszténységgel együtt az egyes nyelvekben, így a magyarban Jézus alakban. A muzulmánok Jézust Isza (عيسى) néven ismerik. Jézus apai neve „ben Juszef” azaz „József fia” lehetett. Jézust teljes arámi nevén tehát Jésua ben Juszefként ismerhették. A keresztények sokszor Názáreti Jézusnak is hívják. Ez édesanyja, Mária szülővárosa.

Címei

Messiás

A „Messiás” a héber masijakh, mosiakh (משיח), valamint az arámi msikha (משיחא) szavak magyar alakja. A szó jelentése „felkenetett”, a Héber Bibliában gyakran előfordul és a szent olajjal felkent főpapot vagy királyt jelentette. A Biblia azonban nem utal arra, hogy Jézust felkenték volna. A keresztény arabok Jézust „Yasu’ al-Masih”-nak (عيسوع المسيح azaz szó szerint: Jézus Messiás) hívják.

Krisztus

Az Újszövetség görög nyelvében a Messiás szó fordítása Χριστός (Khrisztosz), azaz krizmával (szentelt olajjal) felkent. Ez terjedt el a többi európai nyelvben is, a magyarban például Krisztus alakban. A keresztények Jézust gyakran Jézus Krisztusként említik.

Vannak akik úgy tudják, hogy Jézus címe nem „Khrisztosz”, hanem „Khreisztosz” volt. Mindkét cím az emberiség ősiségébe visszanyúló misztikus eredetű. Az eritreai prófétanőnek, Herophilénak a Kr. e. 2. században Héraklész templomában történt jövendölésében olvasható egy főnevekből álló szósor, egy prófécia, amely az Igazság Szellemének a földrejöveteléről szól, és amely esemény egy Aranykor kezdetét jelzi majd. A prófécia egyik versszaka azt írja le, hogy a testet és az anyagot meg kell feszíteni, mielőtt valaki eljuthat abba az áldott állapotba, amiben az isteni lélek képessé teheti az embert az igazság vételére és annak továbbadására (theopneusztia), valamint az istenség meglátására (teofánia.) A versszak egy sora így szól:

„ΙΗΣΟΥΕ ΧΡΕΙΣΤΟΣ ΘΕΟΝ ΥΙΟΣ ΣΩΤΗΡ (Jészúsz Khreisztosz Theú Hüiosz Szótér)

A sor jelentése „Jézus Krisztus, Isten fia megváltó”, amely ezzel az értelemmel olvasható: „Az Isten Fiának, a Megváltónak Szolgája (vagy papja = Khreisztosz), Jészú fia, a testet (anyagot) megfeszítő Keresztről”. Blavatsky kimutatta, a beavatottak számára érthető tanok ismerői (ezoterikusok) szerint Krisztus – az igazi ezoterikus Megváltó – Máté evangéliuma 24. fejezete alapján ugyanis nem ember, hanem a minden emberben meglévő Isteni Alapeszme, és az, aki igyekszik a saját földi vágyai által megfeszített és a bűnös testének „sírjában” mélyen eltemetett Lelket feltámasztani, akinek van ereje a saját belső szentélye ajtajáról az anyag kövét visszagurítani, abban él a Feltámadott Krisztus. Ugyanis az „Embernek Fia” (Máté 12:8) nem a Szolgálónak (a testnek) a gyermeke (mint Iszmáel), hanem a Szabadosé (a Léleké) (mint Izsák) (Galátaiakhoz írt levél 4:22–31), azaz a lelki ember nem más, mint saját tetteinek és lelki munkásságának gyümölcse. Krisztus tehát az úngynevezett Mahatma-állapot szinonimája, azaz az embernek a benne lévő isteni alapeszmével való eggyéválását jelenti (Első korinthusi levél 3:17.) A „Khreisztosz” szó a görög nyelvben előnévként volt használatos „jó”, vagy „kiváló tiszteletű” (a magyar „úr” – mint „Szabó úr”) értelemben, de eredete a jövendöléseket magyarázó próféta szóban van, aki egy „nagy bölcs”, jóshely, isten, vagy „Mester” (rabbi) szolgálatában járt el. A testi, szellemi és lelki megpróbáltatásokat elszenvedő – és végső fokon a halált is legyőző – „fájdalmak férfia” (Ésaiás könyve 53:3) Khreisztosz volt, akinek a győzelmi koronája a Krisztus-állapot lett. Ez tehát úgy érthető, hogy Khreisztosz, a jó, a kiváló, gyengéd és szent beavatott, aki megmutatta a Krisztus-állapothoz vezető utat nekünk, a benne hívőknek, maga volt „Az Út” (és az Igazság és az Élet), és Krisztussá lett (ezt az álláspont vallják például a nazarénusok egyes csoportjai).

Születésének és keresztre feszítésének dátumai

Születésnapja

Nemrégiben kelet-ázsiai történészek kiszámították, hogy a Halley-üstökös a Han-dinasztia idején 70 napig volt látható Kr. e. 6-ban. Sokan úgy vélik, hogy ez az égi jelenség lehetett vagy volt a Máté 2-ben megemlített „Csillag” ami a háromkirályokat Betlehembe vezette. Ez azonban a télidő helyett nyárra helyezi a születés idejét. Ezzel értenek egyet azok is, akik azt mondják, hogy nehéz elképzelni azt, hogy a pásztorok télen, (Lukács 2:8 szerint) a szabad ég alatt őrizték volna nyájukat. E számítások mellett számos jelképes okfejtések, más különböző eredményeket is produkáltak. Mindezek ellenére Jézus legvalószínűbben október és március között született.

A kultúrtörténelmi kutatások eredményeiből úgy lehet érteni, hogy a Jézus születéséről való megemlékezés csak a második században alakult ki. Az antiochiai Teofiliusz (171–183) egy feljegyzésében megemlíti, hogy a gaulok azt állítják, hogy mivel ők az Úr születéséről december 25-én emlékeznek meg, úgy a húsvétot március 25-én kellene megtartaniuk. 202-ben Hippolitusz a Dániel könyvéhez írt magyarázatában azt írta, hogy Jézus Augustus császár 42. évében, december 25-én, egy szerdai napon született Betlehemben. (Számunkra esetleg feltűnő módon nem írt semmilyen ünneplésről.) Az akkori kor szellemét egyébként jól tükrözi az, hogy Origenész a 245-ben, Mózes harmadik könyvéről írt nyolc hitszónoklatában erőteljesen elítéli Jézus születése megünneplésének még a gondolatát is. A következő évszázad során azonban az ősi pogány szokások lassan-lassan fellazították ezeket a józan életszemléleteket.

A görögkeleti egyházakban a zsidó hanuka („Fények Lakomája”) folytatásaként ünnepelték Istennek emberi formában való megjelenését. Ez a január 6-án tartott ünnepi lakoma eredetileg az istenség láthatóvá válását (teofánia) (mint pl. Ésaiás 6:1, vagy az égő csipkebokor) ünnepelte és Epifániának (Vízkereszt = a Szentlélek galamb formájában való leereszkedése Jézus megkeresztelésekor) hívták, valamint magába foglalta a Jézus születéséről, a Háromkirályok látogatásáról, Jézus gyermekkoráról és megkereszteléséről való megemlékezéseket.

Rómában a téli napfordulónak hagyományosan nagy jeletőséget tulajdonítottak és az év e legrövidebb napján ünnepelték a nap visszatérését, ami a Julianus-féle naptárban december 24-re esett, ugyanúgy, mint az ősi pogány napisten, Mithrász fesztiválja. Ez a hagyomány nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Epifánia római megfelelőjét a 4. század elejére már hivatalosan is ezen a napon ünnepelték, mint Jézus születésének napját. Annak ellenére, hogy a szírek és örmények (akik kitartottak a január 6-án tartott vendégség mellett) a rómaiakat napimádó bálványimádással vádolták, a római császár 400-ban birodalmi parancsában elrendelte, hogy a színházak vízkeresztkor, húsvétkor és karácsonykor zárva legyenek. Továbbá I.(Szent) Gyula pápa 350-ben nyilvánította december 25-ét a Jézus születésnapjává, ami addig a Legyőzhetetlen Nap istenének, Mithrásznak a születésnapja, illetve annak ünnepnapja volt.

Keresztre feszítésének időpontja

A keresztre feszítés időpontját érintő viták sem lesznek valószínűleg soha eldöntve. A pontos dátum kiszámítását problémássá teszi a szinoptikus (egybehangzó) evangéliumok és János evangéliumának beszámolói közötti látszólagos eltérések. Az előzőek leírása szerint az Utolsó Vacsora egyértelműen a zsidó Húsvéti Bárány elfogyasztását jelentette (2Móz12 emlékezetére), amit a zsidók az év első hónapjának 14. napján, csütörtök este (a zsidó napok naplementétől naplementéig tartanak) azaz a zsidó Nisan hónap 15-én tartották. A másnapi keresztre feszítés így még mindig Nisan 15-én, de már pénteken történt. János azonban úgy írja le ezt a történetet, hogy az arimátiai József – Pilátus engedélyével – Jézus holttestét még az ünnepi előkészületek előtt helyezte el a közeli új sírba (Ján19:42), ami azt jelenti, hogy az Utolsó Vacsorát legkésőbb a zsidó Húsvét előtti estén tartotta Jézus tanítványaival. Ennek az ellentmondásnak a feloldására számos kísérlet történt, de a legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy (Ján13:1 alapján) Jézus tudta, hogy eljött az utolsó órája és emiatt az Utolsó Vacsorát előbbre hozta keddre vagy szerdára (ilyen módon több idő juthatott a keresztre feszítés előtti eseményekre is.)

A fontos egyetértés az evangéliumok között az a tény, hogy a keresztrefeszítés Poncius Pilátus kormányzása idején történt Kr. u. 26 és 36 között. Ebben az időszakban Nisan 14-e (János alapján) csak 27-ben, 30-ban, 33-ban és 36-ban esett péntekre. Érvek szólnak mindezen évek mellett: Lukács evangéliuma megemlíti, hogy Jézus körülbelül 30. évében, Keresztelő Szent János pedig Tibérius császár 15. évében kezdte el nyilvános munkásságát. Ha elfogadjuk Kr. e. 6-ot Jézus születési évének, akkor ez a nyilvános működés kezdetét Jézus esetében Kr. u. 26-ra teszi, Keresztelő Szent János esetében pedig Kr. u. 29-re. (Tiberius Kr. u. 14-ben lett császár), azaz túl késő Jézushoz viszonyítva (mivel János evangéliuma három különböző húsvétot említ meg Jézus nyilvános élete során.) Emiatt a keresztrefeszítés idejét Kr. u. 33-ra kell tennünk. Emellett szól az az érvelés is, miszerint Sejánusnak a zsidók elnyomatására vonatkozó rendeléseit Sejánus halála után, Kr. u. 32-ben Tiberius eltörölte (ami jó magyarázatot adhat arra, hogy Pilátus miért engedett akarata ellenére a Jézus kivégzését követelő zsidóknak.) Ha azonban elfogadjuk azt, hogy Tiberius uralkodását sokan Augustus császár halála előtti hatalmával kezdik (Kr. u. 11), akkor Keresztelő Szent János munkásságának kezdetét Kr. u. 26-ra lehet tenni, ami Jézus halálának legvalószínűbb időpontját Kr. u. 30. április 7-re teszi. Tekintettel azonban arra a tényre, hogy a zsidók időszámításukat a Nap és a Hold járására alapozták, dátumaikat holdfázisokban fejezték ki, és a mai naptárakat csak a Kr. u. 5. században kezdték el számításokra alapozni, a korábbi dátumokat, és hogy azok a hét melyik napjára estek, pontosan meghatározni csaknem lehetetlen.

A feltámadás

Az Újszövetség, különösen az evangéliumok tanítása szerint Jézust a keresztre feszítését követő harmadik napon Isten feltámasztotta. „Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” (Máté 12:40) Ez az az esemény, amit a keresztény szóhasználatban „Jézus Krisztus feltámadása”–ként említenek, amit a legtöbb keresztény minden évben húsvétkor megünnepel és amit egy, a hitük központját képező történelmi tényeként kezelnek.

A feltámadás olyan nagy jelentőségű a kereszténység számára, hogy I. Konstanin idején a hét hetedik napja (Sabbath azaz szombat) helyett a hét első napja, vasárnap lett a hét fő istentiszteleti napja. Ennek eredete a Máté 12:40-ben olvasható „három nap, három éjjel”-ben keresendő: Jézus pénteken halt meg, naplemente előtt, így vasárnap éjszakán kellett feltámadnia, azaz mikor Mária Magdolna a hét első napján kiment a sírhoz (Ján20:1), az hétfőn volt (Ennek Máté 28:1 ellent mond: eszerint vasárnap reggel támadt fel az Úr.) Bizonyos mai keresztény szekták a Sabbathnak ezt az önkényes áthelyezését a 2Móz31:14 alapján („Megtartsátok azért a szombatot; mert szent az ti néktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke írtassék ki az ő népe közűl.”) Isten előtt irtózatos bűnnek tartják, és némelyek a Fenevad Bélyegének vélik.

Mária Magdolna

Mária Magdolna vagy Mária Magdaléna az Újszövetségben szereplő bibliai személy. Alakjával találkozhatunk az újszövetségi apokrifek között is. A katolikus, az ortodox és az anglikán egyház szentként tiszteli. Nevének jelentése: a Magdalából való Mária. Mária Magdolna életével kapcsolatban élénk vita folyik.

Mária Magoldna az Újszövetségben

Mária Magdolnát név szerint megemlítve a következő esetekben találhatjuk meg az Újszövetségben.

Az evangéliumok összesen hét alkalommal említik Jézus különböző női kísérőinek neveit (Mt 27:55-56; Mt 28:1; Mk 15:40-41; Mk 16:1; Lk 8:2-3; Lk 24:10; Jn 19:25). A felsorolások közül hat Mária Magdolnát említi elsőként. A hetedik bejegyzés Jézus anyját helyezi a sor elejére, míg másutt Mária Magdolna egyedül szerepel. A Jézussal való kapcsolatában Mária úgy kerül bemutatásra, mint a nő, aki „szolgálatára volt”, ill. aki „gondoskodott róla” (Mk 15:41; Lk 8:3). A négy evangélium pontosan megegyezik abban, hogy a Jézus temetése utáni napon Mária Magdolna azok között volt, akik először a sírhoz mentek (Mt 28:1; Mk 16:1; Lk 24:10; Jn 20:1). Az utolsó evangéliumi megjelenésekor pedig Márk és János evangéliumában, ő az, aki először beszél a sírnál a feltámadt Jézussal (Mk 16:9; Jn 20:16); de Máté evangéliuma szerint is ott volt, amikor Jézus először megjelent, a másik Mária (Jézus anyja) társaságában (Mt 28:9). A fentieken kívül mindössze még egyetlen megjegyzés szerepel az evangéliumokban, amely Mária Magdolna „vétkére” utal. Ezt a Lukács-féle bemutatásban találjuk (Lk 8:2 „Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén magdalai, akiből hét ördög ment ki”), majd az utalás megismétlődik a feltámadási jelenetben (Mk 16:9 „először Mária Magdolnának jelent meg, akiből a hét ördögöt kiűzte”).

Biblián kívüli álláspontok

Egyesek szerint egy kurtizánból lett hittérítő.

Mások szerint meg Jézus felesége és közös gyerekeinek az anyja.

Meg kell azonban említeni azt is, hogy némely szabadelvű, liberális keresztény nem fogadja el Krisztus testbeni feltámadásának tényét (mint például John Shelby Spong), a nem keresztények pedig Jézus feltámadását különböző fokon csupán hitregének, képzelt dolognak, vagy egyszerű kitalálásnak vélik. Emellett a mormonok hite szerint Jézus feltámadása után a világ minden részén – Amerikát is beleértve – megjelent a benne hívőknek.

Ereklyék

Számos, Jézushoz kapcsolódó ereklye van. Ezeket sokan tisztelik, mások mind valódiságukban, mind a nekik tulajdonitott hatásokban kételkednek.

Ereklye

Az ereklye eredetileg fontos történelmi eseményekkel, egyes személyekkel (főleg szentekkel) valamilyen kapcsolatban lévő földi maradványokat, tárgyakat jelentett. Átvitt értelemben mások által nagy tiszteletben álló, valamely eszmét megtestesítő tárgyakat is értünk e fogalom alatt. Ilyen értelemben a magyar államiság nemzeti ereklyéje a Szent Korona.

Jézus ereklyéi

Számos olyan ereklye van, amelyet Jézussal kapcsolnak össze. Ezek közül a leghíresebbek talán a torinói lepel, amelyet a benne hívők a Jézus testét borító halotti lepelnek tartanak, és a Szent Grál, egy serleg, amit Jézus keresztre feszítésekor vérének felfogására használtak. Az ismertebb ereklyék:

• Az Igaz Kereszt darabjai és egy ortodox kolostorban őrzött Vádcímtábla (titulus crucis) az INRI felirattal
• A Keresztrefeszítés Köve, mely 1804-ben, Konstantinápolyba való szállítása során a tengerbe veszett.
• A Lombardiai Öntöttvas Korona és Konstantín Zablája melyeket a keresztre feszítéshez használt szögekből készítettek
• A Szent Fityma, Jézus körülmetélésékor levágott előbőr (Jan1-az Úr körülmetélésének az ünnepe)
• A Végzet Dárdája, amivel Jézus oldalát szúrta át a római katona Ján19:34 szerint
• A Tövis Korona melyet a gúnyolódó katonák helyeztek Jézus fejére keresztre feszítése előtt
• A Szent Kehely, melyet Jézus az utolsó vacsorán használt
• A Veronika Fátyla, mellyel Jézus homlokát törölte le, mikor Jézus a keresztet vitte
• Jézus Varratmentes Palástja, amit a trieri Szent Péter-dómban tartanak
• Jézus Levelei, melyekben udvariasan elutasította Edessza királyának, Abgárnak a meghívását
• A Nem Kézzel Készült Ikon, amit Jézus Edessza királyának, Abgárnak küldött leprásságának gyógyítására
• A Szent Köldökzsinór, Szent Könnyek, Szent Tejfog

Jézus csontjai hiányoznak az állítólagos ereklyék sorából, mivel a Biblia szerint Jézus testben támadt fel és negyven nappal később testileg emeltetett fel a mennyekbe. Mindig sokan kételkedtek az ereklyék valódiságában. Erasmus például ironikusan megjegyezte, hogy ha az Igaz Kereszt szilánkjait összegyűjtenénk, akkor láthatnánk, hogy Jézus keresztfája tuladonképpen egy egész erdőség volt.

Kritikák

Bizonyos kiritkák szerint Jézus evangéliumi élettörténetének a 90-95%-a az állítólagos korát megelőző korok vallásaiban, mitoszaiban már léteztek. Ez alapján kétségbevonják azt, hogy ezek a törtéenetek eredetiek, és hitelesek. E szerint az evangéliumok többé-kevésbé átvételekből, túlzásokból, kiszínezésekből és kevés, vagy semennyi valóságból álló mítoszok.

Acharaya (1999) és Mach (1989) arra példa, hogy bizonyos nézetek szerint az Újtestamentum nem hiteles, esetleg Jézus nem is létezett. Jackson (1985) a keresztény mítosz gyökereit kutatja más vallásokban, és ezzel hitelességét kritizálja (eredeti kiadás a 20. sz. elején).

Vermes Géza kiemelkedő magyar Jézus-kutató, az envangéliumok árnyalt, mértéktartó, nagyon részletes történelmi elemzéseiről írt számos könyvet.