Skolasztikus filozófia

A skolasztikus filozófia vagy skolasztika a középkorban a nyugati civilizáció legmeghatározóbb, a katolikus egyházhoz és ennek iskoláihoz szorosan kötődő filozófiai irányzata, mely a Szentíráson, azaz a Biblián kívűl elsősorban a nagy ókori görög filozófus, Arisztotelész s még inkább kommentátorainak munkásságára épít. A skolasztikus, skolasztika kifejezések maguk is a latin schola („iskola”) szóból származnak, mivel ebben az időszakban főleg az (egyházi) iskolák és egyetemek foglalkoztak ezzel az erősen teológiai alapokon álló filozófiai rendszerrel. A skolasztikus filozófia ismertetőjelei tehát a közös és jellemző intézményrendszer és az ezzel járó oktatási módszer, azon kívül a tananyag, amely bizonyos meghatározó tekintélyek műveinek feldolgozásából áll, ezek nagyfokú tisztelete és a gondolataikra irányuló kritika meglehetős hiánya mellett.

Jellemzők

A skolasztikát tekintélyelvűség jellemezte, azaz a Szentírás, az egyházatyák, a zsinati határozatok, valamint a „Filozófus”, azaz Arisztotelész tisztelete (bár a 12. század végéig még Platón tanai is elevenen hatottak). Éppen ez az említett tekintélyekre alapozott tanítási és kutatási (vitatkozási) módszer az egyik kapocs, ami a skolasztikus filozófia sokféle irányzatát a közös intézményrendszer szempontján túl tartalmilag és módszertanilag egybekapcsolja.

Részletesebben szólva, a fenti módszerek a következők voltak:

• Minden tantárgy tanítása egy-egy híres és tekintélyesnek tartott tudós, az auctor (a latin szó fordítása: „szerző”) egy-két művének részletes és vizsgálódó, boncolgató tanulmányozására épült. Így a skolasztikus tudomány gyakorta abból állt, hogy a szerző műveit lábjegyzetekkel, kommentárokkal látták el. Ez bizonyos mértékben akadályozta a fejlődést, hisz nem születtek igazán új, a szerző tanaival radikálisan szakító elméletek.
• A tanárok (magistri scholae) és a tanítványok (scholastici) a lectiokon (előadások) és a disputatiokon (viták) formálták ki, illetve fejlesztették tovább filozófiai tanaikat.
• A keresztény filozófián kívül a skolasztikában jelentős szerepet kapott az arisztotelészi és sztoikus logika tanulmányozása és továbbfejlesztése is, ami a skolasztikus logika és vitatkozástan (dialektika) kialakulásához vezetett. Ez nemcsak tartalmi, hanem módszertani jellemző is, hiszen a viták és vitairatok a fentebbi elméletek keretében kidolgozott, elég határozott szabályok szerint épültek fel.

A skolasztika irányzata időben elsősorban az 1100-1500 közti időszakban volt uralkodó nyugaton, kezdetben sokat merített az arab és zsidó arisztoteliánus filozófiából is; és a történelem során maga is változott. Három nagy korszakát tartjuk számon.

Története, korszakai

Kezdetek

Az irányzat kezdeti szakaszában (800-1200) a legfontosabb probléma az ún univerzália-vita volt: Porphüriosz nyomán Boëthius (470-525) veti fel az ókorra, Arisztotelész munkásságáig visszanyúló kérdést: „Vajon a nemek és a fajok (az absztrakt fogalmak) valamilyen tekintetben önállóan léteznek-e, vagy pusztán az értelemben helyezkednek el? Ha önállóan léteznek, vajon [...] az érzékelhető egyedektől elkülönítve léteznek-e, vagy pedig az egyedekbe beléhelyezett módon?”

A választ illetően három irányzat alakult ki attól függően, hogy az általános fogalmat (univerzálé) önállóan létezőnek vagy puszta absztrakciónak tekintették. A skolasztikus filozófiának ennek nyomán három nagyobb alirányzata bontakozott ki:

A realizmus

Ez az irányzat Platón idealizmusából eredeztethető. A realisták e tan példájára, a platóni hagyományból kiindulva csak az univerzáléknak tulajdonítottak önálló, reális létet, s a konkrét egyedi létezőket az egyetemes univerzálék leképezésének és „megcsonkulásának” tekintették (ahogy a platóni rendszerben a dolgok az ideák másai, utánzatai). „Universalia sunt realia” („Az univerzálék reális létezők”) és „Universalia ante rem” (Az univerzálék a dolgokat megelőzik) – ez utóbbi ontológiai jelleggel értendő kijelentés.

Megjegyzendő, hogy mai szóhasználattal éppenséggel az ezeket a kijelentéseket tagadó irányzatokat nevezzük realistának. A skolasztikus realizmus egyik legjelesebb képviselője Canterbury Szent Anzelm (1033-1109).

A nominalizmus

A realistákkal szemben a nominalisták valóságosnak csak az egyes dolgokat (individuumokat) tartották, az univerzálék szerintük csak az emberi szellemben kialakuló absztrakciók, azaz puszta szavak (flatus vocis). Szellemi elődjüknek Platón helyett Arisztotelészt tekintették, mivel az (az Organonban) a synolont, a konkrét egyedi dolgot tartotta önállóan létezőnek (uszia, substantia), és az általános nevek jelentését csak közmegegyezés eredményének tekintette. „Universalia sunt nomina” – mondták a nominalisták („Az univerzáliák puszta nevek”). Ennek az irányzatnak a legjelesebbje Roscellinus (1050-1120).

A nominalisták fenti meglátásaikkal az újplatónikus filozófia érvényességét vonták kétségbe, s a filozófia tárgyaként a nyelvet és a gondolkodást határozták meg (de ezt a szemléletet az adott korban még nem érvényesítették következetesen).

Mérsékelt realizmus

Arisztotelész műveinek (pontosabban azok latin nyelvű kiadásainak) elterjedésével, az arisztotelészi logika és metafizika hatására kialakult irányzat szerint az univerzálék reális létezők, de csak annyiban, amennyiben azok az egyedi dolgok lényegét alkotják. Az univerzálé voltaképpen az általánosnak az egyediben való kifejeződése, ezért ezek nem puszta nevek, hanem az egyedi dolgok lényeges közös sajátosságait kifejező eszmék. „Universalia sunt realia” és „Universalia sunt in re”.

Pierre Abélard (Petrus Abaelardus) (1079-1142) és Aquinói Szent Tamás képviselte ezt az irányzatot.

Pierre Abélard

Canterbury Szent Anzelm (1033–1109) után a korai skolasztika második nagy hírmondója volt. Abélard 1079-ben született Pellett-ben, már fiatal korában Párizsban tanított, de egyik tanítványához, Heloiséhoz, fűződő szerelme miatt le kellett mondania a papi pályáról. Később mégis szerzetes lett, és a párizsi Saint-Geneiéve kolostor híres skolasztikus tanára. Módszere a „sic et non” volt, ami annyit tesz, hogy egy tétel megismerése után, felsorakoztatta annak ellenérveit is, és a kettőt egyaránt bírálva vonta le konklúzióit. Sajnos nem a hitből, hanem a módszeres kételkedésből indult ki. „Sic et Non” c. főművében például a dogmákban fellelhető ellentmondásokat ecsetelte. Krisztológiája közel állt az adopcionalizmushoz. Nagyra értékelte az ókori filozófusokat és költőket, egyúttal a kinyilatkoztatás előfutárainak tekintette őket. Paradox és vakmerő nézetei miatt számtalan támadás érte, főlég Clairvaux-i Bernát részéről, aki még eretnekként is megbélyegezte. Abélard azonban nem volt hittagadó, hanem az egyházi tanok védőjének tartotta magát. Mikor tételeinek meghatározó részét Róma elítélte, Abélard alázatosan fejet hajtott az egyházi ítélet előtt. 1142-ben az egyházzal kibékülve, és szentségekkel megerősítve halt meg. Leghíresebb párizsi tanítványai Petrus Lombardus és Rolando Bandinelli voltak.

A virágzás kora (1200-1300)

Ez főképp a „summák” (summa = összeg, összegzés, összefoglalás) kora, vagyis az az időszak, amikor az addigi irányzatokból építkezve a skolasztika átfogó és akár ellentétes(nek tűnő) irányzatokból is eszméket egyeztetni képes szintézisei születtek (lásd Szent Tamás summái). A még érvényes mondás ellenére: „Philosophia est ancilla theologiae”, azaz „a filozófia a teológia szolgálóleánya” ("Philosophia est ancilla theologiae"), megkezdődik a filozófia és teológia elkülönülése. A korszak legnagyobb filozófusa Aquinói Szent Tamás.

A hanyatlás kora (1300-1545)

A veritas duplex, azaz „két igazság van” elvének elterjedésével a természetfilozófia és a természettudományok kezdenek önállósulni. A korszak jeles képviselője William Occam.

Utóhatás: neoskolasztika (a 19. század utolsó éveitől)

A tizenkilencedik század utolsó éveiben sok tekintetben módosítva, de mégis skolasztikus filozófiára építve új filozófiai irányzat bontakozott ki, a neoskolasztikus filozófia.

Híres képviselői

Koraiak (1100 - 1250)

• Pierre Abélard
• Peter Lombard
• Gilbert de la Porrée

A „Fénykorszak” képviselői (1250 - 1350)

• Robert Grosseteste
• Roger Bacon
• Albertus Magnus
• Aquinói Tamás
• Boëthius de Dacia
• Duns Scotus
• Radulphus Brito
• Ockham Vilmos
• Jean Buridan

Későiek (1350 - 1500)

• Páduai Marsilius

Anti-skolasztikusok

• Rene Descartes. Előfutár, sokban még skolasztikus.
• Thomas Hobbes
• Robert Boyle
• Galileo Galilei