Kierkegaard filozófiája

Kierkegaard a XX. század nagy magányos gondolkodója néven is ismert. Részben Viktor Eremita álnéven írt személyes hangvételű irodalmi, világos szemléletű filozófiai és pszichológiai elemzéseket és teológiai írásokat írt. Keresztény, vallásos nézőpontja, amely saját hitküzdelmeinek a háttere minden írásában fellelhető. Elemzései az ember létmódjától a XX. század egzisztencialista filozófia számára döntő ösztönzést adtak.

Kiekegaard 1841 őszén a berlini visszatérés után, mindössze tizenegy hónap alatt írja a Vagy-vagy nagy terjedelmű művét. Megjelenéskor a mű címlapján nincs feltüntetve a szerző neve hanem a Viktor Eremita (Győztes Remete) név szerepel.

A filozófia – írja Kierkegaard - a múlthoz fordul, az átélt világtörténelemhez, mindig csak közvetít és nem ad feleletet a jövőre vonatkozólag, a filozófus a múltat közvetíti és abban él, számára a világtörténelem lezárt. Kierkegaard szerint azonban a múlt helyett a jövőre kell kérdezni.

Azok a szférák amelyekkel a filozófia foglalkozik, csak a gondolat számára léteznek: a logikai a természet és a történelem. Itt a szükségszerűség uralkodik s ezért benne a közvetítés érvényesül ez azonban csak a logika és a tettel kapcsolatban igaz csak. A történem azonban szabad.

Kierkegaard szerint a filozófiának semmi köze nincs ahhoz amit belső cselekvésnek nevezzünk. A filozófia a külső cselekvéseket vizsgálja, de nem mint elszigetelt dolgokat, hanem mint a világtörténelembe beágyazottat. A filozófia a történelmet a szükségszerűség és nem a szabadság meghatározása mellett szemléli. A történelmi folyamat számára nem létezik vagy- vagy, de a cselekvő individuum számára igen. A filozófia képtelen eljutni a cselekvésig, mert azt követeli, hogy az ember szükségszerűen cselekedjen- Kierkegaard szerint ez ellentmondás.

A legjelentéktelenebb személynek is kettős egzisztenciája van: van történelme és a belső cselekedet amit senki el nem vehet tőle. A világban abszolút vagy-vagy működik és ehhez semmi köze a filozófiának.

Kierkegaard létstádiumai

Kiekegaard három lét stádiumot különböztet meg: esztétikai stádium, etikai stádium és vallási stádium. Az első két stádiumot a Vagy-vagy művében tárgyalja, a harmadikat a Félelem és reszketésben.

Esztétikai stádium

Az esztétikai stádiumban élő ember számára az élet csupán álarcos játék, az a fontos számára, hogy soha senki ne ismerje meg valódi énét. Kierkegaard szerint a probléma az, hogy akik túl sokáig becsapnak másokat igazi lényük végül nem tud kibontakozni. Minden emberben megvan az a valami ami megakadályozhat abban, hogy átlátszó legyen. Ez azonban olyan erős lehet, hogy szinte nem képes megnyilvánulni; és aki nem tud megnyilvánulni az nem tud szeretni sem és aki nem tud szeretni az mindenki közül a legszerencsétlenebb.

Ebben a stádiumban élő ember még nem választotta magát, külsőségekben érzelmekben él. Külsőségekben, érzékiségben és ezekből él a következő jelszó szerint: „az életet élvezni kell”. Kierkegaard példája az esztétikai emberre Don Juan. Kierkegaard szerint abban minden ember egyet ért, hogy az életet élvezni kell. De aki azt mondja, hogy élvezni akarja az életet mindig olyan feltételeket tételez ami nincs a hatalmában, nem uralja azt. A vagy-vagy rajta kívül van és állandóan szorongani fog, hogy elvesztheti azt. Ilyen például az olyan ember aki azt állítja, hogy a szépség a legnagyobb kincs.

Kierkegaard szerint akik azt állítják, hogy élvezni kell az életet

1. a feltétel az individuumon kívül van (ilyen pl. a szerelmes ember)
2. a feltétel az individuumon belül van (a személyiség mint tehetség: matematikus, kereskedő a kibontakozást keresik)

A fenti két elméletben – írja Kierkegaard - az a közös, hogy minden egy meghatározott dolog körül forog. Élvezd az életet = Élj a vágyaidért. A baj ezen életszemléletekkel az, hogy megvalósításukhoz az individuumok a külső feltételek sokaságának a birtoklása szükséges, de szerencsére, írja Kierkegaard ez nem mindig jut az embereknek osztályrészül (pl. Néró)

Kierkegaard szerint Néró lényege a melankólia volt. Melankolikus pedig csak a saját hibájából lehet az ember. Amikor a trón hatalma fénye lehalványodik, akkor az élvezetekhez fordul, az egész világnak új gyönyöröket kell találnia számára, mert csak a gyönyör pillanatában talál nyugalmat. A szellem átakar törni, de nem képes erre mert mindig becsapódik. A harag lángol a lélek felett és szorongássá lesz. Néró szeme sötét és villámló, senki nem mer belenézni, ezt a tekintetet nevezik császári tekintetnek, ám a császár belső lényege a szorongás. Néró nem birtokolja önmagát, csak akkor nyugodt, ha a világ retteg tőle. A szorongás gyönyörködteti Nérót, ő nem imponálni hanem rémiszteni akar. Néró néha aggastyán néha gyerek.

A melankólia – írja Kierkegaard - a szellem hisztériája. Az ember életében eljön a pillant amikor a szellem egy magasabb formát követel, amikor önmagát mint a szellemet akarja megragadni: a személyiség önmaga tudatára akar ébredni a maga örök érvényességében. Ha ez nem történik meg akkor a mozgás megáll és megjelenik a melankólia. A melankolikus ember nem tudja mi terheli, hogy mi a gondja de mihelyt ezt megtudja a melankólia megszűnik. A melankóliát Kierkegaard bűnnek nevezi.

A melankólia felszámolására a szellem képes egyedül, mert a szellemben van. Az okos ember belátja, hogy értelmetlen a vágy kielégítéséért élni, mert az soha nem valósítható meg. Ez a szemlélet azt mondja élvezd önmagad, az élvezetben önmagadat élvezed.

Minden esztétika élet kétségbeesés, mindenki aki az esztétikai élet szerint él az kétségbeesett.

Aki azt állítja, hogy az élet hiábavalóság az esztétikailag él. Életszemlélete a kétségbeesés.. hogy a tevékenységeknek legyen értelme az életnek folytonossággal kell rendelkeznie.

Etikai stádium

Az ember akkor jut át az esztétikai stádiumból az etikaiba amikor önmagát választja. Ez a választás azonos a bűnbánattal

Az etikai ember minden kilátástalan helyzetben van kiútja: önmaga: „…mert abszolúte önmagamat választottam, és önmagam ezen abszolút választásában áll a szabadságom és csak amennyiben abszolúte önmagamat választottam, tételeztem abszolút különbséget a jó és a rossz között”.

Amikor megjelenik az emberben az etikai teljes mértékben megsemmisíti az esztétikait. Aki etikailag él az ismeri önmagát. Az etikai ember az életet szépsége szerint szemléli az élet feltétel pedig a pénz.

Az ember magát a munka révén teheti szabaddá, a munka révén nyílik meg a lehetősége uralkodni a természet felet, a munka révén mutatja meg, hogy magasabb rendű a természetnél. Az ember tökéletességének a kifejezése, hogy dolgozni tud. Aki dolgozik az felismeri, hogy nem mindent szerezhet meg. Az etikus ember szerint minden embernek meg kell, hogy legyen a maga hivatása amely megbékíti az embert az élettel.

Kierkegaard szerint azonban az ember az etikai stádiumban sem képes a teljes kiteljesedésre: az etikai ember felismeri, hogy nincsen a birtokában sem teste sem semmi más külső dolog azonban bűn nehezedik rá.

Nem az a fontos, hogy mit választunk hanem maga a választás a fontos. Választani fontos és késni a választással veszélyes, mert ekkora már eltelt egy darab idő az éltből amit újra kell élni.

Egyetlen abszolút vagy-vagy létezik: a jó és a rossz közötti választás és ez abszolút etikai választás –írja Kierkegaard. Az nem baj ha az ember rosszul választ, mert megtudja, hogy a helytelent választotta. Ha pedig az ember olyan helyzetbe kerül, hogy nincs más kiút számára csak a választás akkor biztosan a helyeset fogja választani. Aki esztétikailag él az nem választ.

A vallási stádium

Kiekegaard a vallási stádiumba való átmenetet a „Félelem és rettegés” művében fejti ki. A vallási stádiumba való átlépést a bibliai Ábrahám történetén keresztül mutatja be. A vallási stádium magasabb rendű mint az etikai, a hit az ész számára megközelíthetetlen paradoxon, ami az etikai értelemben vett gyilkosságot is szentesíti és istennek tetsző cselekedeté teheti.

Isten próbára tette Ábrahámot azzal, hogy egyetlen fia Izsák feláldozását kérte tőle. A hit adott erőt Ábrahámnak: hitt és nem csalódott.

Akinek erős a hite az mindent megkaphat, nemcsak a túlvilágon hanem a földön is. A hit stádiumához való eljutás elkerülhetetlen lépcsőfoka a „végtelen rezignáció” állapota. Ahhoz, hogy abszolút módón hinni tudjunk mindenekelőtt azt kell belátni, hogy a külső valóságos életben nem minden törekvés valósítható meg. Ez a belátás, minden belső lehetőségről való lemondás a „végtelen rezignáció” állapota, ami a rezignáció határain belül van tehát még nem paradoxon. Amikor az ember eddig eljut belátja, hogy a külső világban semmi sem lehetséges. A hitben az ember minden fenntartás nélkül Istenre támaszkodik