Hinduizmus
A 800 körül Sankara által kidolgozott indiai vallási rendszer a buddhizmus és az iszlám hatása alatt alakult ki. A brahmanizmus megreformált változata, amely az indiai társadalom felső rétegének támogatásával, a buddhizmus ellen jött létre.
A modernizálás lényege abban állt, hogy a brahmanizmust a tömegek igényeihez igazították, bizonyos fokig demokratizálták. A látványos szertartásokon már nemcsak a társadalom felső rétegei vehettek részt. Bárki megőrizhette őseitől örökölt és számára legmegfelelőbbnek tartott hitét, amellyel az egyetlen, de többféle úton megközelíthető igazság elérésére törekszik. Ezért a hinduizmus nem is tekinthető egységes vallásnak, sokféle vallási irányzat és szokás együttesét jelenti. Ezeket bizonyos - mindenki számára kötelező érvényű - vallási tanítások fogják össze. Ezek szerint: tisztelni kell a három fő istent, Brahmát, Visnut és Sívát, el kell ismerni a Védákat (négy részből álló, az ősi vallási hiedelmeket, szokásokat is leíró szöveggyűjtemény), valamint el kell fogadni a karmatant (azt, hogy miként születik újjá valaki, az az előző életének cselekedetei által meghatározott végzettől, a karmatól függ) és a reinkarnációt (az ember lelkének újjászületése, lélekvándorlás). A hinduizmusban megtalálhatók az ősi indiai hit elemei, a totemizmus és fetisizmus is. Nem volt térítő vallás, mivel csak az lehetett hinduista, aki valamely kasztnak a tagja volt. A buddhizmussal szemben nem terjedt túl India határain.
Kik Ők?
A hinduizmus (amit gyakran Szanátana Dharma ~ “Örökéletű Hit” néven emlegetnek) a sok-sok féle hitrendszerek-, gyakorlatok- és szent írások indiai vallásainak gyüjtőneve. Eredete az ősi Indo-Árja Véda kultúráig nyúlik vissza, így a legrégibbnek számít a világ fő vallásai között, mintegy 940 millió követővel. E nagy számok ellenére befolyása többnyire Indiára korlátozódik, minthogy a Hinduizmusra való áttérés csaknem lehetetlen: abba majdnemhogy bele kell születni.
A hinduizmus lényegét jól jellemzi az ősi Rig Véda egyik sora: “Az igazság egy, bár a bölcsek sokként ismerik azt” (1.kötet 164. ének 46. Verse). Lényegében elmondható, hogy a hittel, szeretettel és kitartással követett bármelyik lelki gyakorlat az önmegvalósulás ugyanolyan végső állapotához vezet, de a hindu gondolatrendszer a különböző hitek egymásmellettélésének szorgalmazásával kitünteti magát, mivel szerinte egyetlen halandó rendszer sem követelheti az egy-és-igaz, tapasztalaton felüli Igazság kizárólagos ismeretét. A hinduk számára ez a gondolat az “Örökéletű Hit”-et meghatározó aktív erő forrása volt az idők kezdete óta, azaz olyan kapcsolat van köztük, mint az Advaita végtelen isteni maga-valósága és a Lét között: Advaita örökre változatlanul, önvilágosítóan megmarad, központinak és áthatónak, az őt körülvevő káosz és folytonos áramlás ellenére.
Általánosságban tekintve a hindu nézetek csaknem az elgondolható nézetek összességét foglalják magukba: a monizmus, dualizmus, a feltételes nem-dualizmus, panteizmus, panenteizmus (amit néha monisztikus-teizmusnak neveznek), szigorú monoteizmus és politeizmus – csak hogy a gyakrabban előforduló irányzatokat említsük - mind belefér és otthont talál a hinduizmus gondolatrendszerében. Ez a tény nem arra utal, hogy lényegében fogalmuk sincs a Végső Igazság lényegét illetően, hanem a már említett Véda alapján igyekeznek elismerni, hogy az sokféleképpen jelenik meg, így egymás nézeteit egyenértékűnek tekintve, azokat tiszteletben tartják.
A smarták néven ismert hindu monisták egy egységet látnak, és a személyes isteneket az egy-és-egyetlen Legfelsőbb Létezés különböző nézőpontokból való látványaként (alak) értelmezik (a prizma által színekre felbontott fehér fényhez hasonlítják), és így mindegyiket imádásra alkalmasnak tartják. Az Isten hinduk által ismertebb alakjai Brahma, Devi, Visnu, Gánes és Síva. Az egyik legkiemelkedőbb hindu monista a szent Ramakrisna, akinek kedvenc Isten-formája Devi volt. Ramakrisna a hagyományos hindu hitet hangoztatta, és megerősítette, hogy a hívek Istent az általuk kedvelt bármilyen formájában (Ista Devata) hívhatják segítségül hogy az Ő kegyelméért esedezzenek a moksa (a halál- és újraszületés körforgásának végetvetése) elérésére.
Bár a hinduizmus nagyon változatos hitek keveréke, a Felvilágosodás kutatása, az újraszületési körforgásból való egyéni kiszabadulás vágya és az ún. ahimsa (~ erőszakmentesség) elve meglepően hatékony összefogó-, egyesítő erőknek bizonyulnak. A hinduk hite szerint a világon minden az egyetemes lélek része, így mindent tisztelni, megőrizni és megóvni kell. Ebből a gondolatból nőtt ki a gondolati türelem és a vegetárianizmus is.
A korunkbeli hinduizmusban általánosan elfogadottnak tekinthető a Szentháromság fogalma, aminek részei (a Kereszténységtől eltérően) a Teremtő, a Fenntartó és a Pusztító (Brahma, Visnu és Síva). Az “avatár” a hindu vallásban az istenség földi megtestesülése, melyek közül a legnépszerűbbek Visnu (a Fenntartó) tíz avatárja: a Hal (Matsya), a Teknősbéka (Kurma), a Vadkan (Varaha), az Oroszlán (Narasimha), a Törpe (Vamána), Baltás Ráma (Parashurama), Ayodya Királyfia (Ramajána), Krisna (Mahábhárata), Buddha, és Kalkin.
Meg kell említeni, hogy a hinduizmust sokan politeisztikus (sok-istenhívő) vallásnak tekintik, ami a fentiek alapján hibásnak tekintendő, minthogy a hindu istenségek nem önállóak, hanem az EGY különböző alakjai. A “dévák” a kereszténység angyalaihoz hasonló anyagtalan teremtmények.
A mai hinduizmusnak négy fő ága: a vaisnaizmus, a saivaizmus, a saktizmus és a smartaizmus. A megosztás istenképzetükön alapszik: míg a vaisnaizmus Istent főleg Fenntartónak (Visnu) látja, addig a saivaizmus szerint Isten lényegében a Pusztító (Síva) és csak a smarták imádják mind a hármat együtt, minthogy az Egy Isten különböző alakjainak tartják.
Istenképzet
Változatos hitek. Sok hindu hisz Istenben (Brahma), mint a személytelen, végső, valóság-világ szellemében. Sokan hiszik hogy Isten egyszerre egy személytelen hatalom és személyes megmentő. Hitük szerint sok, vagy számtalan isten és istennő létezik, melyek az Egyetlen Legfelsőbb Isten különböző kifejeződéseit képviselik. A hindu Szentháromság a világmindenség teremtője (Brahma), megtartója (Visnu) és pusztítója (Síva).
Brahma
Brahma a hinduizmus teremtő istene, és a Trimurti (a hindu istenháromság) egyike (a másik kettő Visnu és Siva). A felesége Szaraszvati. Sajátos módon a három főisten közül őt tisztelik a legkevésbé. Brahmát hagyományosan négy karral és négy fejjel ábrázolják, mindegyik arc a négy véda egyikét szavalja. Kezeiben vizesedényt (az élet teremtésének eszközét), a védák szövegkönyvét, rózsafüzért és a szent lótuszt tart. Brahmát hagyományosan négy karral és négy fejjel ábrázolják, mindegyik arc a négy véda (szanszkrit eredetű női név, jelentése: bölcsesség, tudás.) egyikét szavalja. Kezeiben vizesedényt (az élet teremtésének eszközét), a védák szövegkönyvét, rózsafüzért és a szent lótuszt tart.
Brahmã az univerzum elsőként teremtett félistene. Vishnu létre hozza az univerzumok anyagi elemeit, és megalkotja az univerzumokat. Az első teremtett lény Brahmã,folytatja a teremtést. Létrehozza a bolygókat, az élőlények testét, és az első teremtményei segítségével benépesül a világegyetem. A Krisna-tudat szerint négy nagy világkorszak váltja egymást: - Aranykor - Ezüstkor - Rézkor - Vaskor Ezek változó hosszúságuak. A jelenlegi korszak a vaskor, ami négyszázharminckétezer évig tart, ám ebből mindössze mintegy ötezer év telt el eddig. A négy korszak együttesen négymillió-háromszázhúszezer évig tart. A védikus szemlélet szerint másféleképpen telik az idő az univerzum különböző régióiban. Pl: A négy korszak együttes hosszának ezerszerese, (Tehát négymillió-háromszázhúszezer szorozva ezerrel ) Brahmãnak mindössze 12 órát tesz ki életéből. Brahmã a saját időszámítása szerint száz évig él, s élete végén megsemmisül az univerzum. Ebből kiszámítható, hogy a mi időszámításunk szerint az egész univerzum háromszáztizenegybillió-negyvenmilliárd évig marad fenn.
Megtestesülések
Istennek sok, ha éppenségel nem is megszámlálhatatlan megtestesülése és megnyilvánulása (az ún. avatárok) létezik, akiket Istenként imádnak.
A világmindenség és az élet eredete
Sokféle hitek szövevénye. Sokan hiszik hogy a világmindenség folyamatosan újrateremti magát mindaddig, míg a tettek következményei minden egyénből kioltatnak. Sokan hisznek egy Teremtő Istenben is.
A halál után
A karma törvényei által az egyén szelleme újraszületik mindaddig amíg végül megvilágosul, és felszabadul az újraszületés alól. Akkor a szellem a végső gyönyörűség állapotába kerül (ún. moksa) és a végső igazsággal és valósággal, azaz a Brahman-nak nevezett Istennel eggyé válik. Az egyén karmája (az egyén tetteinek természetes következményei) határozza meg, hogy milyen életformában születik újra (vannak akik számos mennyekben, vagy poklokban, esetleg alacsonyabb életformában születnek újra).
Miért van Gonosz?
A hinduk változatos hiteket tartanak a gonosz eredetét illetően. Némelyek hisznek olyan istenek létezésében, akik képesek gonosz cselekedetekre. Szerintük a legjobb ezeket az isteneket saját oldalunkra állítani, hogy hatalmukkal előnyökhöz jussunk. Sokan hiszik a buddhistákhoz hasonlóan, hogy a gonosz, bűn és halál csupán illúzió, minthogy csupán az ún. Végső Valóság (vagyis Isten) az, ami igazából létező. Ugyancsak a buddhistákhoz hasonlóan sokan hiszik, hogy az embereknek szabadságukban áll rosszat vagy jót cselekedni. A sóvárgás, kötődés és tudatlanság az újraszületések során felhalmozódnak és végül a kapzsiság-, gyűlölet- és erőszaknak nevezett gonoszságban nyilvánulnak meg. A gonosz tüneménye az önzéssel együtt a felvilágosuláson keresztül szűnik meg.
Megváltás
Az újraszületési ciklusokból való kiszabadulás és az Általános Lélekkel (Brahman) való egyesülés elérésére nekünk tisztelnünk és imádnunk kell Istent (vagy isteneket), jótéteményeket tenni, és a dharma szerinti helyes életet kell élnünk (mindenki a saját kasztja és életfázisa alapján), valamint, el kell zarándokolni az Indiában lévő szent helyekre és elmélkedés, yoga, és egy mester segítségével meg kell ismernünk az igazi természetünket, mint a Brahman-nal való egységünket. Az életünk utolsó szakaszában aszketikus, önmegtagadó életmód ajánlatos. Egyes hiduk hiszik, hogy a megváltás a megbocsájtó Isten kegyelmi adománya.
Érdemtelen szenvedés
Sokan hiszik, hogy a szenvedés a jelen és korábbi életekből felhalmozódott kapzsiság, gyűlölet és lelki értetlenség következménye, melyet karma néven emlegetnek. Némelyek úgy látják, hogy a szenvedésekkel való türelmes élet a lelki növekedés szempontjából értékes. Ugyanakkor a szenvedést csupán tüneménynek tekintik, a testi gyönyörhöz és fájdalomhoz való kötődés eredményének, minthogy nézeteik szerint semmisem létezik az egy Abszolúton kívül (ami körülbelül Isten fogalmának felel meg).
Mai kor kérdései
Az abortuszt gyűlöletes undokságnak tekintik, minthogy az élet kezdetét a megtermékenyülésre teszik, így szerintük a magzat védelmet érdemel. A homoszexualitást illetően a nézetek a közömböstől a nagyon erős elutasításig terjednek. Ennek oka részben az, hogy a nemi életet általában a megvilágosodással ellenkezőnek tartják, így szerintük csak a házasságban való utódnemzés szempontjából tekinthető elfogadhatónak. A válás és újraházasodás hagyományosan és kulturálisan elfogadhatatlan, bár írásaik nem tiltják egyiket sem, és mostanában egyre elfogadottabbnak tűnik.
Hindu Vaisnava Egyház
Hindu Vaisnava Egyház a vaisnavizmus személyes egyistenhitre épül. Vaisnavának nevezik a Visnu hívőket, Ráma, illetve Krisna híveit. A gyökereiben India a világ egyik legősibb kultúráját hordozza.
Avatár
A hinduizmusban az avatár egy Halhatatlan Lény inkarnációja (megtestesülése), vagy magáé a Legfelsőbb Lényé. A szanszkrit Avatāra szóból ered, amelynek jelentése „földreszállás”, mint ahogy rendszerint a halandó világba való leereszkedést is jelent valamilyen különleges céllal.
A kifejezés elsősorban a hinduizmusban használatos, Visnu, a Megtartó inkarnációira, akit sok hindu tisztel isteneként. A dasavatara szó jelenti Visnu tíz meghatározott „nagy” inkarnációját (lásd lejjebb).
A kereszténységtől és a sívaizmustól eltérően, a visnuizmus (vagy vaisnaizmus) hitében az Isten többször is megtestesül, amikor csak „hanyatlik a becsület és nő a gonoszság” (Bhagavad Gíta). Ahogy Krisna, Visnu avatárja mondja: „A jámborok felszabadítása, a gonoszok megsemmisítése, valamint a vallás elveinek visszaállítása végett korszakról-korszakra megjelenek Én.” (Bhagavad Gíta, 4. fejezet, 8. vers). A Gonosz megsemmisítésén kívül egy avatárnak éppolyan fontos célja, hogy az embereket visszavezesse a helyes útra.
A tíz legfőbb avatár vagy dasavatara
A Maha Avatara (Nagy Avatárok) Visnu számát rendszerint tíznek mondják, közkedvelt elnevezésük a dasavatara (a dasa szanszkrit szó jelentése 'tíz'):
- Matszja, a hal
- Kúrma, a teknősbéka
- Varáha, a vadkan
- Naraszimha, az ember-oroszlán (nara = 'férfi', szimha = 'oroszlán')
- Vámana, a törpe
- Parasuráma („csatabárdos Ráma”), a harcos
- Ráma vagy Rámacsandra, az uralkodó
- Krisna, a tudós és művész
- Balaráma (Krisna fivére) vagy Buddha (lásd lentebb)
- Kalki, a fehér ló, aki a Kali Yuga (a jelemlegi időperiódus) végén fog megjelenni, hogy elpusztítsa a gonosszá vált népességet.
Egyes hindu írások nem kevesebb mint 23 avatárt említenek.
Az avatárok típusai
Kétféle avatár létezik, elsődleges és másodlagos avatár, attól függően, hogy Visnu maga „száll alá” egy személybe vagy csak felruházza azt saját isteni képességeivel.
A másodlagos avatárokat a hinduk nem imádják, csak a közvetlen, elsődleges avatárokat. Gyakorlatban ma azonban ezek közül is csak Náraszimha, Ráma és Krisna avatárjai részesülnek tiszteletben. Összességében azonban a hinduk szerint nincs különbség aközött, hogy Visnut vagy az avatárjait imádjuk, hisz végül mindkét út őhozzá vezet.
A kilencedik avatár: Balaráma vagy Buddha?
Balarama a kilencedik avatár a puranikus hagyomány szerint. Azonban a buddhizmus terjedésével Indiában, valamikor az első század második felében teret nyert az a hit, hogy Buddha lehet a kilencedik avatár. (Ez jó példája a hinduizmus figyelemreméltó képességére más eszmék és kultúrák befogadására; ez végül hozzájárult a buddhizmus hanyatlásához Indiában.) Buddhát emiatt a hinduk gyakran említik úgy, mint Buddhadev ('mennyei Buddha'). A buddhisták ezzel szemben nem tekintik Buddhát avatárnak. Balaráma a tíz avatár között is különleges szerepet tölt be, amennyiben Visnu kígyójának, Adi Seshanak az avatárja, nem pedig magának Visnunak.
Szimbolizmus
Sokan vallják, hogy a tíz avatár az élet és az emberiség fejlődését testesíti meg. Matszja, a hal, a vízi életet; Kurma, a teknős, a kétéltűséget; a harmadik állat, Varaha, a vadkan, a szárazföldi életet; Narasimha, az ember-oroszlán, az ember és az állat közti átmenetet; Vamana, a törpe, a tökéletlen embert; Parashurama, az erdei vándor, az ember kezdeti életmódját; Ráma király az uralkodói, Krisna a művészi és tudományos képességeket; Buddha, a Megvilágosult, az ember lelki érettségét.
Bhagavad-Gíta
A Bhagavad-Gíta, ((Úgy ahogy van)?) (भगवद् गीता, nemzetközi átírás szerint Bhagavad-gītā, szanszkritul: A magasztos szózata) szanszkrit filozófiai költemény, a hindu vallás legszentebb könyve.
Helyes kiejtése: Bhagavadgítá. Jelentése: Isten-éneke
A Bhagavad-Gíta a védikus irodalom egyik alapműve, amely mindazok számára készült, akiknek nincs elég idejük arra, hogy áttanulmányozzák a végeláthatatlan védikus irodalmat. Eredetileg a Mahábhárata című eposz része, de önállóan talán még nagyobb hírnévre tett szert, mint a teljes mű. Jelentősége a hinduizmuson belül hasonló mértékű, mint a keresztény vallásban a Bibliáé. Filozófiai mélységeire pedig nem csak Keleten figyeltek fel, hanem a nyugati világban is sok gondolkodó nagyra értékelte - beleértve példának okáért G. W. Hegelt, vagy Albert Einsteint.
A Bhagavad-Gíta tartalma
Jelentősége Indiában hasonló, mint az Újszövetségnek a keresztény kultúrkörben. Keletkezésének pontos időpontja nehezen behatárolható. Feltehetőleg a Kr.e. I. évezred elején készült, hindu források ennél sokkal régebbre teszik, mint Az Ősi Könyvet.
Terjedelme 700 párvers. A Mahábhárata című eposzba van beágyazva annál a pontnál ahol két hatalmas sereg, az öntelt Kuruk és a jámbor Pándavák ütközete előtt állunk. A keretelbeszélésben a Pándavák legkiválóbb harcosa (hadvezére?) Ardzsuna tanácsot kér Krisna-Visnu istenembertől, hogy szabad-e testvérharcba bocsátkoznia.
"Most zavarban vagyok a kötelességemet illetően, és
szánalmas gyengeségem miatt elvesztettem önuralmamat.
Ebben a helyzetben kérlek Téged, mondd meg világosan,
mi a legjobb számomra! Most a tanítványod vagyok, egy lélek,
aki meghódolt Előtted. Kérlek, oktass engem!
(Bg.2.7)
Ardzsuna a Legfelsőbb Személyként, Istenként fogadja el Krisnát, aki kedvtelései érdekében szállt alá a Földre. Krisna arra biztatja, hogy bátran szálljon harcba, és a lélekvándorlás tana alapján 18 énekben kifejti tanításait. A szöveg nagy része a jellemzően epikus művekben (pl. a Mahábhárata többi részében is) alkalmazott időmértékes versformát, a slókát használja. Egyes szakaszok (általában a nem elbeszélő jellegűek, a leghosszabban a 11. rész) tristubh mértékben íródtak.
Filozófiája
Először a cselekvés szükségességét magyarázza, azzal a megkötéssel, hogy puszta kötelességtudatból, érdek nélkül kell cselekedni. Ezután álláspontját megváltoztatja, és a cselekvés helyett a misztikus meditáció elsőbbségét hirdeti. Ezután ismét más vágányra siklik át, és az istenség áhítatos szeretetét („bhakti") jelöli meg a megváltás útjaként, amelynek segítségével a hívő eljut az istenség lényébe való beolvadáshoz. A költemény csúcspontja kozmikus vízió: Krisna látomásszerűen megmutatja Ardzsunának, hogy az egész világmindenség pusztán az ő lényének megnyilatkozása, a világ csak káprázat.
A Bhagavad-Gítá öt fő témája
- az Isvara: az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről
- a Prakriti: az anyagi természetről
- a Dzsíva: az élőlényekről
- a Kála: az örök időről
- a Karma: a tettekről
A Bhagavad-Gíta más kultúrákban
Az európai kritika éles ellentétet lát a Bhagavad-Gíta egyes tanításai közt: aktivitás és passzivitás, panteizmus és monoteizmus közti ellentétekre mutat rá, a hindu gondolkodás nem dolgozik ezekkel a kategóriákkal, ennélfogva nem érez ellentéteket a műben. Egyes kutatók feltételezik, hogy a szöveg egy része későbbi betoldás eredménye; ez valószínűtlen. Indiában rendkívül sok kommentárja keletkezett, a Kr. u. I. évezredtől a legtöbb hindu teológiai irányzat a Bhagavad-gítára támaszkodik. A mű magyarul több fordításban is olvasható.
Irodalom
¦yāmasundara dāsa: A Bhagavad-gítá tanítása
Mahábhárata
Mahábhárata (szanszkrit nyelven: A nagy Bhárata-háború, vagy: A nagy Bhárata-költemény, attól függően, hogy a „jiddha" (háború) vagy a „kávja" (költemény) szóval egészítik-e ki): szanszkrit nyelvű indiai eposz.
Létrejötte több évszázad alatt zajlott le. Az eposz magvát alkotó epikus énekek feltehetőleg a Kr. e. I. évezred közepe táján keletkeztek, majd sokféle újabb anyag hozzáadásával fokozatosan bővült, s feltehetőleg a Kr. u. IV. században nyerte el ma ismert alakját. Kezdetben népi énekmondók (illetve udvari énekesek) terjesztették élőszóban, s csak a végleges megfogalmazás során foglalták írásba. Szerzői ismeretlenek: a hagyomány egy Vjásza nevű, több ezer éven át élt legendás szentet nevez meg szerzőjeként.
Jelenlegi terjedelme megközelítőleg 200 000 verssor. A szövegben néhány utalás található arra, hogy eredetileg rövidebb (talán néhány ezer soros) alakban létezett. A feltételezhető eredeti rövidebb hősköltemény (esetleg balladaciklus) két irányban bővült: egyrészt az énekmondók egyre terjedelmesebben adták elő a cselekményt, másrészt -és főként- számos hosszabb-rövidebb, a cselekménytől független idegen anyagot iktattak be a nagy tekintélyt élvező műbe: állatmeséket, mítoszokat, kalandos történeteket, filozófiai és jogi fejtegetéseket, stb. E betoldások sokszor igen nagy -olykor több tízezer- soros terjedelműek.
A Mahábhárata a hinduk szemében nem csak költemény, hanem törvénykönyv és szerntírás is. A szöveget feltehetően egymástól függetlenül jegyezték le a népi énekmondók előadásai alapján, ennek következtében a fennmaradt kéziratok erősen eltérnek egymástól. Főképp a dél-indiai kéziratokra jellemző a szöveg lírai leírásokkal való túlzott díszítése. Az eposz alapját képező nagy háború indiai felfogás szerint történeti esemény volt, ez azonban valószínűtlen, mert a szereplők az indiai történeti hagyományban egyébként ismeretlenek. A Bhárata nemzetség valóban létezett, s feltehetőleg e nemzetség sokkal régebbi időben (Kr. e. II-I. évezred fordulója táján) lezajlott csatározásainak mondává homályosult epizódjaiból kovácsoltak egységes történetet a későbbi idők énekmondói.
Az eposz maga 18, eltérő terjedelmű részre van osztva. Tartalma: A Bhárata nemzetségből származó Pándu királyt vétségéért átok sújtja: ha asszonyt érint, meghal. Két felesége az istenektől fogan öt fiút, de Pándu maga nem bír uralkodni magán, s az átok beteljesedik. Halála után bátjya, a jóságos, vak Dhritarástra veszi át a hatalmat. Dhritarástra száz fia közül a legidősebbik, Durjódhana félti a hatalmát öt unokatestvérétől, ezért kockajátékra hívja ki őket azzal a feltétellel, hogy a vesztes 13 évre száműzetésbe vonul. Az öt Pándu fi (más néven Pándavák) veszít, s anyjuk és ötük közös felesége, Draupadí társaságában az őserdőbe vonulnak, ahol számos kalandot élnek át: démonokat győznek le, istenekkel barátkoznak, szerelmi sikereket érnek el. A száműzetés leteltével hadat indítanak, egész India felvonul a két fél szövetségeseként. A Pándava-sereget a legvitézebb testvér, Ardzsuna vezeti, aki Indrának, az istenek királyának a fia, kocsihajtóul Krisna, Visnu isten földi megtestesülése szegődik. A Pándu testvérek 18 napon át tartó ütközetben legyőzik és három ember kivételével kiirtják ellenfeleiket. Az életben maradt három harcos éjszaka lemészárolja a győztesek táborát, csak az öt testvér menekül meg. Feltehetőleg itt végződött az eredeti eposz (11. fejezet). A jelenlegi szöveg tovább folytatja a cselekményt, azonban az eddigi terjengős előadásmódtól eltérő, gyorsan pergő részekkel. Nagy temetés után az elsőszülött Pándu fi, Judhisthira (a Törvény istenének gyermeke) átveszi az uralmat, és testvéreivel együtt igazságosan uralkodik. Később, rokonaik és barátaik halála után az öt testvér végső zarándokútra indul a Himalájába, ahonnét az égbe térnek meg.
Amikor a szöveg hagyományozása átkerült a népi énekmondóktól az írástudó papok kezébe, komoly változtatásokon esett át. A teljes szöveget Visnu-hívő szellemben írták át, így lett Krisnából Visnu isten megtestesülése. Az átdolgozás során az eredeti szövegrészeket meghagyták, csupán moralizáló megjegyzéseket fűztek hozzájuk, amik a szövegben gyakori ellentmondásokhoz vezet. A jellemábrázolás következetlenségeit (a szélsőségesen idealizáltan ábrázolt Pándu-fiak gyakran vetemednek becstelen lépésekre, nemegyszer isteni tanácsadójuk, Krisna sugallatára) egyes kutatók szintén az átdolgozással magyarázzák: feltételezhető, hogy az eposz eredetileg a vesztes fél, Durjódhana oldalán álló körökben keletkezett, s később vették át a győztes Pándu-tábor emberei. E feltevést valószínűtlenné teszi, hogy a szereplők nem annyira történeti, mint inkább mondai alakok, s az eposz maga a cselekmények után évszázadokkal keletkezett.
Az átgolgozás során került a szövegbe a mitologikus, természetfeletti lények tömege, isteni és emberi közti határ teljes elmosódása. Szintén utólagos hozzátoldás eredménye az eposz bevezető keretelbeszélése: a hősök családfáját bonyolult részletezéssel visszaviszik az istenekig, illetve a démonokig, s az egész eposzt egy kígyóbűvölő varázslatot végző papokkal mondatják el. A keretelbeszéléses megoldás egyébként végig jellemző az eposzra, amelynek formája régiesen párbeszédes: egyenes beszédben idézi a szereplők szavait „X. Y. szólt" bevezető formulával, ahol pedig nem a szereplők beszélnek, a cselekményt ismertető szöveget a keretelbeszélés előadóinak szájába adja az „X. Y. dalnok szólt" formulát használva. Az eposz szerkezete a sok betoldás következtében némileg kusza, de nyelvezete egyszerű, egészében véve a későbbi szanszkrit eposzoknál könnyebben olvasható.
A betoldott epizódok közül a nevezetesebbek: Bhagavadgitá, Nala és Damajantí (önálló kiseposz), Szávitrí (az asszonyi hűség legendája), Ráma története (a másik klasszikus eposznak, a Rámájánának részletes tartalmi ismertetője). A betoldott elemek gazdagsága folytán a Mahábhárata „egymagában valóságos irodalom", és kimeríthetetlen forrása lett a szanszkrit irodalomnak éppúgy, mint az újind irodalomnak. Vándor énekmondók előadásában két évezreden át az egyszerű falusi tömegek legfőbb szellemi tápláléka volt, s ma is kimeríthetetlen forrása a hindu mitológiának.
Nala és Damajantí
Nala és Damajantí, Nalópákhjána (Nala-rege), szanszkrit nyelvű indiai rege, a Mahábhárata önálló epizódja, 2000 soros kiseposz. Az egyik legnépszerűbb indiai történet, később számos feldolgozás tárgya lett. Tartalma: Damajantí királylány az isteneket is mellőzve férjéül választja a vitéz és erényes Nala királyt. Nalát egyszer megszállja a kockajáték démona, s egész birodalmát elveszti. Nejével erdei száműzetésbe vonul, majd szégyenében őt is elhagyja, és álruhában beáll kocsihajtónak egy királyhoz. Damajantí visszatér atyja házába és papokat küld férje keresésére, akit végül is egy újabb férjválasztás ürügyével elő is kerít. Nala birodalmát is visszanyeri, s boldogan élnek.
Szávitrí
Szávitrí, szanszkrit rege hősnője. Királylány, aki egy száműzött király fiát, Szatjavánt választja férjéül, noha egy jóslat szerint az ifjúnak egy év múlva meg kell halnia. A férfi lelkéért maga Jama, a halál istene jön el. Szávitrí nyomon követi a férje lelkét magával vivő istent, s kitartó hűsége a halált is megindítja: visszaadja férje életét. A rege a Mahábhárata című eposzba van beágyazva.
Bráhmana
Bráhmana (szanszkritul: papi szöveg), a Kr. e. X-VIII. században keletkezett szanszkrit irodalmi mű. A nyelv legrégebbi emlékei közé tartozik. Névleg a Véda himnuszgyűjteményhez tartoznak mint azok magyarázatai, vajójában egyrészt az áldozati szertartások módjait írják le részletesen, másrészt a szertartások misztikus értelmezésével foglalkoznak. Néhány közbeszőtt legenda irodalmi szempontból is értékes. Kultúrtörténetileg a legfontosabb a „Satapatha-bráhmana" (Százösvényű bráhmana), amely a legtöbb legendatöredéket és vallástörténeti szempontból jelentős hivatkozást tartalmazza. A bráhmanákhoz kapcsolódnak az áranjaka és az upanisad elnevezésű vallásbölcseleti szövegek.
Áranjaka
Áranjaka (Erdei szöveg), szanszkrit nyelvű indiai teológiai műfaj. Körülbelül hat áranjaka ismeretes, ezek feltehetőleg a Kr. e. VIII-VII. századból származnak. Nevüket onnan kapták, hogy misztikus tartalmuk miatt tanulmányozásukat veszélyesnek tartották, ezért csak az erdőbe vissza vonult remeték foglalkoztak vele. A bráhmanákhoz (szertartásmagyarázó szövegek) kapcsolódnak, azok függelékszerű kiegészítései. Elvétve irodalmi értékű részletek is felbukkannak bennük, ezek a későbbi Upanisadokban teljesednek ki.
Linkek
Hinduizmussal kapcsolatos linkek gyűjteménye: www.hinduizmus.lap.hu |
AJÁNLOM AZ OLDALT
