Antropológia

Az antropológia, vagyis embertan (a görög anthroposz, „ember” szóból) az emberi faj (Homo sapiens) tanulmányozását, az emberről szóló tudományt jelenti. Két értelemben is holisztikus kategória: minden idők minden emberéről szól, továbbá az emberi faj minden vonatkozásával foglalkozik.

Az antropológia két fő területre osztható, nevezetesen

• a fizikai antropológiára, amely a hajdan élt és a mai ember fizikai, azaz testi tulajdonságaival foglalkozik

Fizikai antropológia

A fizikai antropológia az antropológia (embertan) egyik ága, amely a hajdan élt és a mai emberek fizikai, azaz testi tulajdonságaival foglalkozik.

Fő ágai

• Biológiai antropológia: az emberiség biológiai sokféleségének vizsgálata a modern genetika eszközeivel (DNS-vizsgálat, mitokondriális genetika).
• Orvosi antropológia: az emberi testalkat, arc és fejforma vizsgálata, az emberi csontváz és koponya tanulmányozása (oszteológia).
• Paleoantropológia: a Homo Sapiens (emberi faj) kialakulásával, az előember és az ősember anyagi maradványaival foglalkozik.

A fizikai antropológia alkalmazásának egyes speciális területei:

• igazságügyi orvostan - elhunyt emberek maradványainak vizsgálata a rendőrség és a bírók munkájának segítésére
• régészet - a régészek munkájának segítése, a különböző népek és rasszok (emberfajták) fizikai tulajdonságainak összehasonlító vizsgálata, a mai ember elterjedésének, a különböző emberfajták kialakulásának rekonstruálása

Híres fizikai antropológusok

• Bartucz Lajos
• Kiszely István

Dr. Kiszely István (Budapest, 1932. június 14), biológus, történész, antropológus. Neve a szibériai Petőfi-expedíció kapcsán lett a szélesebb közvélemény számára is ismert.

A budapesti Bencés Gimnáziumban tanult, és az érettségivel egy időben szerzett diplomát a Zeneakadémia zongora-orgona szakán. Pannonhalmán 5 év katolikus teológiát hallgatott.

Az ELTE Természettudományi karán biológia–földrajz szakon végzett 1963-ban, emellett a Bölcsésztudományi Kar kínai szakának előadásaira is bejárt. A doktorátusi címet 1963-ban szerezte meg talajhidrológiai doktori munkájával.

Fél évet az ELTE Embertani Tanszékén maradt, valamint több évig doglozott a SOTE Anatómiai Tanszékén is. 1964-től a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti intézetében tudományos munkatárs, majd tudományos főmunkatárs; az interdiszciplináris osztályon morfológiával foglalkozott, emellett a kémiai labort vezette. Kutatási területe a csontkémia, a csonthisztológia és a csontszerológia volt, és ekkor kezdte foglalkoztatni a magyarok őstörténete.

Ezt követően sokat utazott: expedíciókat vezetett Belső-Ázsiába, valamint A Föld népei monográfiája miatt számos kutatóutat tett, melyeket összekötött egyetemi előadásokkal is. Éveken át dolgozott Egyiptomban és meghívott vendégprofesszorként a világ sok egyetemén előadásokat tartott.

1971 óta tanít egyetemeken, külföldi oktatásai mellett 28 évet tanította A magyarság őstörténete és A föld népei tárgyakat az ELTE-n, a Külkereskedelmi Főiskolán, majd 1993-tól a GATE a Környezetgazdálkodási Intézet keretein belül. A témában számos egyetemi tankönyve és tanári segédkönyve jelent meg.

1971-ben nyújtotta be kandidátusi munkáját A langobárd ember címmel az MTA minősítő bizottságához, melyet azonban elutasítottak azzal, hogy „nem hasznos a magyar népgazdaság számára”. Az írást Oxfordban jelentette meg, amiért megkapta a szakma legrangosabb elismerését, a Rudolf Martin díjat. A kaliforniai egyetemen létrehozott Transzóceáni kutatások nemzetközi társaságának („International Society for Transoceanic Research”, ISTOR) alapításáért megkapta az Egyesült Államok Einstein Akadémiájának évi bronzérmét.

Az 1990-ben elhíresült Petőfi-ügyben mint szakértő szerepelt, és az ellentmondásos események egyik eredménye az volt, hogy el kellet hagynia az Akadémiát. Ettől függetlenül továbbra is publikált és tanított.

1990-től 1994-ig a Magyar Televízió Külpolitikai Főszerkesztőségén főmunkatársként dolgozott. 1994-től Budavár kerület önkormányzati képviselőjének és Budapest I. kerülete alpolgármesterének választották. Mandátuma lejárta után 1998-tól a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban tudományos tanácsadó, a felsőoktatás és a népfőiskolák ügyeivel foglalkozott.

Jelenleg az Agrárszakoktatási Intézetben dolgozik szakmai vezető és tanácsadói állásban, az Agrár Népfőiskolák Koordinációs Irodáját irányítja. 1993 óta a gödöllői Szent István Egyetem Környezetgazdálkodási Tanszékén óraadó tanár.

2000-re készült el az 1600 oldalas A magyarság ősi kultúrája című monográfiája, és számos cikke jelent meg a népfőiskolák témakörében.

• Louis Leakey
• Desmond Morris

• a kulturális antropológiára, amely az emberi kultúrát vizsgálja.

Kulturális antropológia

A kulturális antropológia az antropológia (embertan) egyik ága. Angliában szociális antropológiának, illetve szocio-kulturális antropológiának is nevezik.)

A kulturális antropológia középpontjában a kultúra áll és az a feltételezés, hogy az emberi faj olyan képességgel rendelkezik, hogy a világot szimbolikusan fogja fel, ezeket a szimbólumokat a társadalomban képes megtanulni és megtanítani, továbbá ezeknek a szimbólumoknak a segítségével képes a világot és magát a fajt átalakítani, megváltoztatni. A kulturális antropológia művelői a következő területeket kutatják: társadalmi hálózatok, társadalmi viselkedés, rokonsági kapcsolatok, jog, politika, ideológia, vallás, hiedelmek, termelési és fogyasztási szokások, kulturális csere, szocializáció, nem és a kultúra egyéb kifejeződési formái, jelentős hangsúlyt helyezve a terepmunkára, azaz a tanulmányozott népcsoporttal való együttélésen alapuló tartós megfigyelésre.

Magyarországon hagyományosan a néprajz felelt meg legjobban a modern angolszász indíttatású kulturális antropológiának, ezért a kulturális antropológiai szempontú kutatásokkal sokáig a néprajz keretei között foglalkoztak. Ma már azonban a kettőt teljesen különálló tudományként gyakorolják.

Híres kulturális antropológusok:

• Franz Boas
• Boglár Lajos
• James Frazer
• Claude Lévi-Strauss

Claude Lévi-Strauss (Brüsszel, 1908. – Párizs, 2000.) belgiumi születésű francia szociológus, etnológus és antropológus, a strukturalista mozgalom fő teoretikusa és a strukturális antropológia irányzatának megteremtője.

Párizsban tanult filozófiát és jogot és M. Mauss hatására ekkor kezdett el az etnológia és az antropológia iránt érdeklődni. 1935-től Sao Paulo egyetemén volt a szociológia professzora, közben pedig komoly terepmunkát folytatott Amazónia indiánjai között. 1942-től New York-ban, 1945-től az 1990-es évek elejéig Párizsban tanított vallásetnológiát, vallásantropológiát és szociológiát, közben pedig elismert, az irányzat módszertanát általános igénnyel is megfogalmazó vezéralakja lett a francia strukturalista mozgalomnak, 1972-től tagja a Francia Akadémiának.

Lévi-Strauss alapvető tudományos problémája a vallási valóság és a mögötte megbúvó emberi gondolkodás szerkezetének alakulása a primitív népek, az írás előtti kultúrák világában. Első lépésben, brazíliai anyaga alapján a rokonsági struktúrák által tagolt archaikus társadalom nyelvi és kommunikációs rendszerét vizsgálta, tudattalan logikai struktúrák nyomait vélve felfedezni azok szerkezetében. Ebből építette fel a vad gondolkodás (le pensée sauvage) fogalmát, amely a régiek gondolkodását egy asszociációs és metaforikus logikára és az arra épülő mágikus-totemisztikus magatartásra, mint az ősi vallás formájára vezette vissza. Az archaikus gondolkodásról és a vallási valóság őstörténetéről vallott nézeteinek összefoglalását végül a mitológiákról írott, elsősorban amerikai indián anyagot feldolgozó könyvsorozatában tárta az olvasók elé, azt a tézisét támasztva alá, hogy a mítoszok nyelve egy olyan "ősvallás" kommunikációs valóságára utal, amelyben a valóság és annak grammatikai interpretációja sajátos logikán kívüli kapcsolatban van egymással.

• Bronislaw Malinowski

A kulturális antropológia egy külön ágát képviseli a nyelvészeti antropológia, amely a nyelv társadalmi használatát, a nyelv és a kultúra kapcsolatát, valamint a nyelv tér- és időbeli változásait tárgyalja. (Ez Magyarországon inkább a nyelvtörténet kutatási területe.)

Magyarországon hagyományosan a néprajz felelt meg legjobban a modern angolszász indíttatású kulturális antropológiának, ezért a kulturális antropológiai szempontú kutatásokkal sokáig a néprajz keretei között foglalkoztak. Ma már azonban a kettőt teljesen különálló tudományként gyakorolják.

Néprajz

A néprajz vagy etnográfia (a görög εθνος, ethnosz, azaz „nép” és γραφεια, graphia, azaz „rajz” szavakból) a hagyományos életmódot folytató (paraszti, nomád vagy zsákmányoló-gyűjtögető) népcsoportok mindennapi tárgyainak, művészetének (építészet, díszítőművészet, zene, tánc), valamint a szokásaikat, hitvilágukat, énekes és szóbeli értékeiket felölelő hagyománykincsüknek a gyűjtésével és összehasonlító vizsgálatával foglalkozik.

A néprajznak két fő ága van:

• Európai néprajz, amely az egyes európai népek parasztságának tárgyait, művészetét és szóbeli hagyományait vizsgálja. Az európai néprajzot főleg német nyelvterületen, Magyarországon, Kelet-Európában és Észak-Európában művelik.
• Etnológia (görög εθνολογεια, ethnologia, vagyis „néptudomány”), amely a hagyományos európai kultúráktól eltérő, elsősorban Európán kívüli népcsoportok életét tanulmányozza, illetve a világ különféle népeit osztályozza, hasonlítja össze egymással.

Nyugat-Európában és Amerikában az etnográfia (angol Ethnography) alatt elsősorban más népek életének a „résztvevő megfigyelés” módszerén alapuló leírását értik, míg a hagyományos európai néprajzot egyszerűen a folklór (az angol folklore, „néphagyomány” szóból) és népművészet kutatásaként jelölik meg.

A résztvevő megfigyelés azt jelenti, hogy a kutató tartósan együtt él a tanulmányozott népcsoporttal, alkalmazkodva az őslakók életéhez, szokásaihoz és elsajátítva nyelvüket. Így képessé válik arra, hogy hitelesen leírja kultúrájukat, hitvilágukat, hagyományaikat. Az együttélő kutatás módszere azoknak a 19. századi utazóknak, gyarmati tisztviselőknek a munkásságára nyúlik vissza, akik a civilizációtól távol élő őslakó népek kultúrájával való megismerkedést értékesnek és tudományosan hasznosnak találták (pl. az ember őskori történetének rekonstruálása szempontjából.) A 20. század első felében a bennszülött népek közé költöző híres etnográfus kutatók voltak például Alfred Radcliffe-Brown (ausztrál őslakók) Evans-Pritchard (nuerek, Kelet-Afrika), Bronislaw Malinowski (Melanézia), Margaret Mead (Szamoa), Claude Lévi-Strauss (Amazónia). A résztvevő megfigyelés módszeréből fejlődött ki a 20. század elején az amerikai Franz Boas kezdeményezésére a kulturális antropológia tudománya. A kulturális antropológusok alapvető módszere lett a tanulmányozott népcsoporttal való tartós együttélés, amit „terepmunkának” neveznek.

A néprajz (európai néprajz) főbb területei

Tárgyi néprajz

Folklorisztika

Társadalmi néprajz

Etnológia

Az etnológia vagy általános néprajz természeti népek kutatásával foglalkozik.

Híres néprajztudósok

• Andrásfalvy Bertalan
• Bálint Sándor
• Domokos Pál Péter
• Erdélyi János
• Fél Edit
• Grimm fivérek (népmesekutatás)
• Györffy István
• Herman Ottó
• Huszka József
• Kallós Zoltán
• Kósa László
• Elias Lönnrot (Kalevala)
• Lükő Gábor
• Ortutay Gyula
• Vikár Béla

Híres etnológusok

• Bodrogi Tibor
• Róheim Géza

Szervezetek, intézmények

• Hagyományok Háza
• Magyar Állami Népi Együttes
• Magyar Néprajzi Múzeum
• Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Az Amerikai Egyesült Államokban az antropológia harmadik tudományágának tekintik a régészetet, míg nálunk a régészet külön tudománynak számít, bár sok kapcsolata van mind a fizikai, mind pedig a kulturális antropológiával.

Irodalom

Wolfhart Pannenberg: Mi az ember? - Korunk antropológiája a teológia fényében