Reformáció
A reformáció a 16. században, Nyugat-Európában a katolikus egyház hibáinak bírálatával és hibáira való reakcióként indult mozgalom. A 15–16. századokban végbemenő gazdasági, társadalmi és politikai változások, a reneszánsz és a humanizmus eszméinek elterjedése következtében megváltozott a vallással kapcsolatos magatartás. Egyre fokozódott a katolikus egyház bírálata. Luther Márton először az általa megfogalmazott 95 tézissel hívta fel a figyelmet a hibákra, majd fokozatosan távolodott el a római vezetéstől. Ezzel egyidőben Ulrich Zwingli, majd Kálvin János Svájcban is elindította új, független vallási mozgalmát. E mozgalmak tagjait a pápasággal szembeni tiltakozás („protestálás”) miatt protestánsoknak nevezték, a kereszténységnek ekkor kialakuló nagy ága a protestantizmus. A reformáció egyes irányzatainak szétválása a különböző protestáns egyházak, felekezetek kialakulásához, majd megerősödéséhez vezetett. Ezek közül az evangélikus egyház (más néven lutheránus egyház) és a református egyház a legismertebbek. Befolyása megtartása érdekében a katolikus egyház az ellenreformációval válaszolt.
Martin Luther
Martin Luther (magyarosan: Luther Márton, németül eredetileg Martin Luder) (Eisleben), 1483. november 10. – Eisleben, 1546. február 18.) a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkész, reformátor.
Jelentősége
Ágoston-rendi szerzetesként lett teológus és professzor. A szükséges reformokat sokáig az egységes egyház keretében szerette volna elérni. Nyelvi és írói adottságai és karizmatikus személyisége széles visszhangot váltottak ki, ami a katolicizmus középkori európai uralmának véget vetett. Az általa lefordított Lutherbiblia a német nyelvterületen ma is az egyik legfontosabb bibliafordítás.
Ulrich Zwingli
Ulrich Zwingli (keresztneve Huldrych vagy Huldreich alakban is előfordul) (Wildhaus, 1484. január 1. - Kappel, 1531. október 11.): svájci reformátor, a református egyház egyik alapítója.
Élete és tevékenysége
Wildhausban, a toggenburgi grófság egyik hegyi községében született, ahol édesapja bíró volt. Bölcsészeti és humanisztikus tanulmányait a berni akadémián és a bécsi egyetemen végezte, a teológiát pedig 1502 után a baseli egyetemen, ahol a kiváló tudós, Wyttenbach Tamás tanítványa volt. 1506-tól 1516-ig Glarusban volt lelkész, de 1512 és 1515 között két hadjáratban is részt vett. Tábori lelkészként elkísérte a II. Gyula pápa zsoldjában álló híveit a franciák ellen Lombardiában folytatott hadjáratra. E szolgálatáért a pápától 1517-ig évi 50 forint díjat kapott. Már glarusi pap korában sokat foglalkozott az Újszövetséggel, megérlelődött benne a meggyőződés, hogy az egyház tana nincs teljes összhangban a Szentírással. Amikor pedig 1516-ban a messze földön híres búcsújáróhelyre, Maria-Einsiedelnbe nevezték ki, és itt egész közelből tapasztalhatta az oda zarándokoló tömegeknek az ilyen búcsújáróhelyeken levő szent képek iránti babonás tiszteletét, nyilvánosan kikelt a búcsújárások, a más visszaélések, többek közt a bűnbocsátólevelek árulása ellen is, amellyel Svájcban Sámson Bernát Ferenc-rendi szerzetest bízták meg 1518-ban; sőt, püspökét (a konstanzi) is felhívta az egyháznak az Isten igéje szerint való reformálására. Zwingli bátor fellépésének híre csakhamar messze eljutott. A zürichiek meghívták főtemplomuk lelkészéül, amely állását Zwingli 1519. január 1-jén foglalta el. Mindjárt beköszöntő beszédében kijelentette, hogy ő a szentírást fogja prédikálni. Úgy is cselekedett, és egy-két év leforgása alatt a reformáció ügye nemcsak Zürichben, de a német határokhoz közelebb eső többi német ajkú kantonban is, ezenkívül Bernben is nagy lendületet vett. A reformációt több lelkes hittudós lelkész és szerzetes, mint Oecolampadius, Haller, Kolb is támogatta. De a vallási reformokkal együtt a politikai téren is sokakat igen közelről érdeklő reformmozgalmat indított Zwingli. Nagy veszélyt látott hazájára, de honfitársainak erkölcsi életére nézve is a svájciak azon szokásában, hogy ezek jó pénzért zsoldosokul beállottak idegen fejedelmeknek, főként a pápának, a francia királyoknak, Milanónak szolgálatába s csupán anyagi haszonért készek voltak embertársaikat, sokszor az ellenfél táborában zsoldoskodó saját testvéreiket is gyilkolni. A vallási visszaélésekkel együtt ő ezen visszaélést is erős ostrom alá vette, amely ostrom növelte híveinek is, de az évi zsold elveszítését féltő ellenségeinek is a számát. A zürichiek őt támogatták; a kanton hatósága 1520-ban egyfelől megtiltotta a bűnbocsátóleveleknek a kanton területén való árusítását, másrészt a papoknak meghagyta, hogy csupán az evangéliumot prédikálják. Pár évvel később megjelent Zwinglinek az első reformátori irata a böjt ellen; ugyanekkor ő és tíz társa a konstanzi püspökhöz egy szerény, de azért határozott hangon írt levelet intézett, amelyben kijelentették szilárd elhatározásukat Isten segedelmével az evangélium prédikálására, és egyszersmind kérték a papi nőtlenségi törvény megszüntetését. Miután ezekért Zwinglit eretneknek nyilvánították, a zürichi főtanács vitát hirdetett (1523. január 29.), mindenkit felhívott a Zwingli által hirdetett tételek megcáfolására. A vitán mintegy 600 egyházi és világi személy jelent meg, köztük a konstanzi püspök helyettese, Faber is; minthogy azonban Zwingli tételei ellenében csupán a hagyomány és a zsinatok tekintélyét állította, a főtanács Zwinglit nyilvánította győztesnek. Ugyanez év őszén mintegy 900 tag s községi küldöttek jelenlétében a képek tisztelete és a mise felett tartatott egy másik vita, amelynek eredményeként a templomokból a képeket, szobrokat, oltárokat eltávolították, majd a misét eltörölték, s helyette 1524 karácsonyán az úrvacsorát fatányérokról és fakupákból két szín alatt szolgáltatták ki. Zwingli ugyanezen évben megnősült. A következő évben kiadta fő művét Commentarius de vera et falsa religione címen , ezáltal megteremtette az általa indított reformációk szilárd alapjait. Zwingli reformátori tana a németországi reformátorok tanaival jórészt egyeztek, azonban egyes pontokban voltak közöttük eltérések is. Így pl. Luther és társai az eredendő bűnről, a szabad akaratról, a megigazulásról Ágoston nézeteit vallották, míg Zwingli erősen hajlott Pelagius felé; de a fő eltérés az úrvacsorai tanra nézve volt (l. Úrvacsora). Volt ezenkívül eltérés a külsőségeket és szertartásokat, valamint az egyházkormányzatot illetően is. Zwingli kiküszöbölt az egyházból minden külsőséget, kezdetben még az orgonát is, az egyház legfőbb kormányzó hatóságaként pedig a nép szabad választása folytán létrejött világi hatóságot ismerte el.
Ellentétek a kantonok között és Zwingli halála
A gazdagabb és műveltebb kantonok Zwinglihez csatlakoztak, míg az öt "őskanton" ( Schwyz, Zug, Luzern, Uri, Unterwalden), amelyek szegény lakossága a külföldről húzott zsoldra inkább rá volt szorulva, és amely inkább a papok és szerzetesek befolyása alatt állt, határozottan ellenzett minden újítást. Az ellentétek már 1529-ben majdnem háborút idéztek elő, de ekkor az ún. első kappeli békével az összeütközést megelőzték. 1531. október 11-én azonban ismét ellenségként találkoztak egymással Kappel mellett a katolikus és reformokat befogadott kantonok; az ütközetben az előbbiek győztek, Zwingli is elesett a csatatéren, holttestét másnap máglyán megégették, porait szélnek eresztették.
Kálvin János
Kálvin János (eredeti nevén: Jean Caulvin vagy Cauvin), (Noyon, 1509 - Genf, 1564. május 27.), francia származású svájci reformátor, humanista tudós, a kálvinizmus névadója.
Kálvini egyházreform
Kálvin hozta létre a svájci reformáció sikeres ágát, amelynek alapján a református egyházak világszerte ma is működnek. Rendszerét és a református egyházat kálvinizmus néven is szokás emlegetni.
Sikeresem működött a kálvini elv is, amely szerint sem az egyház a világi ügyek felett, sem az állam a tisztán lelki (vallási) ügyek felett halalommal nem bír, mindkettő egymástól különálló hatalom, noha szoros viszonyban állnak egymással (Institutio IV. 20.)
Kálvin megreformálta az egyházi énekek ügyét is. Első emlékiratában a tanácshoz (1538) a templomi használatra a zsoltárok behozatalát ajánlotta. Marat Kelemen francia költő zsoltárfordítását megragadta, Strassburgban 1539., 18 zsoltárének kész levén, kinyomatta az első református énekkönyvet és Genfbe is küldött 100 példányt. Miután a száműzött Marot maga is Genfbe érkezett 1542-ben, Kálvin kérésére új fordításokkal bővítette az eddigieket. A második kiadás (1543) már 60 zsoltárból állt (1543). Marot halála után (1544) Béza Tódorral végeztette be a zsoltárkönyv teljes fordítását, az egész zsoltárkönyv 1561. Genfben megjelent és a 16. század folyamán 100 kiadást ért meg. Számos nyelvre lefordították, magyar nyelvre elsőként 1607-ben Szenczi Molnár Albert.
Kálvin személyes gyüjtéssel is hozzájárult a genfi Akadémia megalapításához. A genfi akadémiát 3 fakultással 1559. január 5-én nyitták meg. Kálvin vezető tanárkét meghívta hű tanítványát és barátját, Béza Tódort. Az Akadémia azóta is tevékenyen hozzájárul a kálvinista teológia tanításhoz.
1542-ben Kálvin alapította meg «lelkészek testületét» (La vénérable compagnie des pasteurs) mint hatóságot, a tanbeli összhang és tisztaság fentartása végett a lelkészek közt. Oly irodalmi tevékenység központja lett alatta Genf, hogy az ő korában 30 könyvsajtó működött, és Michelet szerint «nagy eszme fővárosává» lett.
Kálvin hatása kifelé, Európára még nagyobb volt. Franciaországba az első 9 év alatt 150 lelkészt küldött, a huguenotta egyház 2000 gyülekezettel 1559. az első zsinaton a kálvini hit- és egyházigazgatási elveket fogadta el. Anglia, Skócia, Hollandia, É.-Amerika, Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarország református egyházai, amelyek ezt követően a kálvini hitelvek szerint alakultak.
A reformáció kezdete
A nyugati uralkodók már nem fogadták el az egyház abszolút és egyetemes hatalmát. A nemesség az egyházi vagyon megszerzésére törekedett. A polgárság bírálta a klérus romlottságát és megvetette a tudatlanságot. A kutatás szabadsága, a felvilágosodás szelleme és az emberről alkotott új felfogás ellentétbe került a katolikus egyház akkori felületes és babonás szempontjaival.
Előzmények
Az egyháztörténetben a reformáció azon világtörténelmi események egyike, amelyek hatása az újabbkori műveltség minden ágában kisebb-nagyobb mértékben felismerhető, s melyek nemcsak az egyházi, de a politikai élet körében is jelentős változásokat idéztek elő. A világ fejlődésének több fontos tényezője, egymással szoros együtthatásban indította be ezt a folyamatot. Ilyen tényezők voltak a könyvnyomtatás feltalálása, a nagy földrajzi felfedezések, a világnézet bővülése, de mindennél fontosabb volt a tudományok és művészetek 15. századi újjáéledése. Az egyházi reformok igényét a középkori eretnekmozgalmak és a kolduló szerzetesrendek alapítása már korán jelezte. Fontos szerepet játszott a folyamatban a konstanzi és a baseli egyetemes zsinat, amelyeken a katolikus egyház főpapjai és hittudósai erélyesen kiálltak az egyház megreformálásának fontossága mellett. A John Wycliff és Husz János által hirdetett vallásjavítási tanok szintén igen nagy hatással voltak a vallásos alapeszmék átalakítására.
Luther 95 tétele
A reformáció a német területeken
A németországi belső helyzet egyre fokozta az elégedetlenséget. Miközben a gazdagok és a szegények közti különbség folyamatosan növekedett, a kisnemesség fokozatosan elvesztette birtokait és tekintélyét. Kárpótlás reményében a lovagok emelték a jobbágyaikra kivetett adók és más hűbéri kötelezettségek mennyiségét, ez viszont a parasztság elszegényedéséhez vezetett. Ezzel magyarázható hogy a 15. század végén egymást érték a parasztfelkelések.
A lutheránus mozgalom
A Luther Márton által kezdeményezett mozgalom elveit mindenki saját érdekében értelmezte. Az elszegényedett kisnemesség abban reménykedett, hogy megkaparinthatja az egyház javait. A parasztság Luther prédikációiban a társadalmi elégedetlenség elleni lázadásra való biztatást látta. Luther tanai Észak- és Kelet-Németország elszegényedett vidékein nagy visszhangra találtak. A kor egyik legkiválóbb tudósa, Philipp Melanchthon támogatásával, Bölcs Frigyes szász választófejedelem védelmezésével, a német nép rajongó tiszteletétől övezve, folyamatosan egyre növekedett a reformáció ügyének elkötelezett, befolyásos hívek száma, a nemesség jelentős része, elsősorban Sickingen gróf, Schaumburg és Hutten, teljeskörű támogatását fejezte ki. I. Miksa német-római császárnak sem állt hatalmában a mozgalom letörése, bár ő ezt nem is akarta, sőt egy ideig olyan tervet dédelgetett, hogy magát egy önálló német egyház fejévé választatja.
Azokban a német államokban, ahol a lutheri eszmék elterjedtek, az egyház és a hit a világi hatalom ellenőrzése alá került. Az egyházi hierarchiát felszámolták. Megszüntették a kolostorokat, az egyház javait pedig kisajátították. Ilyen módon, a Német Lovagrend birtokainak szekularizálásával lett 1525-ben Poroszország hercege Brandenburgi Albert, a lovagrend korábbi nagymestere.
A reformáció már az 1520-as évek első felére a lakosság jelentős többségének támogatására tett szert Pomerániában, Livóniában, Sziléziában, Poroszországban (az ezt kormányzó Brandenburgi Albert példájára és ösztönzésére), Mecklenburgban, Hessenben és a szász választó-fejedelemségben; valamint a birodalmi szabad városok egy része is (Nürnberg, Augsburg, Frankfurt, Strasbourg) szakított a régi egyházzal.
A német államok egy részében azonban a fejedelmek elutasították a reformátorok követeléseit. Németalföldön két szerzetest megégettek a lutheri tanok hirdetéséért (1523). Bécsben, Münchenben, Kölnben és más városokban is vetettek embereket máglyára vagy fejeztettek le. Az ilyen erőszakos cselekmények azonban inkább elősegítették, semmint korlátozták volna a reformáció terjedését. A reformátorok egyházi vagyon elleni támadásai, valamint Luther eszméi a hit szabadságáról mélyen hatottak a parasztságra, amely ettől kezdve egyre erőszakosabban adott hangot elégedetlenségének. Svábországban és Türingiában kastélyokat és kolostorokat gyújtottak fel. Az 1525-ös parasztfelkelés idején a vallásos reformációt felváltotta a népi reformáció. A fejedelmek zsoldosseregeket vetettek be a felkelők ellen, ideiglenesen helyreállítva a rendet.
Zwingli irányzata
Ulrich Zwingli Svájc németlakta részén élő pap volt, aki Lutherrel egyidőben lépett fel az egyházi reformokért. 1519-ben a zürichi főtemplom lelkésze lett. Miután 1523-ban eretneknek nyilvánították, a zürichi városi főtanács 600 egyházi és világi személy részvételével nyilvános vitát hirdetett Zwingli és ellenfelei között. A konstanzi püspök képviselője itt Zwingli tételei ellenében csupán a hagyomány és a zsinatok tekintélyét állította szembe, ezért a főtanács Zwinglit nyilvánította győztesnek. Egy újabb győztes vita eredményeként végül teljes győzelmet aratott Zwingli tanítása. A templomokból a képeket, szobrokat, oltárokat eltávolították, majd a misét eltörölték, és helyette az úrvacsorát fatányérokról és fakupákból két szín alatt szolgáltatták ki. Zwingli reformátori tanítása Luther tanaival jórészt egyezett, azonban egyes pontokban voltak közöttük eltérések is. A fő eltérés az úrvacsorai tanára nézve volt, valamint a szertartásokat és az egyházkormányzatot illetően. Zwingli kiküszöbölt az egyházból minden külsőséget, kezdetben még az orgonát is, az egyház legfőbb kormányzó hatóságaként pedig a nép szabad választása folytán létrejött világi hatóságot ismerte el. Prédikációi hatására a reformáció ügye nemcsak Zürichben, de Bernben és a gazdagabb és műveltebb német kantonban is nagy lendületet vett. Az öt szegényebb „őskanton” ugyanakkor határozottan ellenzett minden újítást. 1531-ben háború tört ki a katolikus és a reformokat támogató kantonok között. Az ütközetben a katolikusok győztek, és Zwingli is elesett a csatatéren, a reformáció általa megindított svájci térhódítása azonban folytatódott.
A német államok közötti vallásháború
I. Miksa utóda, V. Károly császár megkísérelte visszaállítani birodalmában a katolikus egyház egységét. Mivel azonban a német nép jelentős hányada ragaszkodott Luther tanaihoz, 1530-ban a birodalom kettészakadt. A reformációt pártoló fejedelmek létrehozták a schmalkaldeni szövetséget a császár és hívei ellen. Évekig tartó feszültség után végül a császár megindította a schmalkaldeni háborút, amely 1547-ben győzelmet hozott számára. Arra azonban már nem volt képes, hogy a reformációval szemben bármilyen eredményt érjen el, mivel gyakorlati hatalommal nem rendelkezett a német államok fölött és valójában a pápával is szemben állt. V. Károly inkább a kompromisszumos megegyezésre törekedett a protestánsokkal, hogy a német egyházat újraegyesíthesse és a saját központi hatalmát megerősítse. Amikor ebben kudarcot vallott, 1552-ben újabb polgárháború tört ki. A császár végül nem akarta hazája, politikája érdekeit tovább kockáztatni a katolicizmus miatt, és 1555-ben, az augsburgi vallásbékében kénytelen volt elismerni a vallásszabadságot Németországban. Mindegyik német tartomány saját fejedelme vallását vehette fel.
A reformáció Angliában
Angliában, ahol a monarchia és Róma között már régebben jelentkeztek ellentétek, a reformáció hulláma politikai jelleget öltött, VIII. Henrik király nem kívánta kisajátítani az egyházi javakat.
Az ellentét kirobbanására akkor kerül sor, amikor a pápa nem engedélyezte, hogy a király elváljon első feleségétől. VIII. Henrik 1534-ben elfogadtatta a Parlamenttel az Act of Supremacy-t (Egyházfői Határozat), amelynek értelmében ő maga lett a Rómától függetlenedett anglikán egyház feje is. Angliában is megszüntették a kolostorokat, az egyház javait pedig szétosztották a király leghűségesebb nemesei között. Ekkor fordították le a Bibliát angol nyelvre. Említésre méltó fejlemény még, hogy megmaradtak az egyházi dogmák (minden hivő számára kötelező tanítások) és a katolikus liturgia.
A reformáció Svájcban - a kálvinizmus
Kálvin János (Jean Caulvin, 1509-1564) 1535-ben Svájc francia részén, Baselban írta világhírű művét A keresztyén vallás rendszere címmel, amely őt az egész francia reformáció fejévé tette. Életében a latin szöveg 14, a francia szöveg 10 kiadást ért meg. (Magyarra fordította Szenci Molnár Albert, Hanau, 1624.)
1541-től a genfi városi tanács felkérésére a város egyházi életének vezetője lett. Az általa készített egyházi rendszabályzat Genf „egyházi alkotmánya” lett. Felállították a konzisztóriumot (egyháztanács) felerészben egyházi, felerészben világi tagokból. Ez gyakorolta az egyházi hatalmat és közvetlen befolyása volt a város világi igazgatására is. Kálvin betiltotta a hivalkodó, fényűző életmódot, a táncmulatságokat, a szerencsejátékokat, bezáratta a színházakat és a kocsmákat. Még az öltözködés és az étkezés szabályait is meghatározta. Ezek megszegéséért szigorú büntetéseket helyezett kilátásba. Ugyanakkor Kálvin kezdeményezésére 3 fakultással 1559-ben megnyitották a genfi Akadémiát, amely tevékenyen hozzájárult a kálvinista teológia tanításához. Genf az irodalmi élet központja lett, ahol egyszerre 30 könyvnyomda működött.
Kálvin fő tanítása az eleve elrendelés elve. Még az üzleti siker is az eljövendő megváltás jele. Az ember köteles erkölcsös és tevékeny életet élni. Kálvin a reformáció új irányzatát vitte sikerre Genfben, amelynek alapján a református egyházak világszerte ma is működnek. Rendszerét és a református egyházat kálvinizmus néven is szokás emlegetni. Egyetlen más protestáns egyház sem gyakorolt ennél mélyebb és tartósabb hatást a nyugati világra.
A reformáció Franciaországban
Luther vallási reform tanai már az első években ismertek lettek Franciaországban, ahol a valdensek már több mint 200 évvel korábban ugyanolyan szellemben és irányban működtek, mint a 16. század reformátorai. A kezdettől fogva kegyetlen üldözésük ellenére a protestánsok száma 1558-ra már 400 000-re emelkedett. Első nemzeti zsinatukat 1559-ben tartották, amikor a lutheri iránytól teljes mértékben a genfi reformációhoz csatlakoztak. A Kálvin egyik tanítványa, Chandieau által fogalmazott hitvallást (a Confessio Gallicana-t) fogadták el. Az isteni tiszteletet, egyházfegyelmet és szervezetet illetőleg teljesen Kálvin szigorú puritán és presbiteriális elveit vették át. A franciaországi reformátusokat hugenottáknak (Huguenots) nevezték.
A hugenotta egyház története
II. Ferenc uralkodása alatt (1559-60) szigorú rendeleteket hoztak a hugenották ellen. Eszerint emelyik házban református vallási összejöveteleket tartanak, az lerombolandó, az összejövetelen résztvevők halállal büntetendők. Az ezt követő összeesküvés és a kegyetlen megtorlás következtében több egymást követő vallásháború tört ki 1562-1570 között. Végül a hugenották majdnem teljes vallásszabadságot kaptak.
Hogy az örökös belháborúknak véget vessenek és a békét megszilárdítsák, a hugenották vezérének, Navarrai Henriknek eljegyezték a király nővérét. A lakodalmi ünnepség hatodik éjjelén, Szent Bertalan napra virradóra (1572. augusztus 23-24.) váratlanul megkezdődött Párizsban, majd egész Franciaországban a hugenották lemészárlása, amit a történelem Szent Bertalan éjnek nevez. A hugenották nagy veszteségeik dacára ismét fegyverre keltek vallásuk védelmére és mintegy két évtizeden át újabb sorozatos vallásháborúk dúlták az országot. A háborúkat lezáró 1598-as nantesi ediktum a hugenottáknak, Párizs és más négy nagyobb város kivételével, az egész országban szabad vallásgyakorlást, hivatalviselhetési jogot biztosított, valamint meghagyta kezükön az eddig birtokolt várakat és erődöket.
XIII. Lajos uralma alatt (1610-1643) ismét veszélyes lett a hugenották helyzete. Richelieu bíboros kancellár váraikat elfoglalta és politikai hatalmukat megtörte. XIV. Lajos hosszú uralkodása alatt (1643-1715) minden joguktól megfosztották őket. A nantesi ediktumot eltörölte, a dragonyosok erőszakoskodásai, a börtönök és kegyetlenkedések sok ezer hugenottát áttérítettek a katolikus egyházba, még többet - mintegy 3 milliót – Svájcba, Brandenburgba, Angliába való kivándorlásra kényszerítettek. Franciaország területén gyakorlatilag felszámolták a protestantizmust.
A reformáció a magyar történelemben
A magyarországi reformáció előzményei
A 16. század előtt keletkezett eretnek és előreformátori felekezetek nagyban hozzájárultak a reformáció szellemének élesztéséhez. E felekezetek tagjai közül már a 13-15. században nagy számban menekültek hazánkba az üldözés elől. Még inkább egyengették a reformáció útját az úgynevezett előreformátorok, Wald Péter és Husz János hívei, akik nagy számban éltek a Magyar Királyság nyugati és északi részein, a Szepességben és a bányavárosokban, ahol már a 15. században huszita gyülekezetek alakultak és több huszita templom is felépült. Magyarország főpapjai és főnemesei nagy számban vettek részt a konstanzi zsinaton (1414), ahol a jelenlévők erélyesen sürgették az egyházi reformok bevezetését. Luther Márton és az 1517-es Wittenbergi tételek híre is hamar eljutott az országba. Mária, II. Lajos neje, V. Károly császár nővére volt, döntéseit német tanácsosok segítették: Buda és a Német-római Birodalom között igen élénk kapcsolatok voltak abban az időben. E körülmények hatására már a mohácsi vész előtt érzékelhető volt a Magyar Királyságban a reformáció hatása.
A reformáció megjelenése a Magyar Királyságban
A reformáció tanainak első magyarországi terjesztői Grineus Simon és Vinschemius Vitus budai tanárok, Kordatus Konrád és Speratus Pál voltak. Speratus Pált 1522-ben, a reformáció tanainak terjesztése miatt kiutasították Bécsből. A budai tanács, a reformáció tanainak terjesztése céljából, meghívta Henkel Jánost, a királynő lőcsei származású gyóntatópapját. Az északi vármegyékben főként Czirák Márton, (Wittenbergből való hazatérése után) Lincius, Gléba Boldizsár, és Bógner terjesztették el a reformáció alapeveit. Az erdélyi szászok között pedig a sziléziai származású György és Ambrus szerzetesek, Veil Konrád és Surdaster János voltak a reformáció első hírvivői.
A mohácsi vész után a reformáció tanai egyre gyorsabban terjedhettek. Mohácsnál két érsek és öt püspök vesztette életét, ezzel létszámában meggyengült a katolikus főpapság, kevesebben maradtak, akik szigorú törvények Luther hívein való végrehajtását megszervezhette volna. A törökök előrenyomulása következtében számos plébánia kiürült, a lelki (papi) irányítás nélkül maradt nép örömmel fordult a reformáció tanai felé. A török támadások visszaverésére szervezett hadsereg felállítása miatt az államkincstár bevételei igencsak megcsappantak, a helyzet olyan határozat meghozatalára kényszerítette az 1526. novemberi országgyűlést, amelynek értelmében „a háborúban elesett főpapok hagyatékai, megürült székeik jövedelmei az ország védelmére fordíttassanak”. E végzés alapján Szapolyai János, és I. Ferdinánd király is, a főpapi javak nagy részét ideiglenesen világi főurak birtokába bocsátották. Ők a könnyen jött vagyon jelentős részét a magyarországi reformáció támogatására fordították; tették ezt vallási meggyőződésük miatt, de olyan céllal is, hogy a tulajdonukba került birtokokat véglegesen megtarthassák.
Humanista bibliafordítások
A nyugat-európai bibliafordítások a magyar humanisták között is követőkre találtak. Komjáthy Benedek Szent Pál leveleit már 1532-ben lefordította és úrnője, Perényi Gáborné költségén, Krakkóban ki is nyomtatta. Pesti Gábor ültette át magyarra a négy evangéliumot, amelyet 1536-ban nyomtattak ki. Az Újszövetség első teljes magyar nyelvű nyomtatott kiadása pedig Sylvester János nevéhez fűződik, aki egy Erdősi nevű szerzetes segítségével készítette el a fordítását. A mű 1541-ben jelent meg Újszigeten, a kiadás költségeit Nádasdy Tamás viselte. A magyarországi reformáció nagy bibliafordítói később e humanista nyelvtudósok örökségét vitték tovább.
A reformáció terjedését segítő politikai tényezők
János és Ferdinánd saját hatalmi és politikai céljaik elérése érdekében manipulálták a vallási életet. Az ország főurai, nemesei és polgársága minél jelentősebb részét kívánták maguk mellé állítani. Szapolyai halála (1540) után az Erdélyt kormányzó főurak (elsősorban Petrovics) úgy gondolták, hogy az ifjú erdélyi fejedelem, János Zsigmond széke csak úgy biztosítható, ha Erdélyben és vonzáskörzetében a reformált vallást részesítik előnyben, így a volt katolikus főpapi és szerzetesrendi javak egy részével az ország kincstárát gazdagíthatják. Később a fejedelem is a reformáció hívévé vált.
Ferdinándot Miksa személyében olyan király váltotta fel, aki csak külsőleg volt katolikus, de pártolta a reformációt. Az ország főméltóságú, illetve katonai vezetői beosztásaiba lelkes protestánsokat nevezett ki. Rudolf uralkodása kezdetén már csak három magyar főnemesi család maradt a katolikus egyházban, de a köznemesek és polgárok között is csak elvétve akadt egy-két katolikus család. A 16. század utolsó évtizedeiben a legfőbb, országos tisztségeket (a nádori, országbírói, horvát, temesi, erdélyi báni, tárnoki, főlovászmesteri, koronaőri, pohárnoki, valamint a legtöbb főispáni méltóságokat) protestáns főurak viselték. Még a katolikus főpapok közül is többen csatlakoztak a reformáció egyházaihoz. Közöttük volt Podmaniczky és utóda nyitrai püspökök; Kecheti Márton, Horváth János, Bebek Imre szepesi prépostok és részben Dudics Endre pécsi püspök is, aki később a cölibátust is teljesen feladva, meg is nősült.
A protestáns egyház teológiai és felekezeti kettészakadása
Eleinte hazánkban is Luther tanai domináltak, de hamar ismertté váltak Kálvin János és Ulrich Zwingli nézetei is, és a 16. század közepe felé a nép már túlnyomórészt a Kálvin-féle tanítást követte. Az 1560-as években végül a német és a svájci reformáció hívei Magyarországon is két külön egyházzá alakultak.
A Királyhágón innen és túl a szászok, a dunántúli felső vármegyékben a magyarok nagy része megtartotta hite alapjául a Luther-féle Augsburgi Hitvallást (Ágostai Hitvallás). A székelyek és más magyar nemzetiségű protestánsok pedig csatlakoztak a svájci (helvét) reformációhoz, hitük alapjait a heidelbergi alapműből sajátítva el (Heidelbergi Káté vagy Helvét Hitvallás).
A felső-tiszavidéki protestánsok a tarcali zsinaton, 1562-ben nyilvánítják saját egyházukat kálvinistának. Erdélyben a tordai (1563) és nagyenyedi (1564) zsinatokon válnak külön felekezetekké a szászok és magyarok, mindkét csoport saját püspököt is választott magának. A Tisztántúl 17 egyházmegyéje a debreceni zsinaton (1567), a Tolna és a Baranya megyeiek pedig a hercegszőllősi zsinaton (1576) fogadták el a helvét hitvallást; a dunántúli felsőbb vármegyék protestánsai a csepregi szóvita után, 1591-ben váltak ketté.
A magyar reformáció főbb alakjai
- A magyar reformáció elindítói
- Dévai Bíró Mátyás Kassán, Budán és Debrecenben munkálkodott a reformáció terjesztésén.
- Sztárai Mihály főként Tolnában, Baranyában, a drávántúli részeken járult hozzá a reformáció terjedéséhez, ő hét év alatt mintegy 120 gyülekezetet alapított, és mind prédikációi, mind templomi énekei miatt is igen népszerű volt.
- A török uralta területek reformátorai
- Gálszécsi István gyulai tanár, az általa megtérített Batizi Andrással és egy Sebestyén nevű pappal, továbbá Derecskei Demeterrel és Ozorai Imrével együtt Békés és Szatmár vármegyékben és a Szilágyságban; Székely István Szikszón, Liszkán és Göncön; Eszéki vagy Sigerius Imre pedig a török hatalom alatt álló dunántúli részeken terjesztették a reformáció nézeteit és alapították az új iskolákat.
- Melius Juhász Péter alapította meg a magyar kálvinista egyházat. Debrecenben működött, ekkor kapta a város a „kálvinista Róma” elnevezést.
- Szegedi Kis István Csanádon, Cegléden, Temesváron, majd Baranyában és Ráckevén (1572) tevékenykedett.
- Erdély reformátorai
- Erdélyben a református mozgalom tanainak terjesztése főként Gyulai István, Vizaknai, Omláczi, valamint Heltai Gáspár, Kolozsvár tudós lelkésze nevéhez köthető. Heltai szintén lefordította a Bibliát, azonban a kiadásból kihagyott néhány ószövetségi könyvet.
- Dávid Ferenc, Európa legradikálisabb reformátora volt, aki létrehozta az unitárius egyházat, az egyetlen magyar alapítású történelmi egyházat. Mint kolozsvári lelkész és János Zsigmond erdélyi fejedelem papja, ő dolgozta ki a világon egyedülálló erdélyi vallásszabadság-törvényt, amelyet 1568-ban a tordai országgyűlés fogadott el.
- A Királyi Magyarország reformátorai
- A magyar reformáció terjesztésében nagy szerepet játszott Kopácsi István, aki korábban a sárospataki ferences rend vezetője, valamint Perényi Péter udvari papja volt, és aki a Mátraalján, majd Siklósi Mihállyal együtt a Dráva és a Bodrog környékén, de különösen Sárospatakon hirdette az új tanokat.
- Károli Gáspár gönci lelkész és esperes, akinek nevéhez kötődik a teljes Biblia lefordítása és 1596-os vizsolyi kiadása. A magyar művelődéstörténet kiemelkedő állomása volt, hogy az anyanyelvű Biblia széles körben hozzáférhetővé vált.
A szász reformátorok
- Az erdélyi szászok között a reformáció vezetője Honterus János volt, aki több külföldi egyetemen is oktatott, mielőtt Brassóban letelepedett. Itt, mint prédikátor, tanító és író tevékenykedett, és kiérdemelte az „Erdély reformátora” címet. 1645-ben, volt kolostori tulajdonból, megalapította a brassói főiskolát, ahol egy nyomdát is nyitott. Itt írta meg „Vallásjavítás” című könyvét, valamint az erdélyi szász egyházak reformációjának történetét, az ágostoni hitvallást német nyelvre fordította és kinyomtatta. Glatz-cal és Vagnerral együtt azt tűzték ki célul, hogy a reformáció terjesztését az ortodox vallású románok között is folytatják.
- A szepességi szászok között Lőcsének Preiszner Tamás, Bártfának Radasinus és Láng Ézsaiás, Eperjesnek pedig Sautner Antal és Sámuel lettek tudós tanítói, akik a teljes felvidéki németség reformációjának is vezéregyéniségei voltak.
- A bányavárosokban Zeisel, Lovcsányi és Sartorius, míg Sopronban Gerengel Simon alapítottak evangélikus egyházakat.
A reformáció főbb pártfogói
A reformáció pártfogói között első helyen áll Mária királyné. Annak ellenére, hogy a királyné a katolikus egyház tagja maradt, Henkel, a gyóntatópapja megnyerte őt Luther tanainak.
Hatékony pártfogó volt Brandenburgi György, II. Lajos gyámja, aki azzal segítette a reformáció tanárainak működését, hogy részben saját birtokaira (Gyula és környéke), részben pedig az ország belsejébe budai tanárokat hívott meg.
Thurzó Elek kincstárnok, majd országbiró, aki alapítványt tett a lőcsei evangélikus lelkészi hivatal és a lelkészjelöltek támogatására.
Hecht vagy Csukás János nagyszebeni polgármester, aki saját házában nyújtott menedéket a reformátorok számára és alakított ki istentiszteleti helyet. Még hatásosabb pártfogó volt Pemflinger Márk királybíró, akit II. Lajos a reformáció pártolása miatt Budára idézett és kegyvesztéssel fenyegetett meg.
Ellenreformáció
Az ellenreformáció a katolicizmus törekvése volt úgy vallási, mint társadalmi téren a protestantizmus térnyerése ellen védekezni,és elvesztett pozicióit visszaszerezni. Ebből a célból ült össze a tridenti zsinat. Az ellenreformáció korszaka 1546 és 1648 közé tehető; a schmalkaldeni háborúval kezdődött és a harmincéves háború végével fejeződött be.
Az ellenreformáció Németországban
Nagy sikereket ért el az ellenreformáció Németország déli részén, különösen Bajorországban és az osztrák tartományokban. II. Ferdinánd 1598 és 1629 között erőszakkal és fegyverekkel csaknem teljesen kiirtotta a protestantizmust.
Az ellenreformáció Magyarországon
Hazánkban az ellenreformáció korszaka Rudolf trónralépésével kezdődött. Kiemelkedő alakja Pázmány Péter volt, aki írásaival és ékesszólásával a magyar főurak jelentős részét ismét visszatérítette a katolikus egyházba s ezáltal a katolicizmus jövőjét és hatalmát hazánkban megszilárdította.
Irodalom
Martin Luther: Eine Heerpredigt widder den Türcken
Linkek
Reformációval, Református Egyházzal kapcsolatos linkek gyűjteménye: www.reformatus.lap.hu |