Homunkulusz-paradoxon

A homunkuluszparadoxon egy filozófiai ellentmondásféleség, amely számos tudomány (a biológia, a pszichológia, a logika, a kognitív tudomány, az filozófiai ismeretelmélet, a számelmélet) területén megjelenik, és minden esetben kísértetiesen azonos érvelésforma vezet hozzá, olyan úgynevezett regressus ad infinitum érvelés, amely a végtelenségig folytatható. Gyakran használják egy elmélet vagy egy elmélet vitatott mondatának ellentmondásosságának megvilágítására; akkor alkalmazható, ha az illető vitatott mondatból következik, hogy egy, az elmélet által vizsgált objektum az elmélet által meghatározott értelemben "tartalmazza önmagát".

Ha így fogjuk fel a dolgot, akkor tulajdonképp az is mondható, hogy homunkuluszparadoxon egyszerűen egy regressus ad infinitum-érvelés. De a „tartalmazás” fogalmának fent említett önkényes kiterjesztése vitatható.

A preformizmus-tan

A kifejezés biológiai eredetű. Amikor a középkorban a biológusok komolyan kételkedni kezdtek az ősnemzés tanában, vagyis hogy az állatok (legalábbis a legyek, a békák, a patkányok és hasonlók) porból, rothadó húsból és korhadékból, egyszóval szerves és szervetlen hulladékból keletkeznek a Nap fényének hatására, különféle elméletek születtek az új élő szervezetek keletkezésének magyarázatára.

Az első komoly elmélet, amely a mikroszkóp és ennek eredményeképp az emberi petesejt és spermium felfedezésének hatására született, a preformizmustan vagy homunkulusz-elmélet (homunkulusz = „kis emberke”) volt. Ezen elmélet szerint a csecsemő már teljesen kifejletten megtalálható a spermiumban, az anyaszervezetben pedig semmi mást nem tesz, mint hogy egy „kicsit” megnő. Minthogy természetesen egy kifejlett csecsemő már kell hogy rendelkezzen spermiumokal (az elmélet hívei szerint), természetesen a csecsemő spermiumaiban is megtalálhatók a teljesen kifejlett csecsemők, vagyis a csecsemő gyermekei, a csecsemő szüleinek unokái.

És így tovább: Minden emberben spermiumok vannak, azokban teljesen kifejlett, csak épp nagyon apró emberkék, a homunkuluszok, melyeknek szintén vannak spermiumaik, amikben szintén benne vannak a homunkuluszok homunkuluszai ... és így tovább, a végtelenségig. Mivel akkor még nem fedezték fel az elemi részecskéket, nem gondoltak arra, hogy már az ötödik-hatodik nemzedék is kisebb kell hogy legyen (az arányokat megfelelően kiszámítva), mint egy elektron által elfoglalt térrész, és így az elmélet ellentmond a fizika törvényeinek.

A végtelenségig való visszavezetés és a fizikának való ellentmondások feloldása persze ott van, hogy a homunkulusz helyett csak annak tervrajza van az ondósejtben, DNS formájában.

Zénón paradoxonai

Felvethető, hogy Zénónnak a „Dichotomia” és az „Akhilleusz és a teknős” néven számon tartott két paradoxona is ebbe a körbe tartozik, amennyiben a "tartalmazza önmagát" kifejezést szemléletesen egy szakaszra úgy értjük, hogy a szakasz egyik feléből kinagyítható egy ugyanakkora szakasz. De precíz és mai értelemben véve a fogalmakat, ez az értelmezés vitatható.

Eleai Zénón

Eleai Zénón, Zeno (Elea, i. e. 490 - i. e. 430) görög filozófus

Parmenidész tanítványa volt. A források életének két eseményét említik, ám mindkettő hitelessége kétséges: Platón úgy tájékoztat, hogy a negyven éves Zénón a hatvanöt éves Parmenidész társaságában i. e. 450-ben találkozott az ifjú Szókratésszel. E találkozás feltehetőleg fikció, amely az eleai és a szókratészi-platóni filozófia rokonságát jeleníti meg allegórikus formában. Diogenész Laertiosz számol be arról, hogy Zénón részt vett az eleai zsarnok elleni összeesküvésben, ezért kínhalált halt, de haláláig bátran viselkedett. A történet tényszerűsége nem ellenőrizhető, de az epizód jellegénél fogva inkább egy cinikus vagy sztoikus filozófus életrajzába illene.

A Szuda-lexikon négy művének címét említi: „Eridesz" (Viták); „Exégészisz tón Empedoklúsz" (Empedoklész tételeinek magyarázata); „Prosz túsz philoszophúsz" (A filozófusok ellen); „Peri phüszeósz" (A természetről). Platón ezzel szemben azt sugallja, hogy Zénón egyetlen művet írt, mégpedig Parmenidész védelmében, e mű több fejezetből állt, mindegyikben több bizonyítandó állítás nyert bizonyítást.

Arisztotelész a dialektika felfedezőjének nevezte Zénónt. A neve alatt fennmaradt érvek valóban olyab dialektikai szikársággal fogalmazódtak, hogy képtelenség eldönteni, vajon jelenlegi formájukat későbbi átfogalmazások során nyerték, vagy maga Zénón volt az, aki ezt a szigorú, minden metaforától mentes érvelési stílust bevezette. Legtöbb érvét Arisztotelész, Themisztiosz Paphlagón, Szimplikiosz és Philoponosz őrizte meg.

Érvei három témakört érintenek: kimutatja, hogy egynél több létező fölvetése, valamint a hely (azaz a tér) és a mozgás létezésének elfogadása logikai ellentmondáshoz vezet. Tizenkét érve maradt fenn arra vonatkozóan, hogy a létező nem lehet egynél több. Négy szöveghely tartalmaz mozgás-ellenes érveket, köztük a négy „zénóni apóriát". Ezek hagyományos nevükön: 1. a felezés; 2. Akhilleusz; 3. a nyíl; 4. a stádium. A négy aporia amellett érvel, hogy a teret és időt akár folyamatosnak, akár atomos szerkezetűnek tekintjük, a mozgás feltételezése mindenképp logikai ellentmondáshoz vezet.

Zénón paradoxonjai

Zénón paradoxonjainak azokat a paradoxonokat nevezzük, amelyeket az eleai Zénón ötlött ki Parmenidész elméletének alátámasztására, miszerint az érzékek által alkotott kép félrevezető, konkrétabban, hogy a mozgás csak illúzió, valójában nem létezik.

Zénón nyolc fennmaradt (és Arisztotelész Fizika című művében leírt) paradoxonja mind nagyjából ugyanarra az alapgondolatra épül, és a legtöbbet már az ókorban is könnyen cáfolhatónak tartották. A három leghíresebb és legjobban védhető – Akhilleusz és a teknős, a fának hajított kő, és a nyílvessző paradoxonja – alább olvasható.

Ez a három paradoxon sok fejtörést okozott számos ókori és középkori filozófusnak. Newton és Leibniz a függvényanalízis területén (elsősorban a végtelen sorozatok kezelésében) elért áttöréseinek köszönhetően váltak feloldhatóvá a 17. században. Azt, hogy a valós számok megalapozása és általában a hagyományos matematika számára nem jelentenek problémát, a 19. században sikerült végleg belátni; amikor az analízis eszközeinek megújításával a matematikusok számos nehéz problémát oldottak meg.

Akhilleusz és a teknős

Képzeljük el Akhilleuszt, a leggyorsabb görögöt, amint versenyt fut egy teknőssel. Mivel olyan gyors, nagyvonalúan száz láb előnyt ad a hüllőnek. Alighogy elindul a verseny, Akhilleusz pár ugrással ott terem, ahol a teknős kezdett. Ezalatt az idő alatt azonban a teknős is haladt egy keveset, talán egy lábnyit. Akhilleusz egy újabb lépéssel ott terem, ám ezalatt a teknős ismét halad egy kicsit, és még mindig vezet. Akármilyen gyorsan is ér Akhilleusz oda, ahol a teknős egy pillanattal korábban volt, amaz mindig egy kicsit előrébb lesz. Zénón érvelése azt látszik igazolni, hogy Akhilleusz sohasem fogja megelőzni, de még csak utolérni sem a teknőst.

Ma már tudjuk, hogy végtelen sok szám összege is adhat véges eredményt. A paradoxon esetében, ha összeadjuk a végtelen sok apró időszeletet, amit az egyes lépések igénybe vesznek, véges időt kapunk eredményül, méghozzá pontosan annyit, amennyire Akhilleusznak szüksége van, hogy utolérje a teknőst. Ha ennél több időt adunk, természetesen meg is előzi.

A fának hajított kő

Ez a paradoxon az előző egy variánsa. Zénón nyolc lábnyira áll egy fától, kezében egy követ tart. A követ a fa felé hajítja. Ahhoz, hogy a kő eltalálja a fát, először meg kell tennie a köztük lévő távolság, azaz a nyolc láb felét, ehhez pedig valamennyi időre van szüksége. Ezután még mindig hátra van négy láb, ennek megtételéhez pedig először ennek a felét, vagyis további két lábat kell repülnie, és ehhez ismét adott idő kell. Ezután további egy, majd fél, majd negyed lábat kell megtennie, és így tovább a végtelenségig. Zénón következtetése: a kő sohasem éri el a fát.

A nyílvessző

Itt egy repülő nyílvesszőt kell elképzelnünk. Bármely időpillanatban a nyíl a levegő egy ismert pontján tartózkodik. Ha ennek a pillanatnak nincs időbeli kiterjedése, akkor a nyílnak „nincs ideje”, hogy elmozduljon, tehát nyugalomban kell, hogy legyen. Hasonló logikával belátható, hogy az ezt követő pillanatokban is nyugalomban van. Mivel ez az idő bármelyik pillanatára igazolható, a nyílvessző egyátalán nem mozoghat: a mozgása csak illúzió.

Zénón viszont azt állítja, hogy a mozgás csak illúzió, valójában nem létezik, így tehát sebességről sincs értelme beszélni, sem annak határértékéről.

A feloldás szerint pusztán azért, mert egy kimerevített pillanatban a nyíl állni látszik, nem mondhatjuk, hogy valóban nem mozog, mivel a nyugalom csak időben elnyújtva értelmezhető. Ahhoz, hogy a nyíl nyugalmát ellenőrizzük, több különböző pillanatot kell vizsgálni, ezekben pedig a nyíl nyilvánvalóan különböző helyeken tartózkodik, tehát mozog.

A pontosabb vizsgálathoz ismét a kalkulushoz kell nyúlni. Ezáltal a nyíl különböző időbeli különböző helyzetei és a sebessége között egzakt összefüggést állíthatunk fel a határértékszámítás segítségével. Attól, hogy a kiválasztott időszelet hossza nullához tart, a megtett távolság és az eltelt idő hányadosa (a sebesség) nem kell, hogy szintén nullához tartson. A valóságban egy véges, nem nulla értékhez konvergál: ez az érték a nyíl sebessége a kimerevített időpillanatban.

Kvantum Zénón-paradoxon

Modern kvantummechanikai eredmények igazolják, hogy atomi részecskék másképp viselkednek, mozognak, ha megfigyeljük őket, mert a megfigyelés maga hatással van a megfigyelt folyamatra. Ez a jelenség sokakat emlékeztetett Zénón nyílvessző-paradoxonjára (a nyílnak sincs sebessége, ha egy adott pillanatban megfigyeljük), ezért elnevezték kvantum Zénón-paradoxonnak.

Boethius paradoxona

A probléma előkerül a nagy Theodorik gót király udvarában élő magas rangú filozófusnál (később a király kivégeztette), Boethiusnál (480-524) is, mégpedig ama kérdés formájában, hogy a fogalmak valóságosan létező dolgok-e vagy csupán puszta nevek, megállapodások (Porphürosz problémája).

Boethius

Boethius, Anicius Manlius Severinus (Róma, 480 körül - Milánó környéke, 524) római író, filozófus.

Arisztokrata származású volt, consul fia. Nagy Theodorik gót király szolgálatába állt, s annak ravennai udvarába került. A király a legbizalmasabb feladatokkal látta el, 510-ben elnyerte a consuli méltóságot, megtiszteltetésből 522-ben két fiát is consullá nevezték ki. Amikor védelmére kelt egy szenátornak, akit azzal vádoltak, hogy levelezést folytat a keletrómai császárral, őt is árulással vádolták meg, fogságba vetették és tárgyalás nélkül kivégezték.

Boethius nagy terve az volt, hogy latinra fordítsa és magyarázatokkal lássa el Platón és Arisztotelész összes műveit. Ez teljesen nem sikerült neki, de mégis neki köszönhető, hogy a görög filozófia, matematika, csillagészat és zene elemei a középkoron át, elsősorban a quadrivium tankönyveiként fennmaradtak. A filozófián belül elsősorban logikai-retorikus műveket írt (például „De divisione" (A felosztásról), „De syllogismo categorico" (A kategorikus szillogizmusról), „De differentiis topicis" (Bizonyításelméleti különbségekről)) Arisztotelész és Cicero alapján. Néhány teológiai művet is tulajdonítanak neki, de legjelentősebb és legeredetibb munkája a „De consolatione philosophiaia" (A filozófia vígasztaló voltáról), melyet a börtönben írt. A művet a platóni dialógusok modorában, öt fejezetre osztva készítette el. A nőalakban megjelenő Filozófia ki akarja vezetni a szomorkodót a szenvedélyek fogságából. A mű felfogása részben neoplatonikus, részben keresztény. Formája újszerű: a prózát verssel keveri.

Hatása az utókorra igen nagy volt, szinte az egész középkorban olvasták, tanították és utánozták, Dantére is hatott. Magyarra Illei János fordította le először 1776-ban („Boetzius Anitzius Manlius Torkvátus Szeverinusnak 5 könyvei a filosofiának, vagyis böltseségnek vígasztalásáról"). Legutóbbi kiadása 1970-ben jelent meg.

Ismeretelmélet

Egy hasonló érvelésforma korán megjelent az ismeretelméletben (episztemológia) is. Nevezetesen a filozófusok felvetették azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges, hogy érzékeljük a világot. Az igen egyszerű és naiv válasz az, hogy a külvilág tárgyairól egy kép, lenyomat keletkezik valahol az agyban, és ezt érzékeljük. Csakhogy honnan tudjuk, hogy ez a kép keletkezett? Ezt is érzékelnünk kell valahogy, külső vagy „belső” érzékszerveinkkel, különben nem tudnánk róla. Vagyis erről a képről egy másodlagos lenyomat keletkezik az elmében, és így érzékeljük, hogy érzékeltük az eredeti tárgyat. De honnan tudjuk, hogy a lenyomatnak ez a másodlagos lenyomata keletkezett? Hát nyilván ezt is érzékelnünk kell valahogy, egy harmadlagos lenyomatként. és így tovább: mielőtt bármit is érzékelnénk, előbb valami mást kellene hogy érzékeljünk, a végtelenségig. A megismerésfilozófia eme, képelméletnak nevezett tanítását több híres filozófus is támadta, például Kant.

Ezt a paradoxont Gottlob Frege egy némileg más tálalásban említi és használja érvelésre Logikai vizsgálódások c. műve első részében (A Gondolat), amikor a „nem minden képzet” tételét bizonyítja.

Mesterséges intelligencia

Gyakorlatilag nemcsak formálisan, hanem tartalmában is az előbbi problémával kellett szembesülniük a XX. században a mesterséges intelligencia kutatóinak is, amikor modelleket próbáltak felálítani arra nézve, hogy hol található a természetes és mesterséges intelligenciák azon része, amely az irányításukat végzi. Hát nyilván van egy Irányító Egység mindegyikben, amely irányítja őket. Ha a viselkedést meg akarjuk érteni, ennek az irányító egységnek a viselkedését kell hogy megértsük. Nézzünk bele hát ebbe az egységbe: vajon ennek a viselkedését irányítja-e valami? Hát ha szabályozottan működik, akkor így kell lennie. Kell valahol lennie egy Másodlagos vagy Fő Irányító Egységnek, ami az Elsődleges Irányító Egység irányítását végzi. Tehát ha az eredeti intelligens szervezet viselkedését meg akarjuk érteni, akkor mindenekelőtt ebbe a Másodlagos vagy Fő Irányító Egységbe kell bekukkantanunk. Mivel ez is szabályozottan működik, kell valaminek lennie, ami irányítsa, nevezzük Harmadlagos vagy Fő-Fő Irányító Egységnek. És így tovább: ha az intelligens egyed viselkedését meg akarjuk érteni, akkor a Fő-Fő-Fő-...-Fő (végtelen sok „Fő-”) Irányító Egység viselkedését kell még ezelőtt megértenünk.

A két fenti probléma természetesen a pszichológia nyelvén is megfogalmazható: hol van az emberi gondolkodás központja? Van-e?

Mesterséges intelligencia

Mesterséges intelligenciának, vagy MI-nek egy gép, program vagy mesterségesen létrehozott tudat által megnyilvánuló intelligenciát nevezzük. A fogalmat legtöbbször a számítógépekkel társítjuk.

Bár az MI a tudományos-fantasztikus irodalom terméke, jelenleg a számítástudomány jelentős ágát képviseli, amely intelligens viselkedéssel, tanulással, és a gépek adaptációjával foglalkozik. Így például szabályozással, tervezéssel és ütemezéssel, diagnosztikai és fogyasztói kérdésekre adott válaszadás képességével, kézírás-, beszéd- és arcfelismeréssel. Egy olyan tudományággá vált, amely a valós életbeli problémákra próbál válaszokat adni. A mesterséges intelligencia rendszereket napjainkban elterjedten használják a gazdaság- és orvostudományban, a tervezésben, a katonaságban, sok elterjedt számítógépes programban és videojátékokban.

Megközelítések

A mesterséges intelligencia kutatást két fő iskolára oszthatjuk: a hagyományos MI-ra és a számítási intelligenciára (Computational Intelligence, CI).

A hagyományos MI főleg a jelenleg gépi tanulásként osztályozott módszerekből áll, amelyet a formalizmus és a statisztikai analízis jellemez. A terület ismert még szimbolikus MI, logikai MI, tiszta MI (neat AI), és GOFAI (jó, régimódi mesterséges intelligencia) neveken is. A terület a következő módszereket foglalja magába:

• Szakértő rendszerek, amelyek érvelési szabályokat alkalmaznak következtetések levonásához. Egy szakértő rendszer nagy mennyiségű információ feldolgozására és az alapján következtetések levonására képes. Iyen például a Microsoft Office programcsomag gémkapocs alakú segédje. Ahogy a felhasználó gépel, a segéd felismer bizonyos mintákat és ezek alapján ad javaslatokat.
• Esetalapú érvelés
• Bayes-statisztikán alapuló hálózatok
• Viselkedésalapú MI: egy moduláris módszer, MI-rendszerek kézi létrehozásához.

A számítási intelligencia az iterációs (lépésenkénti) fejlődést vagy tanulást helyezi előtérbe (például a parméter hangolást a kapcsolat alapú rendszerekben). A tanulási folyamat gyakorlati tapasztalatokon alapul és nem szimbolikus, koszos MI (scruffy AI) vagy puha számítási technikai módszereket használ.

• Neuronhálózatok: nagyon erős mintafelismerési képességű rendszerek.
• Fuzzy rendszerek: technikák a kockázat melletti érveléshez, amelyeket elterjedten használnak modern ipari és fogyasztói szabályozási rendszerekben.
• Evolúciós számítási technikák, amely a biológia által inspirált fogalmakat (például populáció, mutáció, a legjobb túlélése) alkalmaz egyes problémák egyre jobb megoldásához. Ezek a módszerek az evolúciós algoritmusok (pédául genetikus algoritmusok) és a raj-intelligencia (például hangya algoritmus) területekre oszthatók.

A két fő irányvonal elemeit próbálták ötvözni a hibrid intelligens rendszerekben, amelyekben a szakértői rendszerek következtetési szabályait hozzák létre neuronhálózatok vagy a statisztikai tanulás képzési szabályainak segítségével.

Története

A 17. század elején René Descartes úgy gondolja, hogy az állatok teste nem több egy összetett gépnél. 1642-ben Blaise Pascal létrehozza az első mechanikus, digitalis számoló gépet. Charles Babbage és Ada Lovelace programozható számoló gépeken dolgoznak.

Bertrand Russell és Alfred North Whitehead kiadja a Principia Mathematica-t, ami forradalmasítja a formális logikát. 1943-ban Warren McCulloch és Walter Pitts kiadják „Az idegi működés logikai alapjai” („A Logical Calculus of the Ideas Immanent in Nervous Activity”) című művüket, amellyel megalapítják a neururonhálózatok elméletét.

Az 1950-es évek meglehetősen aktív időszak a mesterséges intelligencia kutatásban. John McCarthy megalkotja a „mesterséges intelligencia” kifejezést az első, a témának szentelt konferencián. Szintén ő fejleszti ki a Lisp programozási nyelvet. Alan Turing megalkotja a Turing-tesztet, az intelligens viselkedés tesztjét. Joseph Weizenbaum létrehozza az ELIZA-át, egy rogersi pszichoterápiát megvalósító beszélgető robotot (chatterbot).

A 60-as és 70-es évek alatt Joel Moses bemutatja a szimbolikus érvelés hatékonyságát az első sikeres tudás rendszer alapú programjában, melyet Macsyma-nak nevez el. Marvin Minsky és Seymour Papert kiadják Perceptrons című művüket, amelyben az egyszerű neuronhálózatok lehetőségeinek határait mutatják be. Alain Colmerauer kifejleszti a Prolog programozási nyelvet. Ted Shortliffe az első szakértő rendszerként is emlegetett munkájában bemutatja a szabály alapú rendszerek jelentőségét a tudásábrázolásban és az orvosi diagnózisban és terápiában alkalmazott következtetésekben. Hans Moravec kifejleszti az első számítógépvezérelt járművet, amely önállóan navigál elszórt akadályokkal berendezett pályákon.

A 1980-as években általánosan elterjedtté válik az először 1970-ben Paul John Werbos által leírt neuronhálózatok és a visszaterjesztés (backpropagation) algoritmusok együttes alkalmazásai. Az 1990-es években több jelentős eredményt ér el a mesterségesintelligencia-kutatás és több fontos MI alkalmazás kerül bemutatásra. 1997-ben a Deep Blue nevű sakkszámítógép hat játszmában legyőzi a történelem legerősebbnek tartott sakknagymesterét, Garry Kasparovot. A DARPA kijelenti, hogy az első Öböl-háborúban végrehatott logisztikai műveletek mesterséges intelligenciai módszerekkel törtent támogatása több megtakarítást eredményezett mint az amerikai kormány addigi összes mesterségesintelligencia-kutatásra fordított kiadása.

Logika

A logikában is rengeteg helyen előjön a fenti paradoxontípus. Például ez az egyik oka annak, hogy a köznyelvben nem tudunk értelmes definíciót adni az „Igazság” fogalmára, vagyis arra, hogy egy eldönthető mondat mikor igaz.

Ha ugyanis a legkézenfekvőbb módon egy mondat igazságát úgy határozzum meg, mint a mondat megfelelését a valóságnak, akkor úgy tudjuk ellenőrizni a mondat igazságát, hogy ellenőrizzük, igaz-e, hogy megfelel a valóságnak. Vagyis a mondat igazságának ellenőrzése egy másik mondat igazságának ellenőrzéséhez vezet. Hogyan tudjuk ennek a másodlagos mondatnak az igazságát belátni? Ellenőrizzük, hogy megfelel-e a valóságnak. Vagyis a másodlagos mondat ellenőrzéséhez előbb egy harmadlagos mondat igazságát kell belátnunk. És így tovább. Itt a „tartalmazást” úgy kell érteni, hogy egy eldönthetőségének problémájából következik egy másik eldönthetőségének problémája.

De nemcsak a filozófiai, hanem a formális logika sem mentes ettől a problémától: valójában igen nehezen lehet szabatosan meghatározni, mit jelent, hogy egy állításból egy másik következik vagy levezethető valamilyen logikai törvény alapján. Lásd még formális logika, filozófiai logika.

Matematika

A matematikusok annyira szeretik az ilyesfajta paradoxonokat, hogy képesek nemcsak egész életükben küszködni a paradoxonoknak a matematika hajóját borogató szelével, hanem még néha sikerül a vitorlákat úgy fordítaniuk, hogy a paradoxon fellépte hajtóerő legyen (az indirekt bizonyítások tulajdonképpen mind egy-egy filozófiai jellegű paradoxon matematikai eszközökkel való megoldásai). A homunkuluszparadoxonok regressus ad infinitum érvelését előszeretettel használják - hogy csak egyetlen példát említsünk - a számelméletben, bizonyos diofantikus egyenletek megoldhatatlanságának belátására (végtelen leszállás).

Külön probléma azonban az, hogy a matematikában megengedettek a valamilyen értelemben végtelen objektumok, és általában ezért az is kérdéses, hogy egy homunklulusz-paradoxon egyáltalában paradoxon-e.

Informatika

A paradoxon az informatikában is megjelenik a Help jellegű fájlok, vagyis a felhasználóknak nyújtott segítség témakörében. Ha egy kezdő felhasználó szeretne segítséget valamilyen szolgáltatásról (pl. a Wikipédia), el kell olvasnia a szolgáltatáshoz adott segítséget (pl. Wikipédia:Segítség lap). De ez a segítség ugyanolyan környezetben, ugyanabban a rendszerben létezik, mint maga a rendszer (a Wikipédia:Segítség lap maga is része a Wikipédiának - de ugyanúgy a DOS rendszer szolgáltatásaihoz nyújtott segítség is egy DOS paranccsal hívható). Tehát hogy ezt a segítséget igénybe vegye, igénybe kell vennie egy újabb segítséget, amely leírja, hogyan működik a segítség - egy Segítő Meta-Szolgáltatást. Ám ha ez a Segítő Meta-szolgáltatás (a Wikipédia:Segítség laphoz írt Wikipédia:Segítség:Segítség lap lenne) is része a rendszernek, szükség van egy Segítő Meta-Meta-Szolgáltatásra, és így tovább, a végtelenségig. A rendszerhez nem értő felhasználó soha a büdös életben nem fog tudni mit kezdeni a rendszerrel, ha a rendszer alkotói nem tudnak a rendszeren kívüli segítő szolgáltatást nyújtani.