Erkölcs

Fogalma

• Az erkölcs (vagy morál) fogalma alatt (mai köznyelvi szóhasználatunkban) a magatartásunkat befolyásoló, általunk (vagy a társadalom által) helyesnek tartott, olyan szabályok összességét értjük, amelyek túlmutatnak a jog és az egyéb írott szabályok keretein.
• Más megfogalmazás szerint az erkölcs azon elvek összessége, amelyek a helyes és helytelen, a társadalmi jó és rossz megkülönböztetését segítik a cselekvés szintjén.
• Az erkölcs eredeti jelentése ennél tágabb körű volt: általában jelentette egy személy magatartásának módját, ezért jelentéstartalma és színezete az előtte alkalmazott jelzőtől függött (pl. lovagi erkölcs, szerzetesi erkölcs, polgári erkölcs, paraszti erkölcs, vagy összetett jelzőként jó erkölcsű, feslett erkölcsű...).
• Ez utóbbi szóhasználat mai maradványa a jogban ismert "jó erkölcsbe ütköző" kifejezés.
• Az erkölccsel kapcsolatos felfogások a történelem folyamán gyakran változtak és ma is különböző erkölcsi nézetek élnek egyidőben. A közösségi szinten elfogadott úgynevezett közerkölcs szabályai társadalmi csoportonként, országonként, kultúránként, régiónként változnak.

A legelterjedtebb erkölcsi irányzatok

• A hedonista erkölcs legfőbb feladatának azt tekinti, hogy megmutassa az utat abban, hogy létünk teljességét a gyönyörre való törekvésben találjuk meg. A klasszikus hedonizmust a kürénei ógörög iskola képviselte, melynek elindítója Arisztipposz (kb. ie. 435-355) volt.
• Az eudaimonista erkölcs hívei szerint az erkölcsi tevékenység kiindulópontja nem a pillanatnyi gyönyör, hanem a tágabb értelemben vett boldogság jelenti. Erkölcsi jónak tartják mindazon fizikai és szellemi értékeket, amelyek együttesen az ember, mint biológiai és társadalmi lény boldogságát eredményezik. Kiemelkedő eudaimonista gondolkodók: Demokritosz (ie. 460-370), Epikurosz (ie. 341-270), Feuerbach (isz. 1804-1872), de hasonlót találhatunk számos keleti tanításban is.

Epikurosz

Epikurosz (Szamosz sziget, Kr. e. 341 december - Athén, Kr. e. 270), görög filozófus.
Kr. e. 327-ben a platonista Pamphiloszt, majd 323-ban a kis-ázsiai Teószban Nausziphanészt, a neves Démokritosz-tanítványt hallgatta. 321-ig Athénben katonáskodott a későbbi komédiaköltő Menandrosszal. Ezután Kolophónban telepedett le, itt dolgozta ki filozófiai rendszerét 321-311 között. 311-ben Mütilénébe költözött, ahol megalapította filozófiai iskoláját, ez 310-307 között Lampszakoszban, 307-től az Epikurosz által vásárolt híres athéni „képosz"-ban (kert) működött. Élete vége felé szinte kultikus tisztelettel övezték, a hagyomány szerint 71 éves korában halt meg, rendkívüli szenvedéseket okozó haláltusa után, amelyet korabeli feljegyzések szerint megrendítően nemes emberi tartással viselt.

Tanítását a démokritiszi atomisztikus természetfilozófia alapozza meg, amely a természet jelenségeinek átfogó magyarázatát tette lehetővé. Ennek a magyarázatnak tanítása szerint nem célja az emberi lélek orvoslása. Figyelme az emberi egyéniség felé fordult: az ataraxia, a rendíthetetlen nyugalom állapotára akarta elvezetni, amelyben torzulásokat már nem szenved. A sztoikusoktól eltérően az ataraxiát nem a szenvedélyek elfojtásával látta elérhetőnek, hanem az örömök iránti fogékonyság finom kiművelésével. Ez a fogékonyság s a hozzá szükséges belátás megakadályozza szerinte azt is, hogy bármilyen örömöt pótolhatatlanul fontosnak tartsunk, vagy hogy a veszteségektől és a fájdalmaktól féljünk. Szerinte az istenek büntetésétől sem kell tartanunk, az istenek ugyanis a folytonos felbomlásban és a világok közötti üres térben helyezkednek el, a világ dolgaiba nem avatkozhatnak bele, s mivel szerinte a halálon túl nincs élet, így túlvilági büntetésektől sem kell tartanunk. A halálnak ez a „legyőzése" volt az epikureizmus nagy örömüzenete, a derűs ataraxia végső biztosítéka. A meghitt örömök védelmét szolgálta a „lathe biószasz" (rejtve élj) parancsa is, amely magában foglalta a közügyekkel való foglalkozás elutasítását is. Tulajdonképpen ez a tanítás tette a császárkorban versenyképtelenné az epikureizmust, s vezetett az iskola kihalásához a Kr. u. II. században.

Epikurosz igen terjedelmes, állítólag 300 könyvre terjedő életművet hagyott maga után, ebből sajnos kevés maradt ránk. Diogenész Laertiosz őrzött meg három, Epikurisznak tulajdonítható levelet, amelyek közül a másodikat, a természeti jelenségeket magyarázót feltehetően egy tanítványa éllította össze. A „Küriai doxai" (Legfontosabb alapelvek) című negyven tételből álló epikureus katekizmus szövegét ugyancsak Diogenés Laertiosz őrizte meg az utókor számára. „Peri phüszeósz" (A természetről) című munkájából papiruszokon kerültek elő töredékek.

Tanításainak rekonstruálásában fontos segítséget nyújt az a tény, hogy iskolájának szigorúan zárt szervezete volt. Az epikureus írók csak az epikuroszi tanítások tárgykörének bővítésére illetve a tanok propagálására törekedtek, maguk a tételek azonban évszázadokon át érintetlenek maradtak, ezért a közvetlen és a késői tanítványok munkáiban nincsenek az Epikurosz tanaival összeegyeztethetetlen tételek. Különösen fontosak az epikuroszi nézetek hagyományozása szempontjából a következő tanítványok: a mütilénéi Hermarkhosz, a lampszakoszi Métrodórosz, Polüainosz, Idomeneusz és Kolotész, a Kr. e. III. századból Karneiszkosz és Polüsztratosz. A kor egyik legnagyobb költője, Menandrosz is igen közell állt az epikureizmushoz. A Kr. e. II. századból Démétriosz Lakón emelkedik ki, fontos még kitioni Zénón, aki később Cicero mestere volt. A Kr. e. I. században Rómában működött az athéni Phaidrosz, Nápolyban pedig Szirón, Vergilius tanára. Jól ismerjük még a gadarai Philodémoszt, Vergilius második epikureus tanárát. A század s az egész epikureus iskola legnagyobb költője már római: Titus Lucretius Carus, akinek fennmaradt tankölteménye („De rerum natura", A természetről) az epikureizmus egyik legfontosabb forrása.

Az epikureizmus a Kr. e. I. század közepén már kezdi talaját veszteni: Cicero polemizált vele, Vergilius átpártolt a sztoikusokhoz, egyedül Horatius őrzött meg költészetében epikureus színeket, ám ő is ingadozik az epikureusok és a sztoicizmus között. A platóni akadémia kezdettől éles epikureusellenes polémiája kiéleződik, s a Kr. e. I. század vége felé Plutarkhosz egyik írásában egyik csúcspontját éri el. Lukianosz a babonák elleni küzdelmében még szövetségeseinek nevezi az epikureusokat. Diogenianosz töredékei már az epikureizmus utolsó emlékei, a Kr. u. IV-V. századi epigrammaköltő Palladasz már magányos, elszigetelt jelenség epikureizmusával.

• Némileg hasonló az utilitarista erkölcs is, amely az etika alapját abban látja ami az ember számára hasznos.
• Az előző háromtól jelentősen és érdemben különbözik a naturalista kozmológiai erkölcs. Ez az erkölcsöt az egyetemes világtörvényben találja meg. Ilyen felfogású a herakleitoszi "logosz", a konfuciánus "mennyei béke" és a pithagoreus "égi összhang" is.
• A naturalizmushoz némileg hasonló az evolúciós erkölcs (pl. Herbert Spencer), mely szerint az erkölcs a biológiai evolúció terméke, fázisa, amely fajunk fennmaradását, létét szolgálja.
• A valláserkölcsi irányzatok nagy része az erkölcs abszolút forrásaként valamilyen objektív természetfeletti szellemet jelöl meg. Ilyen meggondolások találhatók Platónnál, az indiai brahmanizmusban, Hégelnél, de a monoteista vallásokban is.
• A racionalista erkölcs az emberi pszichikum ésszerűségét tekinti az erkölcs forrásának (Kant), mások
• az emóciókban keresik (emócionális erkölcs: Shaftesbury és követői).

Néhány erkölcsi alapelv

Az erkölcs forrásaitól és filozófiai megítélésétől függetlenül felismerhető néhány nyilvánvaló általános alapelv:

1. Ahhoz, hogy az emberiség képes legyen a tudásából következő megnövekedett felelőségének megfelelni, társadalmán belül fejlett közösségi szellemre és erkölcsre van szüksége. A közösségi szellem, közös akaratot, közös távlati célt jelent, valamint hatékony együttműködést ennek megvalósításában, a közös erkölcs pedig olyan értékrendet, amely viszonyítási alapot szolgáltat a helyes és helytelen, káros és hasznos cselekedetek megítéléséhez.
2. Minden egyes ember része annak a rendszernek amelyet bioszférának illetve azon belül emberi társadalomnak nevezünk. Életének minden egyes mozzanata hatással van erre a rendszerre. Fontos lenne, hogy tudatunk segítségével képesek legyünk felmérni, előrejelezni élettevékenységünk hatásait és ennek megfelelően próbáljuk kedvező irányba befolyásolni a folyamatokat. Ehhez természetesen rendelkeznünk kell valamilyen elképzeléssel (modellel) a világról, és rendelkeznünk kell valamilyen elképzeléssel arról, hogy mit tekintünk kedvező vagy kedvezőtlen irányú folyamatnak (jövőkép).
3. Az egyes jelenségek, személyek tevékenysége, cselekedetei erkölcsi megítélésében célszerűnek látszik néhány szempontot figyelembevenni:
   • Közismerten erkölcstelennek tekintett cselekmények elkerülése önmagában nem jelent megoldást a problémákra.
   • Erkölcstelen viszont csakis egy konkrét cselekedet lehet. Erkölcstelen személyről, személyek csoportjáról vagy tárgyakról beszélni a legtöbb esetben értelmetlen. Cselekedetnek lehet viszont tekinteni valamilyen mulasztást is.
   • Csak tudatos és szándékos cselekedet lehet erkölcstelen és csak olyan mértékben amilyen mértékben a következménye előre tudott és szándékolt volt.
   • Csak olyan cselekedet lehet erkölcstelen, amelyet a cselekvő szabad akaratából követ el és amelynek elkerülésére (vagy kevésbé rossz alternatíva választására) lehetősége volt.
   • Csak olyan cselekedet lehet erkölcstelen, amely valakinek (élőlénynek, élőlények csoportjának) kárt okoz. Ha egy cselekedet nem okoz hátrányt vagy kárt senkinek sem akkor erkölcstelenségről beszélni értelmetlen.
   • Erkölcstelennek kell tekinteni az olyan cselekedetet, amely összességében aránytalanul több kárt okoz bárkinek (bárkiknek), mint amennyi haszna abból bárki másnak (másoknak) származik. Az aránytalanság megítélése gyakran nehéz. Kárnak kell tekinteni a jó közérzetben, lelki egészségben, érzelmi állapotban okozott sérüléseket is.
   • Erkölcstelennek kell tekinteni az olyan cselekedeteket amelyek a társadalom egésze, az önértékek, a bioszféra, a kultúra vagy általában az emberiség ellen követnek el, függetlenül attól, hogy az jár-e az haszonnal bárki számára is.

Irodalom

Harcz László: A legnagyobb virtus

Málnási Bartók György: Az erkölcsi érték philosophiája

Málnási Bartók György: Az erkölcsi értékeszme történeti és kritikai tárgyalása