Biblia

Biblia a neve a zsidóság és a kereszténység szent könyvének. A kettőnek a nagyobb része megegyezik, a keresztény Biblia azonban hosszabb, mivel a Jézusról szóló, később keletkezett szent iratokat is tartalmazza. A Bibliát a hívő zsidók és keresztények Isten szavának tekintik. A Biblia másik elterjedt elnevezése a Szentírás. Szócikkünkben a keresztény Bibliát tárgyaljuk.

A Biblia elnevezései

A biblia szó a [ógörög nyelv|ógörög]] biblion többes száma, jelentése „könyvek”. (A „könyvtekercs” jelentésű biblion szó pedig a biblosz szóból származik, amely eredetileg az egyiptomi papiruszt, az ókorban íráshoz használt anyagot jelölte.) A Héber Bibliában egyedül Dániel próféta nevezi „könyvek”-nek a szent iratok gyűjteményét (Dániel könyve 9:2). A keresztények a Kr.u. 2. századtól fogva kezdték ezt a nevet az Istentől származónak vallott iratgyűjteményükre alkalmazni. Ez az egyszerű név találóan fejezi ki, hogy e műnek a rendkívülisége nem külső formájában van, hiszen csak könyveket, látszatra más emberi művekhez hasonló írásokat tartalmaz. A Bibliát gyakran egyszerűen „Írásnak”, „Írásoknak” nevezik (Jézus és az apostolok is használják ezt az elnevezést, mint Márk evangélista és Pál apostol – Márk evangéliuma 12:24 és Második levél Timóteusnak 3:16, stb.), továbbá „Isten Igéjének”, „Szentírásnak”, „Könyvek Könyvének” is hívják. Az „Isten Igéje” elnevezés a Bibliából származik: Isten prófétákon keresztül közölt kinyilatkoztatásának megkülönböztető jelölésére szolgál (lásd: Dániel könyve 9:2, János evangéliuma 17:17, Péter első levele 1:23). Ezen kívül Ézsaiásnál (Ézsaiás könyve 34:16) az „Úr könyve” néven szerepel. Eszerint tehát a Biblia Isten könyve az emberek számára.

A Biblia könyvei

A Biblia két fő részből áll: Ószövetségből és Újszövetségből, illetve Ótestamentumból és Újtestamentumból. Az Ó- és Újszövetség megjelölés Isten Izraellel (Mózes második könyve 24:8 alapján) és a keresztény egyházzal kötött szövetségére utal (Máté evangéliuma 26:28 szerint), a latin „testamentum” (azaz „örökség”) szó pedig azt fejezi ki, hogy ezek az írások szent hagyatékok, amiket a keresztények hite szerint Isten Izraelre és az őskeresztény egyházra hagyott. A „testamentum” elnevezést a Vulgata (a Biblia latin nyelvű fordítása) nyomán használják.

Míg az Ószövetség az Izrael népével kötött szövetség keretén belül adott kinyilatkoztatásokat (Isten cselekedeteit és prófétái által közölt üzeneteit) örökíti meg, addig az Újszövetség a keresztény egyházzal kötött szövetség keretén belül közölt kinyilatkoztatásokat (Jézus életét, az ősegyház tapasztalatait, az apostoli tanításokat, az egyház további útjára vonatkozó jövendöléseket) tartalmazza. Egyes történetek, próféciák többször is – esetleg különböző nézőpontból és írótól – szerepelnek a Biblia különböző könyveiben. Egyes részek a lehető legnagyobb tömörségre törekedve adnak információt a történelmi eseményekről, míg más részek művészi rajzolatot nyújtanak az ember és kor természetéről (pl.: szerelemről).

Az Ószövetség 39, 46 vagy 48 könyvet (felekezettől függően), az Újszövetség pedig 27 iratot tartalmaz. A Biblia könyvei mintegy 1500 esztendő folyamán, az i.e. 2. évezredtől az i.e. 4. századig Izrael népe körében, a Kr.u. 1. században pedig az őskeresztény egyház körében keletkeztek. A hagyomány szerint körülbelül negyven személy írta a Biblia könyveit; voltak közöttük voltak papok, királyok, orvosok és egyszerű közemberek is.

A Biblia könyveit a 16. században, az első nyomtatott bibliakiadások idején számozott fejezetekre és úgynevezett versekre osztották, amelyeket szintén számok jelölnek (pl. Máté evangéliuma 26:28, azaz Máté evangéliuma 26. fejezet, 28. vers). A fejezetek általában a bibliai könyvek tartalmilag elkülönülő nagyobb egységeit választják szét, míg a versek általában mindenféle tartalmi szempont nélkül megállapított néhány mondatos szakaszok, amelyek a mondatok könnyebb visszakereshetőségét és a különböző bibliai részek közötti kereszthivatkozások (konkordancia) készítését szolgálják. A versek számozása a katolikus és protestáns bibliakiadásokban megegyezik. A verseket követő kereszthivatkozások viszont az egyes bibliakiadásokban eltérnek, és nem is minden kiadásban találhatóak meg.

Bibliai kanonizáció

A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét jelenti. A kanonizáció kifejezés azt jelenti, hogy az egyház elismerte az egyes iratok isteni ihletettségét (Isteni eredetét) és ezzel a kánonhoz való tartozását. Ha a kanonizáció folyamatáról beszélünk, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték fel, vagy ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz. A katolikus Biblia kanonizációja a 4. században zárult le, a protestáns kánon pedig a 16. századi reformáció idején alakult ki. A Biblia könyveihez hasonló, de az egyház által hamisítványnak ítélt és ezért a kánonból kihagyott könyveket apokrifoknak nevezik. Például közel 30 különböző – sokszor a keresztény erkölcsnek, életigenlésnek ellentmondó – evangéliumból választották ki az egyházatyák azt a négyet, amely ma a keresztény Biblia része (Máté, Márk, Lukács, János evangéliuma).

A kánon szó görög eredetű és „vesszőt”, „vonalzót”, „botot”, „mérővesszőt” jelent. Valószínűleg közös eredetű a héber kaneh szóval, amely „nád”, „sás”, „vessző”, „mérővessző” jelentésű (Ezékiel könyve 40:3 és 42:16). Már az ókori klasszikus irodalomban is használták „norma”, „szabály”, „példa”, „minta” értelemben, és az Újszövetségben is megtaláljuk (Második levél a korintusiaknak 10:13, Levél a galatáknak 6:16, stb.).

A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét jelenti. Már a 2. századtól fogva találkozunk a keresztény irodalomban olyan kifejezésekkel, mint az egyház kánona, az igazság kánona, a hit kánona. A kifejezést először és egyértelműen Athanasius püspök alkalmazta a Bibliára Kr.u. 350 körül.

A kanonikus irat a kánonhoz tartozó bibliai iratot jelent. A kanonikus gyűjtemény kifejezés arra utal, hogy a Biblia az Istentől ihletett iratokat teljességükben tartalmazza. A kanonizáció kifejezés azt jelenti, hogy az egyház elismerte az egyes iratok isteni ihletettségét és ezzel a kánonhoz való tartozását. Ha a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték fel vagy ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz.

A kanonizáció folyamata

A keresztények úgy hiszik, hogy a Biblia tanítása szerint Isten kiválasztott „szent embereit”, a prófétákat használta fel arra, hogy az emberiségnek szóló üzeneteit tolmácsolják. A prófétai írások megőrzését és minden néppel, emberrel való megismertetését pedig egyházára bízta. Pál apostol az ószövetségi egyház jelentőségéről szólva az első helyen említi, hogy „Isten rájuk bízta az Ő beszédeit” (Római levél 3:2).

A keresztény felfogás szerint a bibliai iratok által közölt kinyilatkoztatások csak bizonyos időszakban adattak, mert csak bizonyos időszakban volt alkalmas az egyház arra, hogy a szent iratok ihletett jellegét felismerje, és a kanonikus iratokat egybegyűjtse. Az ószövetségi egyház fennállásának utolsó négy évszázada alatt, amikor Izrael vallása a Jézus korából ismert farizeusi és rabbinikus vallásossággá változott, már nem adatott prófétai kinyilatkoztatás, így az ószövetségi kánon addigra lezárult. Az újszövetségi kánon pedig az első három évszázad még egységes keresztény egyházában szilárdult meg a 4. századra.

Figyelemre méltónak tűnik az a tény, hogy a kánon tekintetében olyan nagy a megegyezés mind a mai napig. A. Vaucher L'Histoire du Salut című könyvében (Párizs, 1951) így ír erről:

„Isten beavatkozását kell felismernünk abban a biztonságban, amellyel a zsidó nép az Ószövetség kánonját kialakította. A hívők – akik az igazi Izráelt alkották a nép között – felülről kaptak világosságot, a Szentlélek világosította meg őket, hogy felismerjék az ihletett írásokat és kialakítsák belőlük azt a gyűjteményt, amelyet mi is átvettünk tőlük, amely számunkra Isten szava, miután maga Jézus is határozottan elismerte mint ilyet. Bizonyos fokig Isten keze látható abban, ahogyan korszakokon keresztül őrizték ezt a gyűjteményt anélkül, hogy ebben a tekintetben bármiféle vita lett volna a különböző zsidó iskolák, farizeusok, szadduceusok vagy esszéneusok között. Konzervatív és modern zsidók valamennyien, mindig megegyeztek ebben a lényeges kérdésben. Hasonló módon bízta Isten a keresztény egyházra az újszövetségi kánon kialakítását és őrzését… Az Újszövetség ugyanannak a Léleknek a befolyására alakult ki, mint az Ószövetség.”

Az Ószövetség kanonizációja

A végleges héber kánon 24 könyvbe sorolja az Ószövetség iratait, szemben a keresztény (protestáns) 39-es felosztással, amely a Szeptuaginta (az alexandriai görög fordítás) felosztását követi. A különbözőség abból adódik, hogy a héber kánonban Sámuel könyve I-II., valamint a Királyok könyve I-II. és a Krónikák könyve I-II. csak egy-egy könyv, a 12 kis próféta is egy könyv, illetve Ezsdrás és Nehémiás könyvei is egyetlen könyvet alkotnak.

Az Ószövetség kanonizációjának dokumentumai

1. A legtöbb ószövetségi könyv említést tesz a már létező egyéb szent iratokról, vagy azok gyűjtéséről; ezeket abszolút tekintélyű, ihletett kinyilatkoztatásnak ismerték el. Pl. „Még ezek is Salamon példabeszédei, melyeket összeszedegettek Ezékiásnak, a Júda királyának emberei” (Péld. 25:1).
2. Az Ószövetség Kr.e. 250 körül Alexandriában elkészített görög fordítása, a Szeptuaginta tanúsítja, hogy a kánon gyűjteménye akkor már teljes volt.
3. A Kr.e. 132 körüli Jézus, Sirák fiának könyve című deuterokanonikus irat bevezetése szerint ez idő tájt már nemcsak egységes gyűjteményként voltak ismertek a szent iratok, hanem az Újszövetségből ismert hármas felosztás is megvolt: a törvény, a próféták és az írások.
4. Az újszövetségi iratok, azon belül különösképpen Jézus bizonyságtétele az „Írásokról”, szintén igen fontos tanúság. Az Kr.u. 1. század első felében a szent iratok egységes gyűjteményként voltak használatban, és a kettes („a törvény és a próféták”) vagy hármas felosztás („a törvény, a próféták és az írások” vagy „zsoltárok”) is érvényben volt. „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” (Máté evangéliuma 5:17).
5. Philón, az alexandriai görög műveltségű zsidó filozófus Kr.u. 40 körül szintén úgy beszél a szent iratokról, mint amelyek „a törvény, a próféták, a himnuszok és a többi írás” gyűjteményét foglalják magukba, amelyek „nevelik és tökéletesítik a tudást és a kegyességet”. (De Vita Contemplativa, III. 25.)
6. Josephus Flavius, zsidó történetíró (kb. Kr.u. 37-100) írja: „Artaxerxész (Longimanusz, I.e. Kr.e. 464-424) óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek. Ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései...” (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról, Budapest, 1984 – Hahn István fordítása)
7. Korábban feltételezték, hogy Kr.u. 90 körül Jochanan ben Zakkai rabbi vezetésével zsinatot tartottak Jamniában, amely a zsidó vallás központja lett Jeruzsálem pusztulása után. Általában ehhez a feltételezett zsinathoz kötik a héber kánon máig érvényben lévő, 24 könyvet tartalmazó katalógusának megállapítását. Újabban más kutatók ezt a feltételezést megalapozatlannak tartják. Szerintük a héber kánon a Kr.e. 4. században rögzítve volt már, és ezen semmit sem változtattak az Kr.u. 1. században a zsidó írástudók körében lefolytatott viták egynémely könyv kanonikusságáról. A palesztinai kánon jelenleg is érvényes sorrendjéről az első dokumentum Melita sárdisi keresztény püspöktől való a Kr.u. 170 körülről, aki a Közel-Keletre utazott azért, hogy pontosan megtudakolja az iratok számát és sorrendjét a héber kánonban, és ennek a kutatásnak az eredményét közli. Végül az Kr.u. 5. századból való Babilóniai Talmud a mai héber kánon felosztásával és sorrendjével pontosan azonos, teljes katalógust közöl, amelyet az alábbiakban ismertetünk. (Ebben a sorrendben találjuk az iratokat a mai kiadású héber nyelvű bibliákban is.)

Az Újszövetség kanonizációja

Az újszövetségi iratok néhány évtized alatt keletkeztek, mégis bizonyos időt vett igénybe az újszövetségi kánon kialakulása, mert az egyes iratok általános, az egész Római Birodalomra kiterjedő elterjedése, illetve ismertté válása szükséges volt a kánon lezárulásához. A szent iratok széles körű megismerése istentiszteleti felolvasás által történt a Jelenések könyve (1:3) alapján: „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálás beszédeit”.

Az Újszövetség kanonizációjának dokumentumai

1. Lukács evangéliuma (1:1-4) tanúsága szerint az evangélium írása idején már számos, Jézus életét és tanításait megörökítő írás volt ismert.
2. A 2-4. századi egyházatyák, Papias, Polycarpus, Ignatius, Justinus Martyr, Ireneus idéznek különböző újszövetségi iratokból „ezt mondja az Úr”, „meg van írva”, „ezt mondja az Írás” formulával. A legkorábbi, legfontosabb tanú pedig a Didaché című irat, amely szintén így idéz.
3. Az úgynevezett Muratori kánonjegyzék Kr.u. 170 körül keletkezett, latin nyelvű, töredékes irat. 22 újszövetségi iratot sorol fel, és rövid megjegyzéseket tesz az egyes iratokkal kapcsolatos adatokról a kanonikusság szempontjából. Szerzője ismeretlen.
4. A régi szír és latin fordítások, amelyek a 2. század végén keletkeztek, 22 illetve 23 iratot tartalmaznak az Újszövetség 27 iratából.
5. A Kr.u. 206-ból való Codex Baroccio az Újszövetség 27 iratából 26-ot tartalmaz, csak a Jelenések könyve hiányzik belőle.
6. Az egyháztörténetíró Euszebiosz (340 körül) az Újszövetség valamennyi iratát felsorolja, de megemlíti, hogy hat könyvvel kapcsolatban egyesek ellenvetéseket támasztanak.
7. Athanasius püspök 367-ben kelt 39. számú húsvéti levelében felsorolja mind a 27 újszövetségi iratot, mint amelyeket kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken és az egyházi életben. Athanasiusnak ez a levele az újszövetségi kánon kialakulásának és lezárulásának dokumentuma.

Csoportosítás kanonikusság alapján

• A négy fő csoport

Az összes iratot, amelyek a kanonizáció folyamán megvizsgálásra kerültek, négy csoportba oszthatjuk. Az első századok egyházatyáitól valók az alábbi fogalmak és a csoportosítás.

Homologoumena csoport: Azok az iratok tartoznak ide, amelyeket egyhangúlag, azonnal mindenki kanonikusnak fogadott el. (Az elnevezés a homologeo igéből származik, amelynek jelentése: 'egyetérteni'.)

Antilegomena csoport: Az a néhány ó- és újszövetségi irat tartozik ide, amelyeket szintén sokan és azonnal elismertek, egyesek azonban később kétségbe vonták a kanonikusságukat. (Az elnevezés az antilego igéből származik, amelynek jelentése: 'ellentmondani'.) Ezek az ellenvetések, melyekről bebizonyosodott, hogy félreértésen, illetve meg nem értésen alapultak, nem rendítették meg e könyvek kánoni tekintélyét.

A pszeudoepigráf iratok csoportja: Ide tartoznak azok az írások, amelyeket egyöntetűen mindenki elvetett, mint a prófétai, apostoli iratok utánzásával próbálkozó hamisítványokat. (A pseudoepigrafo kifejezés jelentése: 'álírások, hamisítványok'.)

Az apokrif iratok csoportja: Azok a könyvek tartoznak az apokrifek közé, amelyeket általánosan nem fogadtak el kanonikusnak, egyesek vagy egyes zsinatok azonban igen. (Az apokripha görög kifejezés jelentése: 'elrejtett'. Arra utal, hogy ezeket az iratokat nem volt szabad olvasni a zsinagóga, illetve a keresztény gyülekezet istentiszteletein.)

• Deuterokanonikus könyvek

A 4. században volt egy második kanonizáció, amikor néhány további könyvet is beillesztettek a kánonba. Ezeket az úgynevezett deuterokanonikus, vagyis a „második kánonhoz tartozó” könyveket ma csak a katolikus és az ortodox Biblia tartalmazza, a protestáns Biblia nem. A protestánsok az apokrif iratok közé sorolják őket.

A Biblia általánosan elfogadott könyvei

Az Ó- és Újszövetség ókeresztény négyes csoportosítás szerinti homologoumena könyvei a következők:

Az Ószövetség könyvei
TÖRTÉNELMI KÖNYVEK	Mózes 1-5 Józsué Bírák Ruth Sámuel 1-2	Királyok 1-2 Krónikák 1-2 Ezsdrás Nehémiás Eszter
ÍRÁSOK	Jób Zsoltárok Példabeszédek	Prédikátorok Énekek éneke
PRÓFÉTÁK	Ésaiás Jeremiás Jeremiás siralmai	Ezékiel Dániel
KIS PRÓFÉTÁK	Hóseás Jóel Ámosz Abdiás Jónás Mikeás	Náhum Habakuk Zófóniás Haggeus Zakariás Malakiás
Az Újszövetség könyvei
EVANGÉLIUMOK	Máté Márk Lukács János
ŐSKERESZTÉNY EGYHÁZ KIALAKULÁSA	Apostolok Cselekedetei
APOSTOLI LEVELEK	Rómaiakhoz Korinthusiakhoz 1-2 Galatákhoz Efézusiakhoz Filippiekhez Kolosséiakhoz Thesszalonikaiakhoz 1-2 Timóteushoz 1-2 Títuszhoz Filemonhoz Zsidókhoz	Jakab Péter 1-2 János 1-3 Júdás
APOKALIPTIKUS LEVÉL	János Jelenések Könyve

A Biblia egykor vitatott könyvei

Az ókeresztény négyes csoportosítás szerinti antilegomena könyvek a következők:

Az ókeresztény négyes csoportosítás szerinti antilegomena könyvek a következők:

Az Ószövetség vitatott könyvei

1. Salamon Énekek Éneke könyvének kanonikusságát vonta kétségbe Sammai iskolája az Kr.u. 1. században arra hivatkozva, hogy egyesek érzékinek találják.
2. Eszter könyve iránt támasztottak kétségeket egyesek arra hivatkozva, hogy nem lelki, Isten neve elő sem fordul benne.
3. Ezékiel könyvét is megkérdőjelezte Sammai iskolája, mert a mózesi törvénnyel való harmónia hiányát állapította meg, az első tíz fejezetben pedig gnosztikus tendenciát vélt felfedezni.
4. A Példabeszédek könyvével kapcsolatban az észrevétel az volt, hogy nem logikus, ellentmond önmagának.

Az Újszövetség vitatott könyvei

1. A Zsidókhoz írt levelet csak a 4. században fogadták el véglegesen a nyugati egyházban, mivel szerzője kérdéses volt, az apostoli szerzőséget pedig a kanonicitás egyik legfontosabb ismérvének tekintették. A keleti egyházban viszont Pál levelének tekintették kezdettől fogva, és könnyen elfogadták.
2. Jakab levelét Pál megigazulás-tanával való látszólagos ellentéte miatt kérdőjelezték meg egyesek, tehát a tartalmi hitelesség oldaláról vált kétségessé. Origenész, Euszebiosz, Hieronymus, Augustinus és mások rámutattak azonban kiegészítő jellegére Pál leveleinek tanításaihoz képest, és támogatták kanonikusságának elismerését.
3. Péter második levelének péteri szerzőségét is vitatták azon az alapon, hogy stílusában eltér Péter első levelétől. A különbözőségek mellett azonban – amit a téma mássága indokol – nagyon sok belső hasonlóság is van a két levél között nyelvileg és tartalmilag egyaránt. Ez esetben is az előző pontban felsorolt tekintélyes ókori egyházi tanítók támogatták a levél kanonizálását.
4. János apostol 2. és 3. levele személyes jellegük miatt nem terjedtek el széles körben a korai időkben, kanonizálásuk egyrészt ezért késett. Másrészt a szerző nem apostolnak, hanem presbiternek, vénnek nevezi magát. Az alábbi érvek támogatták viszont kanonizálásukat: a stílus és a gondolatok hasonlósága az apostol első levelével, valamint Péter apostol hasonló szóhasználata, aki szintén presbiternek nevezi magát (Péter első levele 5:1).
5. Júdás levele a hitelesség szempontjából vált megkérdőjelezetté, ugyanis az Énokh könyve című apokrif iratból idéz (14-15. vers). Nyilvánvaló lett azonban, hogy csak a maga céljainak megfelelő részletet ragadja ki, olyan jelleggel, ahogy Pál is idéz pogány görög szerzőktől (Apostolok cselekedetei 17:28; Első levél a korintusiaknak 15:32; Levél Títusznak 1:12). Egyáltalán nem hitelesíti a művet mint egészet, nem a szent írások idézésénél használt formulával idézi. Egyesek bizonytalannak tartják Énokh könyve Kr.e. 1. századra datálását is, és azt vallják, hogy a könyv későbbi, és Énokh könyve idéz Júdás leveléből, és nem fordítva.
6. A Jelenések könyve a korai egyházatyák írásainak tanúsága szerint a homologoumena, vagyis a mindenki által egyetemesen elfogadott könyvekhez tartozott a 3. század közepéig. Akkor Dionysius alexandriai püspök megkérdőjelezte hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata ennek a könyvnek téves értelmezésére alapozta millenista nézeteit. Nyilvánvalóvá lett azonban, hogy egy ilyen visszaélés miatt nem rekeszthető ki a kánonból a Jelenések könyve, amely egyébként a kanonikusság minden kívánalmának megfelel.

A Biblia deuterokanonikus könyvei

A következő könyveket csak a katolikus és ortodox Biblia tartalmazza, a protestáns nem. A protestánsok apokrif iratoknak tartják őket.

Az Ószövetség deuterokanonikus könyvei
Báruk könyve	Az eredeti latin Vulgatában és így a mai katolikus Bibliában meglévő, de a protestánsok által nem hitelesített, el nem fogadott könyvek
Tóbiás könyve
Judit könyve
A bölcsesség könyve
Jézus, Sirák fia könyve (más címei: Sirák Bölcsessége, Ecclesiasticus)
A Makkabeusok 1. könyve
A Makkabeusok 2. könyve
A Makkabeusok 3. könyve (csak ortodox)
A Makkabeusok 4. könyve (csak ortodox)
Manassé imája (csak az ortodox Bibliában)
2. zsoltár (Zsoltárok könyve)

Apokrif vagy pszeudoepigráf (hamisított) iratok

Semelyik jelentősebb mai egyház nem fogadja el őket. Némelyiküket egyes bibliaváltozatok valaha tartalmaztak, illetve egyes mai kisebb keresztény egyházak (pl. a kopt és az etiópiai) elfogadják. (A kopt egyház Bibliája például tartalmazza az Énokh könyvét (Henoch apokalipszise) és a Pál levele a Laodica-beliekhez című iratot.)

Kopt

Koptoknak nevezzük a keresztény egyiptomiakat. Ez az elnevezés elsősorban a Kopt Ortodox Egyház tagjaira vonatkozik. Klasszikus arab történetírók, mint al-Maqrizi, általános értelemben, valamennyi nem muszlim egyiptomira ezt a kifejezést használta. A Kopt szó az arab qubṭi قبطي (pl: qubṭ قبط és aqbāṭ أقباط) szóból származik, amely a kopt nyelv bohairi dialektusának kubti vagy a saidi dialektus kuptaion szavából származik. Maga a kopt forma is az "egyiptomi" jelentésű ógörög Αιγύπτιος, aigüptiosz szó átvételéből eredeztethető.

Az apokrifek a bibliai könyvekhez hasonló zsidó és keresztény iratok, amelyeket szerzőjük ugyanolyan isteni kinyilatkoztatásként, szent iratként tárt a nyilvánosság elé, de amelyek ennek ellenére nem szerepelnek a mai Biblia könyvei között, mivel hamisítványoknak tartják őket. Némelyikük azonban egyes korábbi bibliaváltozatokban benne volt, illetve egyes mai kisebb egyházak Bibliájában szerepel (pl. a kopt és az etióp keresztényekében). Az apokrif (apokripha) görög kifejezés jelentése: „elrejtett”. A rabbik hisonimnak, azaz különálló könyveknek nevezik azokat a szamaritánus vagy eretnek iratokat, amik nem voltak benne, a kánonban, azaz az ortodox zsidó gyűjteményben. Az apokrif szó eredeti jelentése: rejtett, titkos. Először azokra a könyvekre használták ezt a szót, amelyeket eltitkoltak a nagyközönség előtt, csak a beavatottak olvashatták. A katolikusok a bibliai kórban keletkezett kánonba fel nem vett iratokat nevezik apokrifeknek. Ami nem került be a kánonba azt nem lehetett nyilvánosan olvasni. Alexandria püspöke, Athanasius 39-es ünnepi körlevelében, 367-ben állapítja meg először egész egyházmegyéje területére a kanonikus írásokat abban a 27 darabban, amiből a mostani újszövetség áll. Ezek a szent iratok, minden más tekintettel vallásos értékére apokrif. Ennek ellenére igen sok apokrif irat fennmaradt az ókori vallási sokszínűség érdekes bizonyítékaként.

A kifejezés protestáns és katolikus használata

A protestánsok és a katolikusok között különbség van a kifejezés használatában. A protestáns szóhasználatban apokrifeknek azokat a könyveket nevezik, amelyek bizonyos népek, illetve korszakok Bibliájában ugyan helyet kaptak, de amelyeket a mai protestáns kánon nem fogad el szent iratoknak, és ezért a protestáns Bibliában nem szerepelnek. A katolikus Bibliában található ún. deuterokanonikus könyvek például a protestáns Bibliából hiányoznak, és ezeket a protestánsok az apokrif könyvek közé sorolják. Ugyanakkor azon iratokat, amelyeket minden korszak és minden egyház egyöntetűen hamisítványoknak tartott, a protestánsok gyakran nem apokrifeknek, hanem pszeudoepigráf könyveknek nevezik. (Pszeudepigrapha = „hamisítványok”.) A katolikus szóhasználat nem tesz ilyen megkülönböztetést, hanem valamennyi hamisnak tartott és a katolikus kánonból kizárt iratot az apokrif kifejezéssel jelöli.

Szócikkünkben azokat az egységesen apokrifnek (pszeudoepigráfnak) tartott könyveket mutatjuk be, amelyek mind a protestáns, mind a katolikus és ortodox Bibliából hiányoznak.

Az Ószövetséghez kapcsolódó iratok

Az Kr.e. 3. század és Kr.u. 3. század között keletkeztek, bibliai szerzők művének tüntetik fel magukat. Sok közülük álmokat, látomásokat tartalmaz Ezékiel, Dániel és Zakariás stílusában. Jellemző rájuk a messiási királyság dicsőségének érzékletes leírása, úgyszintén élénk fantáziával írnak a teremtésről, angyalokról stb. A katolikus egyházban apokrifeknek nevezik ezt a csoportot, protestáns körökben pedig pszeudoepigráf (hamisított) könyveknek, tágabb értelemben vett apokrifeknek vagy apokaliptikus irodalomnak. A legismertebbek:

Legendás jellegűek	Jubileumok könyve Aristeias levele Ádám és Éva könyve Ézsaiás mártíromsága
Apokaliptikus jellegűek	Énokh könyve (más címei: Énokh titkainak könyve, Henoch apokalipszise) A tizenkét pátriárka testamentuma Mózes mennybemenetele Báruk szír apokalipszise Báruk görög apokalipszise
Költői jellegűek	Salamon zsoltárai 151.Zsoltár

Az Újszövetséghez kapcsolódó iratok

Számuk igen magas: a 9. században Phótiosznak 280-ról volt tudomása. Néhány közülük:

Evangéliumok	A Megváltó dialógusa Az apostolok emlékezése Az igazság evangéliuma Bertalan evangéliuma Egyiptomiak evangéliuma Evangélium Mária szerint Fülöp evangéliuma Gamaliel evangéliuma Jakab protoevangéliuma József, az ács Júdás evangéliuma Mária evangéliuma Máté prótoevangéliuma Nikodémosz evangéliuma Örmény gyermekség evangélium Péter evangéliuma Tamás evangéliuma Tamás gyermekkor-evangéliuma Zsidókeresztények evangéliumai Nazareusok evangéliuma Ebioniták evangéliuma Héberek evangéliuma
Az apostolok cselekedetei	András apostol cselekedetei János apostol cselekedetei Mária eltűnése Máté apostol cselekedetei Pál apostol cselekedetei Péter apostol cselekedetei Tádé apostol cselekedetei Tamás apostol cselekedetei
Levelek	Az apostolok levele Barnabás levele Jakab apokrif levele Pszeudo-Pál levelei Pseudo-Titus levele Seneca és Pál levelezése
Apokalipszisek	István apokalipszise Pál apokalipszise Péter apokalipszise Tamás apokalipszise

Gnosztikus iratok

A gnoszticizmus a 2. századtól érvényesülő misztikus filozófiai irányzat, amely átvette a kereszténység fogalmait, de a maga idegen szellemi tartalmával töltötte meg. A görög gnózis („ismeret”) szóból származik, ami spekulatív, filozofikus jellegére utal.

• Éva evangéliuma
• János apokrifonja
• Jeú két könyve
• Jézus Krisztus bölcsessége
• Mária leszármazása
• Péter prédikációi
• Pisztisz Szophia

Szibillai Jóslatok

A Szibillai Jóslatok az ókor végén széles körben ismert próféciák gyűjteménye, melyek Istentől ihletettnek tartott látnokasszonyoktól eredtek. Keletkezésük ideje a 2-3. századra tehető. Formájukat tekintve mindig a Homérosz által használt hexametert alkalmazzák. Tartalmuk a királyságokra, népekre, városokra, uralkodókra vonatkozó homályos jóslatok szövevénye. A Szibillák személyét rejtély övezi. Euripidész, Arisztophanész és Platón mindig csak a „Jósnőről” beszéltek, míg későbbi szerzők, pl. Varro tízet neveznek meg: a perzsa, líbiai, delphi-i, cimmeri, szamariai, hellespontoszi, phrygiai, tiburi és eritreai, valamint a cumeai Szibillákat. E két utóbbi örvendett a legnagyobb tiszteletnek Rómában. A pogány korban a Szibilláktól származó jóslatokat és előrejelzéseket gondosan gyűjtötték és féltve őrizték Jupiter főtemplomában és csak súlyos válságok idején kértek tanácsot belőlük. A Kr.e. 2. századtól az Alexandriában élő hellénista zsidók kihasználva e pogány jóslatok nagy divatját és a kor vallási nézeteire gyakorolt hatásukat, a szibilliai jóslatokhoz hasonló verseket írtak zsidó hittanaik és tanításaik pogányok közötti terjesztésére. Ez a szokás a keresztény korban is folytatódott, és a 2-3. században a jóslatok egészen új csoportja alakult ki. Emiatt a Szibillai Jóslatokat három csoportba oszthatjuk: eredetükre nézve lehetnek pogányok, zsidók, vagy keresztények, bár néha nem könnyű eldönteni hovatartozásukat. E jóslatokat gyakran idézték a korai egyházatyák és keresztény írók, mint Justinus, Teophilius, Lactanius és Augustinus, de a pogányság visszaszorításával a középkor végére elvesztették jelentőségüket.

A Biblia kéziratai

A Codex Vaticanus (Vatikáni kódex) a Biblia legértékesebb görög kézirata a 4. század elejéről. A Biblia másik két legjobb és legteljesebb szövegtanúja a valamivel későbbi Codex Sinaiticus és Codex Alexandrinus.

A Biblia fordításai

A Biblia egyértelműen a legek könyve: a világon a legtöbbször és legtöbb nyelvre lefordított, a legtöbb kiadást és a legnagyobb példányszámot megért könyv. A Biblia a kereszténység elterjedésével túllépett a zsidó nép, illetve a zsidó közösségek által lakott területek határain, és eljutott a Föld szinte minden ismert országába és népéhez. A könyvnyomtatás és a reformáció további lendületet adott a Biblia és a bibliafordítás, valamint a bibliaolvasás terjedésének. Egyes nyelveken ekkor készültek el azok a klasszikus fordítások, amelyek máig nagy tiszteletnek örvendenek. Ilyen az angol nyelvű King James Biblia, a német nyelvű Luther Márton-féle Biblia vagy a magyar nyelvű Károli Gáspár-féle Vizsolyi Biblia. A modern nyelveken közreadott középkori és újkori fordítások szinte számbavehetetlenek.

A Biblia értelmezése

A keresztény hívők körében a hagyományos nézet az, hogy a Biblia megírása Isten vezérletével történt, és így az igazsággot szó szerint vagy átvitt értelemben közvetíti az emberiségnek. Az utóbbi időkben sok keresztény nézetét erősen befolyásolták az ún. bibliakritikusok, és ezen változás ellenhatásaként egy fundamentalista irányzat is kialakult, amelynek fő célja a Biblia szó szerinti tökéletességének bizonyítása. Idővel a Biblia értelmezése vált a protestáns és a katolikus felekezetek közötti hagyományos különbségek kulcspontjává. Míg előbbiek úgy hiszik, hogy a Biblia önmagáért beszél, utóbbiak azt tartják, hogy az Egyház feladata a Bibliát megfelelően értelmezni.

Irodalom

Szent Biblia (Károli fordítás)

Linkek

Bibliával kapcsolatos linkek gyűjteménye: www.biblia.lap.hu

Biblia: www.biblia.hu

Keresés a Bibliában: www.kereszteny.hu/biblia/searchbibleform.php