A kereszténység története

Korai egyház

A Római Birodalom viszonylagos belső békéje és jól megépített útjai nagymértékben hozzájárultak a kereszténység gyors elterjedéséhez az első három évszázad során:

• Egyiptomon keresztül Észak-Afrikába, Szudánba és Etiópiába,
• Mezopotámia útján Perzsiába, belső Ázsiába és Indiába, valamint
• Görögországon keresztül Rómába és Európába

A korai keresztény közösség megosztott volt a zsidó szokások szükségszerű követése kérdésében. A zsidó-keresztények úgy vélték, hogy a zsidó hit megtartása elengedhetetlen a körülmetéléssel, étkezési szokásokkal és a tisztaság fogalmával együtt; a görög-keresztények pedig a görög kultúra hatására úgy látták, hogy a kereszténység központi üzenetét hatékonyabb módon is lehet a zsidóságon kívüli világban terjeszteni. Mindkét nézet jelentősen hozzájárult a kereszténység különböző hitek széles sávját magába foglaló, de az Újszövetség üzenetéhez ragaszkodó egyre gyorsabb ütemű terjedéséhez.

Tertullianus (Quintus Septimius Florens), a kereszténység egyik első nagy írója így foglalta ezt össze az egyik római helytartónak címzett beszédében: „…ami pedig a karthágói keresztényeket illeti, a csak tegnapi kis létszámuk ellenére ma betöltik a köztetek lévő terek összességét – a városokat, szigeteket, erődöket, településeket, a piac tereket, a tábort magát, törzseket, közösségeket, helyeket, a szenátust, a fórumot – semmit nem hagytunk nektek az isteneitek temlomain kívül” (a 197-ben írt „Apologeticus”).

Tertullianus

Tertullianus, Quintus Septimus Florens (Karthago, Kr. u. 155 körül - ugyanott, Kr. u. 225 körül) ókeresztény író

Apja centurio volt, akinek jóvoltából kiváló nevelésben részesült. Egy ideig Rómában ügyvédként tevékenykedett, később pedig, megkeresztelkedése után visszatért szülővárosába. Eleinte az ortodox kereszténység híve volt, később, feltehetően 205-től a szélsőséges montanista irányzathoz csatlakozott.

Tertullianus volt a latin nyelvű keresztény próza igazi megteremtője, s Szent Ágostonig az egyik legtermékenyebb képviselője. Jelentőségét életművének tartalmilag bámulatosan széles spektruma biztosítja: védte a keresztény vallás igazát a pogány vallás és a római állam ellen („Ad nationis", A pogányokhoz; „Ad Scapulam", Scapulához; „Apologeticum", Védőirat, illetve ennek egy mondatát értekezéssé kibontó „De testimonio animae", A lélek tanúsága). Cáfolta és támadta az eretnekséget általában („De praescriptione haereticorum", Az eretnekek illetéktelensége), de külön-külön is, mint a zsidókat („Adversus Iudaeos", A zsidók ellen), a gnosztikusokat („Adversus Hermogenem", Hermogenész ellen; „Adversus Valentinianos", Valentinosz követői ellen), kivált pedig Markiónt („Adversus Marcionem", Markión ellen), s mindeközben nem csupán egy-egy teológiai részletkérdés tisztázásáig jut el („De carne Christi", Krisztus teste; „De resurrectione carnis", A test feltámadása), hanem a „De anima" (A lélek) című művében megírja az első összefoglaló keresztény pszichológiát, s az „Adversus Praxean" (Praxeasz ellen) című írással lerakja az ortodox Szentháromság-tan alapjait.

Műveinek másik nagy csoportja a korabeli keresztény közösségek mindennapos gondjaival foglalkozik („De baptismo", A keresztség; „De oratione", Az ima; „De poenitentia", A bűnbánat; „De patientia", A türelem; „De ieunio", A böjt; „De pudicitia", A szemérem). Többször ír a házasságról („Ad uxorem", Feleségéhez; „De monogamia", A monogámia; „De exhortatione castiatis", Buzdítás önmegtartóztatásra), illetve a nők ildomos viselkedéséről („De cultu feminarum", A női viselet; „De virginibus velandis", A szüzek fátyla). Sokat írt a mártíromságról is („Ad martyras", A mártírokhoz; „De fuga in persecutione", Az üldöztetés előli menekülés; „Scorpicae", Kígyómarás elleni orvosság) és a keresztények számára tilalmas szórakozásokról, foglalkozásokról („De spectaculis", A látványosságok; „De idololatria", A bálványimádás; „De corona", A koszorú). Egyetlen személyes indíttatású műve a „De pallio" (A köpeny), amelyben azokat a vádakat teszi nevetségessé, amelyekkel a tóga helyett viselt filozófusköpenyét illették.

Tertullianus elutasította -bár jól ismerte s felhasználta- a „pogány" hagyományt, s egyre epésebb, olykor személyeskedésektől sem mentes gúnnyal ostorozta nála kevésbé rigorózus keresztény kortársait, vajmi kevés alkalmat találva melegebb hangok megszólaltatására. Az érvelés hűvös logikáját sokszor a nyers verbális erővel helyettesíti. Kétségkívül ő a világirodalom egyik legtürelmetlenebb és legharcosabb írója. Írásművészete maradandó, szinta a Vulgatát megközelítő hatással volt az utókor latin nyelvű prózájára. Hatásával magyarázható, hogy életművének mintegy háromnegyed részem szám szerint 31 írása maradt fenn (néhány művének görög nyelvű fordításáról, illetve változatáról is tudunk, ezek azonban kivétel nélkül mind elvesztek). Befolyását már fiatalabb kortársai is tanúsítják, Minucius Felix és kivált Cyprianus, aki mesterének tekintette. Azt egyház halála után eretnekké nyilvánította, de a későbbi korok írói ettől még zavartalanul merítettek belőle, legfeljebb óvatosságból nem hivatkoztak rá. Később a reneszánsz humanistái rehabilitálták.

Híres mondásai: „credo quia absurdum" (hiszem, mert ésszel felfoghatatlan); „credo ut intelligam" (hiszem, hogy megérthessem); „anima naturaliter Christiana" (a lélek természetétől fogva keresztény).

A Krisztus utáni első néhány évszázadban a klasszikus műveltségű teológusok és filozófusok (mint Origenész és Szent Ágoston) dolgozták ki a keresztény teológiát, hitelméletet, amit némelyek a görög és a korai keresztény gondolat keverékének tartanak.

A keresztény egyház ezen korai szerveződésének első szakaszában a fő gondot az időnkénti, de nagyon súlyos üldöztetések okozták. A mártírok, akik inkább a halált választották semmint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket, életükkel és áldozatukkal a kor legnemesebb erényeit testesítették meg. Ebben az időben állították össze a hitelesnek elismert írásokból a kanonikus Újszövetséget, készítették el az első korai fordításokat, alakították ki az egyházi szervezetet, s ezzel az Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, és Rómában lévő Szent Székek Bíborosai felvették a pátriárka (pápa, azaz Szentatya) címet.

Mártírok

Vértanú (idegen eredetű szóval: mártír) olyan ember, aki egy eszméért, hitért áldozza életét, "vérével tanúskodik hite, eszméi mellett". A tántoríthatatlan, áldozatos, önmagát feláldozó hős. (Néha átvitt értelemben is használják). A kereszténység számos vértanút tart számon. A keresztényüldözések első mártírja Szent István (kb. 1 - kb 36/40) vértanú volt.

I. Constantinus római császár 312-ben tért át a keresztény hitre. A 313-ban kiadott Milánói Rendeletében véget vetett a keresztények üldöztetésének, de a Hitehagyott Julius császár idején (361–363) egy rövid időre az felújult, mivel Julius megpróbálta a birodalomban visszaállítani a pogányságot. Theodosius császár 380 februárjában a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává tette. Hasonló események játszódtak le ebben az időben Grúziában és Örményországban is, de Perzsiában a Rómával való folytonos hadakozások miatt a keresztények sokat szenvedtek a Szasszanida uralkodóház elnyomása alatt, akik Zarathustra vallását próbálták életben tartani.

I. Constantinus

Gaius Flavius Valerius Aurelius Constantinus, más néven I. Constantinus vagy Nagy Konstantin, a görög katolikus és görögkeleti egyházban Szent Konstantin (hivatalos császári címe latinul: IMPERATOR CAESAR FLAVIVS CONSTANTINVS PIVS FELIX INVICTVS AVGVSTVS, ehhez 312-ben hozzáadta a MAXIMVS nevet, 325 után pedig az invictust a VICTOR váltotta fel, mert az invictus Sol Invictusra, a Napistenre emlékeztetett) (272. február 27. –337. május 22.), római császár 306. július 25-től haláláig.

Európában ma leginkább a 313-ban kiadott milánói ediktumról (amely a Római Birodalomban elsőként tette törvényessé a keresztény vallást) és a 325-ben tartott első niceai zsinatról ismert; mindkettő fontos lépést jelentett a kereszténység elterjedésében. Lactantiustól és Caesareai Eusebiustól a modern kori történészekig sokan őt tartják az első keresztény császárnak, bár hite felől kétségek merülnek fel, mivel csak halálos ágyán vette fel a kereszténységet.

410-ben a szeleukiai zsinaton, a perzsiai Tigris folyó mentén a helyi bíborost kiáltották ki az egész kereszténység Szent Atyjának (katolikus pápa), és ezzel ő az antiochiai pápa helyére lépve átvette a hatalmat a kelet-asszíriai egyház fölött. Nem sokkal később, a nesztoriánus egyházszakadás során ez a rész minden kapcsolatot megszakított a Nyugattal, és több mint egy évezredig Ázsia legfőbb vallási szervezeteként működött, központjai voltak Indiában, Jáva szigetén és Kínában is.

A női pápa Johannes Anglicus

Ma már történetileg nem bizonyítható, hogy valóban létezett-e valaha egy nőpápa. A legenda és a közös emlékezet azonban szilárdan tartja magát arról, hogy a IX. században az egyik pápa valójában nő volt, sőt még gyermeket is szült. A VIII. Jánosként ismert pápa női mivoltát a XVI. századig elfogadta, azóta azonban tagadja az egyház. (A János nevű pápák sorából mégse törölték, és sorszámukat a mai napig az ő figyelembevételével közlik.)

Egy 13. század óta ismert monda szerint, melynek hitelességében maguk a pápák is hittek, létezett egy női pápa is. Johannának hívták és Mainzból származott. Johannes Anglicus néven férfiként lépett fel és 855-től állítólag hét éven át ült a pápai trónon. Amikor női mivoltára fény derült, száműzték. (Kereszténység krónikája Officia Nova)

A legenda eredeti formája szerint a 11. század végén uralkodott egy női pápa kinek neve ismeretlen. 1277-ben Martin von Troppau krónikájában a 9. századra helyezi az eseményt és kiegészíti azt a pápanő terhességével és egy processio alatti szüléséről. A történet szerint Johanna 818-ban Inglheim am Rhein-ban születik egy angol misszionárius és egy szász cseléd gyermekeként. Szülei halála után kolostorba kerül ahol kitünik tehetsége és tanulékonysága.Késöbb megpróbál szerzetesnek öltözve bejutni egy fuldai apátságba. Leleplezik és menekülnie kell. Athén-ba kerül és itt fejezi be tanulmányait. Innen Rómába megy és férfinek öltözve tehetsége és tudása segítségével a legfelső körökig emelkedik. 855-ben IV Leo halála után pápává választják. Egy pápai titkár teherbe ejti.(a tényleges kiléte az illetönek nem derül ki a legendából)Egy körmenet folyamán a Via Sacra közepén összeesik és megszüli gyermekét mindenki legnagyobb döbbenetére. Egy verzió szerint a pápanő és gyermeke belehal a szülésbe és ott helyben el is temetik, míg egy másik változat szerint kolostorba számüzik.Egyébb források szerint őt gyermekét és gyermeke apját felakasztják, meglincselik, megkövezik, vagy ló farkához kötik .Egyébb forások tudni vélik hogy gyermeke mégis túléli a szülést és késöbb Ostia püspöke lesz.

Egészen a 19. századig a történet hitelességét nem kérdőjelezték meg. Először A. Bianchi-Giovani (1865) és Ignaz von Döllinger (1890) kapcsán kezdődik meg a kételkedés.

Számtalan elmélet létezik, melyek megpróbálják megmagyarázni a pápanő legendáját.

Az egyik magyarázat szerint a történet gyökere a Theophylakten családhoz köthető, pontosabban Marozia-hoz, XI János pápa anyjához, és az ő anyjához Theodorához, akik kevesebb mint egy évtized alatt nyolc pápát juttattak a trónhoz, majd fosztották meg attól.Így a tényleges hatalom az ő kezükben volt(Pornokrácia).

Cesare Baronius történetiró szerint a mítosz egy szatíra VIII. János pápáról (872-882) az I.Konstantinopel Photios pátriárkával szembeni gyengesége miatt.

Egy harmadik teória szerint III. Benedek csak az egyház által kitalált pápa volt, amit az is bizonyítana hogy fennt említettről alig maradt fennt valami információ. A katolikus egyház őt találta volna ki Johanna Pápanő helyett, akit a 17. században töröltek a történelemből.

Egy következő elmélet IV. Leo és III. Benedek uralkodása közé teszi őt de erről semmilyen irásos utalás nem létezik.

Johannát számtalan történelmi (több megbizhatatlan is)és egyházi forrás is megemlíti a 17. századig. Ilyenek többek között az Anastasius Bibliothecarius ellenpápa Liber Pontificalisa és Marianus Scotus Chronicon manuskriptje.

A legendákban feltűnő nevek: Johanna, Johannes Anglicus, Jutta, Jutte, Gilberta, Agnes és Glancia

Egyes állítások szerint létezik a vatikáni múzeum egy nem nyilvános részlegén egy pápai trón melynek közepén egy lyuk bevágással található. Ennek állítólagos célja az volt hogy ellenőrizhető legyen a pápa neme elkerülendő egy ilyen skandalum újbóli bekövetkezte. Mások azt állitják erre a procedurára azért volt szükség hogy a pápai székbe ne ülhessen se kasztrált se körülmetélt(tehát zsidó)férfi. a vizsgálatot egy segédlelkész végezte az eredményt pedig "habet" (van neki)jelezte. Más forások szerint pedig igy hangzott:"Mas nobis nominus est"(választottunk férfi)

Létezésére utaló történelmi tények Kivonat Martinus Polonus krónikájából 1274-ből:

"Ez után a Leó után uralkodott Johannes Anglicus Mainz-ból 2év 7hónap 4nap (...) Ez a Johannes,mint megbizonyosodunk, egy nő volt, aki(...)különböző tudományágakban olymódon tündökölt,hogy senkihez nem volt mérhető.(...)

Pápaként egy bizalmasa teherbe ejtette.A születés időpontjáról mit sem tudva megszül, amikor a Szent Péter-ből(a mai székesegyház elődjére utalhat) a Lateránba tartott, egy szűk utcácskában a Kolosseum és a Szent Kelemen templom között, és halála után mint mondják, itt lelt örök nyugodalmat."

Ezt a szűk utcát korábban Via Sacra-nak hívták és a botrány után a pápák évszázadokig elkerülték. Ma Via San Giovanni-nak hívják és rehabilitálták, ellentétben Johanna Papissa-hoz, akinek történelmi létezését a katolikus egyház minden eszközzel eltusolja.Azonban a nép ajkán megörzödött a történet népdalokban és vaskos tréfákban amit nem csak a rómaiak dörgöltek az egyház orra alá.

Krisztus után 855 a pápai trónon tényleg Johanna ült? Fikció vagy tény?

Teológusok és történészek vitatkoznak egymással, nincs könnyű dolguk.Nem is csoda, az időpontot amikor a katolikus egyház számára gyalázatos esemény megtörtént, hogy egy nő ült a Pontifexek szent székébe, ma is sötét középkornak nevezik.

A 17.század elejéig a katolikus egyház láthatóan tényként kezelte Johanna pápaságát. A Siena-i katedrálisban pápák szobrainak sora található, Johannáé is a felirattal "Johannes VII,Femina ex Anglia" míg 1601-ben VIII. Kelemen Zakariás pápa állóképé át nem alakítatta.

Egy kortársa az ellenpápa Anastasius Bibliothecarius említi meg először. Scotus Pápák krónikájában is szerepel egy sokatmondó bejegyzés:"A.D. 854 Lotharii 14, Johanna, egy asszony, Leó utódja 2év 5hónap és 4nap a hivatalban."

De Gemlours' krónika:

"Hírt adnak róla, hogy János egy nő volt, akit egy szolgálója megejtett. A pápanő, aki más álapotba került egy gyermeket hozott a világra, ezért néhányan nem számolják a Pontifexek közé.

Thomas de Elmhams hivatalos listája:

"A.D. 855, Johannes.Ez a bejegyzés nem számít.Egy nő volt."

Korai egyházi dokumentumokban szerepel ugyan Julius 17.-e mint IV Leó halálának dátuma, de az évszám hiányzik, elképzelhető hogy mesterségesen meghosszabbították regnálásának időpontját a krónikákban.

A nemzeti egyházak kialakulása

Jézus isteni mivolta a korai keresztények központi kérdése volt. A korai írók széles köre – beleértve Jusztin vértanút és Tertullianust is – úgy hitte, hogy Jézus isten volt. Ugyanakkor megjelentek különböző csoportok, akik tagadták ezt a tanítást. A helyzet addig érlelődött, amíg Arius számos bíborost meggyőzött arról a hitéről, hogy Jézus egy teremtett lény volt. 325-ben, a Kis-Ázsia északnyugati részén (Anatólia) megtartott első Niceai Zsinaton I. Konstantín a kérdést szavazással döntötte el és a Szent Athanasius által képviselt Szentháromság-tétel mellett határozott. Ez a tanítás idővel dogmává, azaz a kereszténység alaptételévé vált. Arius tanai még hosszú évtizedekig éltek és virágzottak a birodalomban, különösen a germán törzsek körében, ahol több mint két évszázaddal a zsinat határozata után is ez a nézet uralkodott.

Első Niceai Zsinat

Az Első Niceai Zsinatot I. Konstantin római császár hívta össze 325-ben, amely a keresztény egyház püspökei számára az első egyetemes^[1] tanácskozás volt.

A zsinat (más néven szinódus) célja a nézeteltérések feloldása volt az Alexandriai Egyházban Jézus Atyához viszonyított természetéről, nevezetesen, hogy Jézus egylényegű az Atyaistennel, vagy hasonlatos hozzá. Alexandriai Szt. Sándor (Alexander) az előbbi nézetet vallotta; a népszerű presbiter Arius, ahonnan az arianizmus kifejezés származik, az utóbbit. A zsinat elsöprő többséggel az ariánusokkal szemben foglalt állást (a 250-318 főre becsült résztvevők közül 2 fő kivételével mindenki az ariánusokkal szemben szavazott). A zsinat másik eredménye a keresztény pészah, mai nevén húsvét időpontjában való megegyezés volt, mely a legfontosabb ünnep az egyház életében. A zsinat úgy döntött, hogy a pészahot a tavaszi napéjegyenlőséget követő első telihold utáni első vasárnap ünneplik, függetlenül a Biblia héber naptárától és felhatalmazták az alexandriai püspököt, hogy (valószínűleg az alexandriai naptárt használva) évente hirdesse ki püspöktársai számára a pontos dátumot.

A Niceai Zsinat történelmi jelentőségű, az első törekvés, hogy az egész keresztény világot képviselő gyűlés során jussanak konszenzusra az egyházban.^[2] "Ez volt az első esemény a Krisztus-tan szakmai fejlődésében."^[2] Ezen túlmenően "Konstantin azzal, hogy összehívta a zsinatot és elnöklője volt annak, az egyház feletti császári irányításnak is jelzését adta. "^[2] A Niceai Credo megalkotása hagyományt teremtett az elkövetkező egyetemes zsinatoknak hitbéli nyilatkozatok és egyházi törvények készítésére azzal a szándékkal, hogy iránymutatók legyenek az igazhitűségben, és egységes forrásaivá váljanak a kereszténységnek – egy nagy horderejű eseménye az egyház és Európa rákövetkező történelmének.

Ez a zsinat volt az első a teológiai kérdések megoldására összehívott számos egyetemes (ökumenikus) tanácskozás sorában. E tanácskozások célja a kereszténységnek az öröklött hagyományokban való egyetértésen keresztüli egységesítése volt. Ezeket a törekvéseket hatalmuk erősítése érdekében a bizánci birodalom császársága is támogatta. E tanácskozások hitelméleti kifejezéseinek egy részét sajnos félreértették a szíriai, örmény és kopt (ősi egyiptomi) nyelveken beszélő óhitűek, ami idővel bizonyos hitelméleti szerkezetek különböző kifejlődéséhez vezetett és ennek következményeképpen a Keresztény Anyaszentegyháznak e nemzeti ágazatai letöredeztek a többitől, majd a Keleti Egyház elvált a nyugatitól. A fő kérdés ebben az esetben Krisztus természete volt, minthogy a Keleti Egyház elvetette a nesztoriánusok által hirdetett Krisztus kettős természetének elvét (a 451-es Kalcedoni Zsinat határozatát), és azt tartotta, hogy Krisztus természete egy, de az részben isteni, részben pedig emberi. Ezeket az egytermészetű Krisztusban hívő örmény és egyiptomi egyházakat a mai napig is monofizitáknak nevezik.

A kereszténység a második évezred kezdetéig a Nyugat és Közel-Kelet nagyrészén, Afrika egyes területein és kisebb mértékben még Távol-Keleten is elterjedt. Az alapvető hitelveket illetően nagyrészt egységes volt, a nagyobb kérdésekben pedig zsinatokon, tárgyalások során döntöttek. Idővel azonban a nézetbeli és hitgyakorlati különbségek egyre jobban megnehezítették a közösség fenntartását. A hatalmi törekvések, politikai manipulációk vezettek 1054-ben a nyugati és a keleti egyházak közötti Nagy Egyházszakadáshoz (szkizma.) A nyugati egyházak fokozatosan a Római Katolikus Egyházba tömörültek a római pápa központi hatalma alatt, míg a keleti egyház felvette az „ortodox” nevet az egyházi hagyományok megőrzésére és a változásoknak való ellenállás iránti elkötelezettség kinyilvánítására. Ez a keleti egyház megtagadta az egy bíboros alá való tartozás gondolatát, mintahogy az addig is teljesen idegen volt az egyházi szervezettől, és ehelyett inkább elismerte a kontstantinápolyi pátriárkát, mint a számos önálló és független egyházakat vezető bíborosok „egyenlők között az első”-nek. (lásd: Görögkeleti egyház)

Reformáció

Az egyre növekvő pápai hatalom tapasztalható visszaéléseit ellenezve, a felismert hitelvi hibák és a római fényűzés ellenzéseképpen az 1500-as években számos egyházközösség az európai reformációba tömörülve fellázadt a római katolikusság ellen. A reformáció vitája legjobban az „öt sola”-s ban foglalható össze:

1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) – Van az egyházi hatalomnak a Szentírás helyes és pontos értelmezéséből fakadó hatalmon kívül más forrása is?

2. Sola Fide (Egyedül a hit) – Az embert egyedül a Krisztusba vetett hite tartja meg, vagy az egyház, a jócselekedetek és szentségek is hozzájárulnak?

3. Sola Gratia (Egyedül a kegyelem) – Az ember üdvössége tisztán és kizárólagosan az Isten meg nem érdemelt kegyelméből van, vagy az egyéni cselekedetek is hozzájárulnak?

4. Solus Christus (Egyedül Krisztus) – Egyedül Jézus az ember és Isten közötti közbenjáró, vagy az egyház és papjainak is van része?

5. Soli Deo Gloria (Csak Isten dicsőségére) – Az ember üdvözítéséből eredő dicsőség csak Istennek szól, vagy az egyház és papjai is részesülnek belőle?

A reformáció erőteljes harcokat váltott ki az európai szívekben és elmékben, ami sok üldöztetésekben és még a katolikus és protenstánsok közötti fegyveres kül- és belföldi háborúkban is megnyilvánultak.

A kereszténység világvallássá válása

A katolicizmus – főleg a spanyol felfedezők hatására – a 15. század elejétől elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, valamint a távol-keleti Indonéziában. Mikor a 17. század elejétől az európai protenstánsok településeket hoztak létre Észak-Amerikában, majd Ausztráliában, a pápai-, és a nemzetállami hatalmak alól egyaránt felszabaduló protestánsok egymástól független és szabad felekezetek százaiban, majd ezreiben tisztelték Istent. A protestáns hitet az európai gyarmatosítók vitték el Dél-Amerikába és Afrikába is a 17. és 19. század között.

A felvilágosodás és modernizmus hatása

A zsidókhoz hasonlóan a Nyugat keresztényeit is nagy mértékben befolyásolta a 17. és 18. századi felvilágosodás kora. Talán a legfontosabb változást az állam és egyház teljes és hatékony szétválasztása hozta, ami csökkentette a kereszténység oly sok európai országokban meglévő állami támogatását. Ez lehetővé tette, hogy egyének a társadalom szabad polgárai maradhassanak egyházuk tanainak megtagadása után, vagy még el is hagyhassák egyházukat minden káros polgári következmény nélkül. Sokan élve ezzel az új szabadságukkal új hitrendszereket fejlesztettek ki és istenesekké, unitáriánusokká, univerzálisokká, ateistákká, agnosztikusokká vagy humanistákká váltak, mások pedig a protestáns keresztény hitelmélet liberális szárnyaiba tömörültek. A késő 19. századi modernizmus a hagyományos vonalakat nem követo új gondolatok és kifejezési formák kialakítását támogatta.

A felvilágosodásra és modernizmusra válaszként keresztény protestáns felekezetek ezrei alakultak ki, több hagyománytisztelő felekezet a Katolikus Egyházból vált ki, nem ismerve el reformjai nagy részének jogosságát. Nagy számú fundamentalista, a Bibliát jellegzetesen szó szerint értelmező felekezet is létrejött. A 18. századi angliai John Wesleyt például csak szilárd elhatározottságának ereje tartotta meg az anglikán egyház papjaként, halála után követői Angliában és Amerikában is kiszakadtak abból, és létrehozták azt, amit ma Metodista Egyházként ismerünk.

A kereszténység a legújabb korban

Az Egyesült Államokban, ahogy Európában is, a liberális mozgalmak elvilágiasodáshoz vezettek. Sok keresztény már régóta nem tesz eleget hagyományos vallási kötelezettségeinek, egyáltalán nem, vagy csak bizonyos szent ünnepek alkalmával jár templomba, imaházba vagy gyülekezetbe. Sokan emlékeznek még nagyszüleik vallásosságára, de már olyan otthonokban nőttek fel, ahol a keresztény hitelmélet elvesztette korábbi jelentősségét, és keresztényi kötelességeik iránt semleges érzelmeket fejlesztettek ki. Ők egyfelől azonulási okok miatt ragaszkodnak hagyományaikhoz, másfelől pedig a világias nyugati behatások, a mindennapok követelményei és a környezet nyomása elszakítják őket a hagyományos kereszténységtől. A különböző felekezetek, vagy a keresztények és nem-keresztények közötti házasság nemrégen még tabu volt, mára azonban teljesen elfogadottá vált. A hagyományosan katolikus országok, mint például Franciaország, túlnyomó többségükben agnosztikussá – azaz szabadgondolkodóvá – váltak. Ezek a folyamatok nem csak egyre gyorsabban nőttek, hanem különböző mértékben Európa csaknem minden részére kihatottak.

Liberalizmus

A liberalizmus a XVII.-XVIII. században kialakuló, a 19. század politikai eseményeit meghatározó - s napjainkban is ható - eszmerendszer a polgári gazdaság ismeretén, ennek követelményein alapuló, illetve a polgári utópiák megvalósításának kísérleti és tapasztalati eredményeit összegzõ nézetek összessége.

Jellemzői, céljai

Bár nem tekinthetõ tételes rendszernek, általános jellemzõi, pontosabban céljai a következők:

A nemzetközi liberalizmus azt hangsúlyozza, hogy a morális elvek, szabályok alakítják az államok, politikusok magatartását

• önkorlátozás
• mérsékletesség
• kompromisszumkészség
• De jure rend: a nemzetközi életet nemzetközi intézmények és jogi normák szabályozzák
• Az értelem haladásában bízva az egyéni szabadság megvalósítása a cél.
• Ezt biztosítja egy olyan alkotmányos állam, amely alaptörvényre épül és hatalommegosztással mûködik, amely mint jogállam védelmezi a polgárait és lemond a polgárai életébe való beleszólásról.
• Az államot komponenseire, összetevőire lehet redukálni (elnök, kancellár), az állam nem egységes hanem pusztán hatalmi tényezők összessége
• a politika alkuk, kompromisszumok, alkalmazkodás eredménye ( ez nem optimális, mivel így az államérdek nem érvényesülhet)

Változatai

Klasszikus liberalizmus: Nézetrendszere szerint az embereket egyenlõ polgári, de nem egyenlõ politikai jogok illetik, a választójog tulajdonhoz vagy mûveltséghez kötött, a gazdaságnak a laissez faire elve szerint kell mûködnie, míg a piacnak szabadnak, mindenféle intervenciótól mentesnek kell lennie.

Demokratikus liberalizmus: A demokratikus és a liberális (lásd fentebb) felfogás egyeztetése - az általános és titkos választójog megadásával a tömeget beemelve a politikába.

Szociálliberalizmus: Nézetrendszere szerint a cél a jóléti állam és a gazdasági biztonság megteremtése. Ennek érdekében társadalmi és gazdasági reformok szükségesek, elsősorban állami beavatkozás (intervenció) formájában.

Neoliberlizmus: Az 1990-es években kapott lendületet, a realista elméletekhez közeledett

• fontosak a nem állami szereplők, de az állami szereplőknek vannak alávetve, az állam segíti őket (a realizmus irányába tesz lépést)
• a nemzetközi rendszer fejlődésének alapfeltétele a struktúra (felépítés)
• globális és regionális szinten folytatódnak a nemzetközi kooperációk, nem államok között, viszont...
• államok között is lehet kooperáció a strukturált anarchia feltételei között
• jellemzője a morális, normatív, intézményi beállítottság, kollektív szerep, kollektív problémamegoldás
• belpolitika központú (szemben a realizmussal, mely külpolitikai irányultságú)
• a nemzetközi intézmények korlátozzák az állam hatalmát ezért kell a kooperáció, a globális lojalitás
• nézetei szerint létezhet olyan irányítása a nemzetközi ügyeknek, ahol az állam szerepe visszaszorul (governance without state)
• az állam irányító szerepét a nemzetközi szereplők veszik át, az állam megosztja szuverenitását a nemzetközi szervezetekkel

1990 után az internacionalizmust is beépítette magába, eszerint

• a nemzetközi béke és biztonság szavatolásának legfőbb feltétele a demokratikus intézmények elterjedése, jogállam, parlament megléte (demokratikus béke elmélete)
• a demokratikus államok egymás ellen nem folytatnak háborút

Ahogy a 19. és 20. századi tudományos és műszaki felfedezések egyre inkább elragadták az emberek képzeletét, a legtöbb keresztény nemzet, különösen a nyugat-európai országok fokozatosan elvilágiasodtak. A legtöbb kommunista államot nyíltan is istentagadó, ateista vezetőség kormányozta (bár egyedül Albánia volt hivatalosan is ateista). A tudományos világnézet térhódítása, így például Darwin evolúció-elmélete és a föld korát illető tudományos tanítások sok keresztényt ingattak meg hitében.

A felvilágosodás azonban sokkal kisebb hatással volt a keleti és távolkeleti ortodoxia keleti egyházaira. Különösen a kommunizmus fellépése idején a keleti egyházaknak (mint az orosz pravoszláv egyház vagy a grúz és örmény keresztény egyházak) jelentősen ellenségesebb, világias társadalommal kellett szembenézniük, így az egyház az ősi hitelvekbe kapaszkodva próbált életben maradni, míg hívei létszáma nagy mértékben csökkent.

Manapság Kelet-Európában és Oroszországban lelki megújulásnak lehetünk tanúi. A kommunista ideológia és annak ateizmusa hosszú évtizedei után meglehetősen széleskörű érdeklődés tapasztalható úgy a kereszténység, mint általában a vallásosság iránt. Sok görögkeleti templomot és kolostort építettek újjá, és a felújított épületek a befogadóképességükön túl töltődnek fel hívőkkel. Sok protestáns felekezet végez a jövő hívő közösségének magjait elültető evangelizáló munkát, míg a katolikusok egyre nyíltabban vállalják egykor titkos felekezeti hovatartozásukat és más lépésekkel is egyre nyilvánosabban támogatják a Katolikus Egyházat.

A mai evangelizációs mozgalmak kialakulása

A szabadelvű, liberális kereszténység a 20. században gyorsan terjedt úgy Európában, mint Észak-Amerikában, és az 1960-as évek kezdetére az Egyesült Államok és Kanada legtöbb nagyobb felekezetében tért hódított. Ennek ellenére jelenleg ezek a folyamatok megfordulni látszanak. A 21. század fordulóján a világias társadalom látszólag a szabadelvűeket tekinti a kereszténység képviselőinek és szószólóinak, de a „fővonalbeli” szabadelvű egyházak lélekszámbeli csökkenésének ténye nehezen vitatható. A nagyobb amerikai protestáns felekezetek közül csak a szoros úton járó konzervatív déli baptisták száma növekszik.

Ez a visszaforduló folyamat részben az evangelizáló eltökéltség elvesztésével, részben a tagoknak a lelki értékeket jobban megőrző felekezetekbe való áttérésével, részben pedig a generációk közötti eszmecserék növekvő hatékonytalanságának tudható be. Hasonlóan, amíg a szabadelvű Christian Century (Keresztény Század) című magazin példányszáma jelentősen csökkent, az evangélizáló Christianity Today (Kereszténység Ma) gyorsan növekszik.

Dél-Amerikában és Afrikában az evangéliumi és pünkösdista egyházak létesítenek gyorsan növekvő mozgalmakat, melyek egyre több misszionáriust küldenek Európába és Észak-Amerikába is. Ugyanez Ázsiában is történik, ahol a magánházaknál titokban gyülekező földalatti egyházak a következő évtized folyamán százezres létszámban készülnek misszionáriusokat küldeni szét a világba.

Ahogy a külvilágban a modernizmusnak nevezett korszerű felfogás nyomán a 20. század második felében kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom, úgy az egyházakban, a kételkedők és nem-keresztények lelki igényei kiszolgálására megjelentek az „óriástemplomok” (megachurch-jelenség.) Ezek a keresztény hitet úgynevezett „keresőérzékeny” programok formájában tálalták. Az Anglikán Egyházban kidogozott Alpha Course (egy Magyarországon is elérhető tanfolyam) a kereszténység ilyen formájú tálalásának tekinthető.

A modernizmus (korszerűség) az egyházba szivárogva elindított egy folyamatot, ami a Biblia egyénenkénti magyarázata felett próbálta beazonosítani az egyéni igazságok tartórendszerét és megtalálni az „alapigazságokat”. Az egyház ezután elvárta tagságától, hogy tagjai magukévá tegyék az ezen alapigazságok rendszerbe foglalásával kialakított keresztény világnézetet. A probléma ott jelentkezett, hogy az így kialakított világnézet a csoport helyi kulturális és hitelméleti gyökereiből táplálkozva hiányolta az eredeti alaptörekvést, a mindenre kiterjedő általánosságot. E hiányosság következményének tudható be, hogy felekezeteken belül külön nézetek alakultak ki, ami a modernista felfogás megkérdőjelezése nélkül újabb, de alapjában véve azonosan modernista felekezetek alapításához vezett.

A 20. század végén azután a korszerűség (és ezzel az általánosan elfogadott hitrenszerek, kialakult és letisztult kifejezési- és kapcsolati formák) elutasításaként kialakult úgynevezett posztmodernizmussal (a maga új, személyre szabott és kísérletező igazság-fogalmaival) jött létre az, hogy a szervezett kereszténység egyre gyakrabban találta magát egyenes ellentétben azzal a sokaknak egyre fontosabbá váló igényével, hogy személyes lelkiértelmüknek és hitüknek hangot adjanak.

E folyamat egyik melléktermékének tekinthető az eddig „fejlődő egyház”-ként ismert jelenség melynek lényege az, hogy a szervezett egyházak tagjai sorában egyeseknek (az általánosságban elégtelen lelki műveltségük eredményeképpen) megingott a vezetésbe vetett bizalma, és sokan közülük a kereszténység alapgondolatát általában elfogadva, korábbi felekezetükön kívül keresik átalakuló hitük gyakorlásának módját. Ez a légkör, ahol egyének próbálják részleteiben elemezni saját keresztény hitüket, jellegzetes változásokat hozott létre a kereszténység mai gyakorlatában. E változások új istentiszteleti formák kialakításában (modern zenével, filmekkel és ősi – nem szükségszerűen keresztény – hagyományok feltámasztásával), vagy a felekezet laza szervezeti felépítésében, a hitelméleti-, és erkölcsi különbségek rugalmas kezelésében, a Bibliának eredeti környezetében való értelmezésében (ami a modernista terhektől való szabadságot eredményezi), valamint az egyén, egyház, társadalom és emberiség kapcsolatának holisztikus megközelítésében nyilvánulnak meg. Ez utóbbi sokféle különböző dologban fejeződhet ki, például a keleti filozófiákhoz hasonló megvilágosulás keresésében, a csoportos istentiszteletek tartásában (sor-imádkozás), vagy a belső, lelki kereszténységnek külső aktivitásban való kifejezésében, melynek keretében sokan kielégítetlen lelki éhségüktől hajszolva szervezett segítségszolgálatba, közösségépítésbe vagy éppen társadalmi mozgalmakba menekülnek. Azt is gyakran tapasztaljuk, hogy a meggyengült hitből következő marcangoló kutatások és analizálások sok keresztényben idővel egy szintetizáló folyamatot indítanak el, mely néha egy új hit kialakulását eredményezi, ami ugyan a kereszténységben gyökerezik, de a szervezett egyházakétól jelentősen különböző lehet. A kereszténységnek ez a szétszedési és összerakási folyamata takarja a „fejlődő egyház” fogalmát, amiről nem feltételezhető, hogy valaha is egy egységes keresztény mozgalommá vagy tényleges egyházzá fog fejlődni.

A posztmodernizmus kialakulásának van egy másik következménye is, amit „posztmodern kereszténység”-nek nevezhetnénk. Az európai, de főleg az amerikai szervezett keresztény egyházakon belül is megfigyelhető egy nagy és egyre növekvő evangelizációs mozgalom. A legtöbb nagy protestáns felekezetben a jellemző többség mellett van egy meglehetősen aktív evangelizáló kisebbség is. Feltűnő az a jelenség, hogy ezek az evangelizáló csoportok nagymértékben „felekezet közöttiek”, azaz sokkal meghittebb kapcsolatokat létesítenek és ápolnak felekezeteiken kívüli hasonlóan érzőkkel mint a felekezeteiken belüli nem evangélizálókkal. Ez a jelenség némely egyházszervezetekben az evangelizálók elszakadását eredményezte, ahogy vagy hátat fordítottak régi szervezetüknek és új felekezeteket alapítottak, vagy – még gyakrabban – a konzervatív többség kiszorította őket. Egyes evangelizálók odáig is elmennek, hogy hitüket „AZ” igaz kereszténységnek tekintik, míg a velük egyet nem értők igazságát tagadják. Ez a magatartás sok-sok belső viszályt okozott, főleg a korszerűbb egyházközösségekben. Az evangélikusok nehezen csoportosíthatóak ugyan, de majdem mindegyik hisz a személyes megtérésben, Jézusnak mint úrnak és megváltónak való elismerésében, a csodákban, Krisztus majdankori valóságos visszajövetelében, valamint a Biblia meglehetősen konzervatív értelmezésében és igen részletes ismeretében.