Filozófiai hermeneutika

A hermeneutika az értelmezést és megértést vizsgáló filozófiai tudományág, az erre vonatkozó elméletek összessége. A „hermeneutika” (görög) szó az „értelmezés tudományát” jelenti, maga a szó Hermésznek, az antik görög kor egyik istenének a nevéből származik, aki az istenek hírnöke, ugyanígy közvetíti a szövegek jelentését annak írott vagy beszélt alakja is. Legalábbis a görögök ennek az istennek a nevéből származtatták hermeneuein = „kijelent”, „megvilágít” szavukat.

Hermész

Hermész (a rómaiaknál Mercurius, az etruszkoknál Turms) Zeusz és Maia nimfa gyermeke, az istenek hírnöke a görög mitológiában. Ez volt legfontosabb rangja, de emellett ő volt a pásztorok, utazók, kereskedők, súly- és hosszmértékek istene, az ékesszólás, irodalom, az atlétika és a tolvajok védelmezője. Ezek mellett közismert volt az olümposziak között furfangjáról és ravaszságáról. A költészetet sem vetette meg, és ezért Apollón egyik legközelibb barátja volt.

Maia Atlasz leánya volt, a Pleiádok egyike. Az éjszaka közepén, amikor már minden isten elszenderült az Olümposzon Zeusz lelopakodott Maia mellé, és együtt töltötték az éjszakát. Mire Éósz felkeltette a napot, a főisten már az Olümposzon volt. Az éjszaka megfogant Hermész, és még napkelte előtt világra jött. Maia megmosdatta, bepólyázta, és azután kimerülten ágyába dőlt és elaludt. A gyermek Hermész addig fészkelődött, hogy kihámozta magát a pólya szoros kötéséből, és a bokáján nőtt szárnyak segítségével Thesszáliába ment, ahol Apollón csordái legeltek. A gyermeknek megtetszett a csorda, és egy Püloszhoz közeli barlangba hajtotta őket, a nyomokat pedig eltűntette. Útközben talált egy teknőst, amelyet megölt, és belsőségeit is kiszedte. A teknőspáncélra pedig ráerősítette az egyik tehén beleit. Így született meg a líra. A reggeli nap már fenn ragyogott az égen, amikor Hermész visszatért anyja mellé, és ugyanúgy bepólyálta magát. Apollón azonban észrevette a lopást, és hamarosan Maiánál volt, és követelte vissza a csordáját, amit a csecsemő Hermész ellopott. A nimfa nem akarta elhinni, hogy a gyermek ilyet tudott tenni, így vita tört ki. Zeusz látott fentről mindent, és elmondta, hogy Hermész mit is csinált az éj leple alatt. A vita azonban csak nem ült el, amikor egyszer csak a három isten hangját megtörte egy lágy dallam. Hermész játszott a líráján. Apollón azonnal rabja lett a hangszer édes hangjának, és szíve teljesen meglágyult. Hermésznek adta egész csordáját cserébe a líráért. Az istenek hírnöke beleegyezett a cserébe, így lehetett Hermészből pásztor, Apollónból pedig a líra mestere. Miközben csordájára vigyázott, Hermész nádból készített magának sípot, így alakulhatott ki a pánsíp. Később a furulyát is ő találta fel, és csodálatos hangja elgyönyörködtette Apollónt. A líra után így újra üzletet ajánlott a gyermek Hermésznek a múzsák vezetője. Hermész megkaphatta Apollón aranypálcáját, amelynek rendkívüli varázsereje volt. Ezt a pálcát később kicsit átalakította, és ez lett Hermész egyik kísérője és attribútuma. Az arany pálcán két kígyó fonódott össze egy nyolcas alakjában, és a pálca törzsén két szárnyacska is volt. Ezt a pálcát kerükeiónnak nevezték, latin neve pedig Caduceus volt.

Atlétikus alkatú ifjúnak ábrázolták, akinek baljában ott volt a caduceus, szárnyakkal ékesített kalapja volt és szandálján is két-két szárnyacska segítette az istenek követét a gyors haladásban. Mint az istenek és emberek közötti kapcsolat fenntartója Hermész kísérte le az alvilágba a holt lelkeket és ő hozott esténkét álmot a halandók szemére.

Hermésznek három gyermeke született, noha sok istennővel, nimfával és halandóval járta végig a szerelmesek útját. Drüopé hercegnőtől született meg Pán nevű fia, aki félig ember félig pedig kecske alakú teremtmény volt. Amikor anyja megpillantotta megijedt a rút teremtménytől, és elhagyta Pánt. Hermész azonban megsajnálta fiát, és felvitte őt az istenek közé az Olümposzra. A halhatatlanok először kikacagták a fura teremtményt, de végül megengedték, hogy ő legyen a mezők, fák, pásztorok és nyájak védelmezője. Másik fia Aderosz volt, aki Héraklésznak lett az útitársa, azonban széttépték Diomédész lovai, amikor Héraklész gondjaira bízta azokat.

Aphrodité és Hermész szerelméből született meg Hermaphroditosz, akit egy nimfa kérése miatt női és férfi ivarszervekkel is elláttak az istenek. Amikor Zeusz a tehénné változtatott Iót szerette volna magáévá tenni, a főisten Hermészhez fordult tanácsért, ugyanis féltékeny felesége, Héra a százszemű Argoszt rendelte Ió mellé őrnek. Hermész leszállt Argosz mellé, és furulyáján olyan nyájasan kezdett el játszani, hogy az óriás elaludt, és mialatt aludt Hermész levágta a fejét, így Zeusznak most már szabad útja volt.

Hermész volt Odüsszeusz állandó segítője is. Kalandozásai során többször is kisegítette a bolyongó hőst szorult helyzetéből. Ő szabadította ki Odüsszeuszt Kalüpszó nimfa szigetéről is, ahol hajótörést szenvedtek. Kalüpszó megígérte Odüsszeusznak, hogy halhatatlanná teszi, ha viszonozza szerelmét. Ám Hermész egy új hajót állított a nagy utazó rendelkezésére. Amikor a leleményes vándor Kirké szigetén járt, és a boszorkány disznókká akarta változtatni Odüsszeuszt és embereit, Hermész mutatta meg azt a gyógyfüvet, ami segít elkerülni a bajt. Hermész volt az is, aki visszakísérte Eurüdikét az alvilágba, miután egy napot töltött együtt szerelmével, Orpheusszal.

Gyorsasága és sportossága miatt majdnem minden sportcsarnokban ott állt a szobra, és az olimpiai játékokon is az ő alakja fogadta a látogatókat. Szent állata volt a kakas és a teknős, és jelképei közé tartozott a pénzes erszény is. Az ókori Hellászban az utakat vagy országhatárokat úgynevezett hermák jelezték. A hermákat Hermész istenről nevezték el, és egy oszlopot jelentettek, amelynek oszlopfőjén az isten feje díszelgett, és az oszlop lábánál férfi ivarszervek voltak. A hermák védték az utazókat és a határok sérthetetlenségét, az ivarszervek pedig utaltak arra, hogy Hermész jó szerencsét és termékenységet is hozhat.

Az első Hermeneutika címet viselő mű Arisztotelész Herméneutikája (az Organon c. gyűjtemény része), bár hasonló problémákat szórványosan már Platón is vizsgált párbeszédes formában írt késői műveiben. Maga Arisztotelész valószínűleg a „kijelent” értelmében használta e szót, és szóban forgó műve valóban az egyszerű kijelentések tanát, ezek néhány filozófiai vonatkozású problémáit tárgyalja, így e műve logikai, nem pedig (filozófiai) hermeneutikai tárgyú.

A középkorban a Biblia értelmezéséről folyó viták is lendületet adtak az ilyen kutatásoknak, szintúgy a 15. században a reneszánsz és humanizmus elterjedésével az ókori, eredeti, antik szövegek újrafelfedezése, de a mai értelemben vett hermeneutika megteremtőjének Friedrich Schleiermachert tekinthetjük, aki túllépett a konkrét és írott szövegek elemzésén, a nyelvet előtérbe helyezve és az értelmezést a szöveg újrateremtéseként, reprodukcióként felfogva (ezzel az értelmezés folyamatát énfilozófiai szemszögbe állítva). A hermeneutika később, a 20. század elején az énfilozófiából visszatért az arisztotelészi, inkább létfilozófiai (ontológiai) hagyományhoz (Otto Friedrich Bollnow, Eduard Spranger) (ez irányzatra alapozott aztán pl. Martin Heidegger is). A hermeneutika a 19. század végére tehát a filozófia egy külön részterületévé fejlődött.

Története

Említettük, hogy a tudományág nevét valószínűleg Arisztotelész követői, a peripatetikusok adták.

A hermeneutikát mint a vallási szövegek és tanok értelmezésének kulcsát Alexandriai Philón (Kr.e. 25 - Kr. e.50) kezdte alkalmazni. Philón életét annak megmutatására tette föl, hogy a görög filozófia és a keresztény tanok közt nincs ellentmondás, sőt mindkettő lényegében ugyanazon gondolatok kétféle kifejezése. Ennek érdekében azonban a Biblia szó szerinti értelmezésétől el kellett térnie, és felfednie, hogy a szövegnek mélyebb, és igazabb jelentése van. Erre kényszerültek az utána jövő korai keresztény filozófusok is, hiszen szó szerint értelmezve az írások egyes részletei közt rengeteg ellentmondás van (különösen az Ószövetség és Újszövetség által írtak között).

Philón után az első jelentősebb áttörést az effajta problémák megoldásában Augustinusnak sikerült elérnie, sajátos hermeneutikai vonatkozással is bíró elméletet, a patrisztikát megalkotva (A keresztény tanításról c. műben). Abból a neoplatonikusok által is hirdetett elvből indult ki, hogy Istenről a magára hagyatkozó elme semmi biztosat és lényegeset nem képes mondani. A kereszténység elsősorban hit kérdése, és a keresztény tanok racionális megértése legfeljebb elmélyíti az ember hitét (de megalapozni nem képes). Különbséget kell tenni az írások szó szerinti és morális megértése (avagy megértése és átérzése) között. A szó szerinti értés a racionális gondolkodásnak felene meg, de ez Istenről semmi bizonyosat nem képes mondani (tehát fölösleges a Szentírás szövegeit és a benne lévő ellentmondásokat boncolgatni, mert Isten felette áll a racionalitásnak, tehát ez soha nem fog hozzá elvezetni).

Az ő nyomán is formálódó középkori skolasztika az Írások négyféle értelmezését különböztette meg:

1. betű szerinti - ez tudósít a történésekről
2. allegorikus - ez fejti ki a keresztény dogmákat
3. tropologikus vagy morális - ez útmutatást ad a gyakorlati viselkedéshez
4. anagogikus - ez a kinyilatkoztatás legmélyebb titkaihoz vezet el

A reformáció után a hermeneutika és a teológia különvált, lehetőséget adva az előbbinek a filológiában és a jogtudományban való alkalmazására. Luther Márton azt hirdette, az Írások értelmezéséhez nincs szükség közvetítőre, a keresztény embernek megvan a képessége, hogy az írásokat önmaga értelmezze. A reformátorok különösen a Biblia allegorikus értelmezésének lehetőségét tagadták és ennek kártékony voltát hirdették (mivel ez elszakadást jelent a Biblia kínálkozó értelmezésétől, és így lehetőséget ad az értelemhamisításra).

A 15. században, a reneszánsz korában, mely szellemi áramlat magát az antik kor örökösének tartotta, és így visszatért az eredeti antik görög és latin művek tanulmányozásához, a humanista oktatásbana hermeneutika az írott szövegek tanulmányozását jelentette. E tudományág nagy diadala és hasznának komoly bizonyítéka volt Lorenzo (v. Laurentius) Valla itáliai könyvtáros-filozófus-tanár-humanista eredménye, a Constitutum Donatio Constantini nevű szöveg hamisítvány voltának bizonyítása (kizárólag a szöveg nyelvezetének vizsgálatára támaszkodva).

A mai értelemben vett hermeneutika megteremtőjének Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher (1768, Breslau – 1834, Berlin) német lutheránus teológust tekinthetjük, aki túllépve a konkrét és írott szövegek elemzésén, a nyelvet előtérbe helyezve és az értelmezést reprodukcióként felfogva (ezzel az értelmezés folyamatát énfilozófiai szemszögbe állítva). A hermeneutika később, a 20. század elején az énfilozófiából visszatért az arisztotelészi, inkább létfilozófiai (ontológiai) hagyományhoz (Otto Friedrich Bollnow, Eduard Spranger) (ez irányzatra alapozott aztán pl. Heidegger is). A nyomában járó Wilhelm Dilthey (1833-1911) a hermeneutikát többek között a humán tudományok alapvető módszerének tartotta (talán úgy, ahogy a matematikai gondolkodás a természettudományok egyik alapmódszere); s a „két világ” (reáltudományok és humán tudományok) közti különbséget pusztán módszertaninak tartva, kimondta a szellemtudományoknak a természettudományokkal való egyenrangúságát.

A modern hermeneutika legjelentősebb művelői: Friedrich Schleiermacher, Wilhelm Dilthey, Rudolf Bultmann, Hans-Georg Gadamer.

Friedrich Schleiermacher

Friedrich Schleiermacher (1768. november 21. Breslau (Wroclaw) - 1834. február 2. Berlin) evangélikus lelkész, teológus, filozófus, a romantikus vallásbölcselet és teológiatörténet fejlődésének meghatározó alakja.

Sziléziában született református lelkész fiaként. Pietista nevelést kapott, 15 éves korától a Zinzendorf által alapított herrnhuti testvérközösség szellemiségét követő intézményekben nevelkedett. 1787-ben szakított a herrnhuti szellemiséggel és a hallei egyetemre ment tanulni elsősorban filozófiát (Kantot és görög szerzőket). Ezek után lelkész és házitanító volt, többek között Berlinben. Itt került kapcsolatba a német romantika számos képviselőjével, elsősorban Friedrich Schlegellel, akivel baráti kapcsolatot alakított ki. Közösen találták ki Platón műveinek fordítását (Schleiermacher végül egyedül fordította le Platón műveit). Schlegel bíztatására jelentette meg Schleiermacher 1799-ben A vallásról (Über die Religion) című beszédsorozatát, mely hírnevet szerzett neki. 1802-ben elhagyta Berlint és Stolp városában volt lelkész két évig. 1804-ben a hallei egyetem rendkívüli tanárává nevezte ki, két évre rá rendes tanárrá. 1806-ban Napoleon poroszok felett aratott jénai győzelme miatt az egyetemet bezárták, 1807-ben mégis a teológia doktorává avatták. Berlinbe visszatérve Humboldt segítségével megalapították az ottani egyetemet, ahol 1810-től a teológiai fakultás professzora volt. Miután tagja lett a Porosz Tudományos Akadémia filozófiai tagozatának is, Fichte és Hegel mellett a filozófiai fakultáson is előadott. Mindeközben a berlini Szentháromság-templom lelkésze is volt haláláig.