Pragmatika

A pragmatika a jelekkel és jelrendszerekkel foglalkozó koncentrált (több hagyományos ismeretterületet átfogó, iletve azok határain elhelyezkedő) tudomány, a szemiotika egyik ága, mely a jel és jelfelhasználó viszonyát, a jelek kommunikációs folyamatban való használatának kérdéseit vizsgálja. Eme tudományág modern kidolgozásában alapvető szerepe van Charles Sanders Peirce amerikai filozófusnak és matematikusnak, A „pragmatika” fogalmát ő használta először az 1872-ben William James-szel közösen alapított „Metaphysical Club”-ban. A filozófia részeként azonban már az ókorban is sokan foglalkoztak e tudománnyal, többek közt Arisztotelész.

Jel

A jelekkel foglalkozó tudomány, a szemiotika meghatározása szerint jel a valóság egy olyan, érzékszerveinkkel felfogható (látható, tapintható, hallható) darabja, jelensége; amely az (emberi vagy állati, vagy egyéb) elme vagy értelem számára egy másik valóságdarabra, jelenségre utal (Georg Klaus megállapítása).

Azt a valóságdarabot, tárgyat, ami jelként egy másik tárgyra utal, a jel jeltestének, míg azt a valóságdarabot vagy tárgyat, amelyre a jeltest utal, a jel jelöletének (denotátumának) vagy jelentésének nevezzük (a jelentés szó manapság azonban inkább egy másik, lentebb leírt értelemben használatos). E kifejezésmód használatakor figyeljünk arra, hogy a „jel” szót itt már az előbbi definícióbelinél tágabb értelemben használtuk: ott csak a jeltestet jelentette, itt már a jeltest és a jelölet sajátos viszonyát vagy együttesét.

A jelet mint mesterségesen teremtett vagy manipulált valóságdarabot, a jeltest által megjelölt jelölet (és/vagy jelentés), információ képzésére, tárolására, átalakítására és továbbítására használják (L. O. Reznyikov).

A jel (inter)szubjektivitása

A jelölet azonosításának interszubjektivitása

Fontos tehát, hogy végül is szubjektív dolog, mi számít jelnek. Azaz alapjában véve mindig a jelet észlelő lény vagy értelem szempontjából nevezhető jelnek valami (az „utal” szó így értelmezhető a legegyszerűbben), ha számára a valóság egy darabja jelentőséggel bír. Ebből azonban nem következik, hogy egy adott jel, ami valaki számára valamit jelent, másvalaki számára szükségképpen másvalamit jelentsen (azaz a „szubjektív” szót egy kicsit tágabban kell értelmezni, mint szokásos). Hiszen megállapodhatunk abban, hogy bizonyos jelek mindenki számára ugyanazt jelentsék.

Az állatvilágban is kialakulhat ilyen „közmegegyezés” (ha egy adott jelre való adott válasz evolúciós előnyt jelent, akkor az ezt a választ adó viselkedésforma és génrendszer szaporodni és terjedni fog, és előbb-utóbb, generációk múltán a faj nagyszámú egyede fogja ugyanazt a viselkedésformát adni ugyanarra a jelre, azaz „ugyanúgy érti” azt a jelet). Az emberek között ilyen közmegegyezés kialakítása sokkal könnyebb, hiszen a beszélt és írott nyelvek (maguk is jelrendszerek) ezt jelentős mértékben segítik. Eszerint megkülönböztethető az állati és emberi jelképzés vagy jelmegértés, ez a szignalizáció, illetve az olyan jelképzés vagy jelmegértés, amely csak az emberre jellemző, ez a szignifikáció (Lev Szemjonovics Vigotszkij).

Ezt is figyelembe véve, sok jel (elsősorban pontosan a közmegegyezésen alapuló, ún. szimbólumok esetében) pontosabb a jelek szubjektivitása helyett azok interszubjektivitásáról beszélni. Noha vannak olyan jelek is, melyek nem interszubjektívek, csak szubjektívek (pl. személyes emlékeket kiváltó, azokra utaló benyomások, jelenségek).

A jeltest (jelrealizáció) azonosításának interszubjektivitása

A fenti definíciót pontosítani kell. A jeleket „valóságdarabnak” definiáltuk. Ez nem mindig egy konkrét valóságos jelenséget, hanem azok egy egész csoportját is jelölheti, amennyiben

1. ezek jelölete is mindig ugyanaz; továbbá
2. abban is megállapodunk, hogy a jeltestet is „ugyanolyannak” tekintjük.

Példa: amikor kimondjuk pl. az „á” hangot, akkor ezzel fizikai rezgéseket keltünk, melyek a levegőben terjednek, és e rezgés kétségkívül a valóság egy darabja, mely a hallgatója számára egy másik valóságdarabra vagy jelenségre utal (pl. arra, hogy a beszélő tagad valamit: „á, ez nem is igaz ...”). Ha fél perc múlva a beszélő megint tagad valamit, és megint ezt a hangot hallatja, akkor noha esetleg mélyeben vagy magasabban ejti, még „á” hangnak ismerjük fel, és szintén azonosíthatjuk a tagadás jeleként. Viszont mint valóságdarab (rezgés), az első „á” jel semmiképp sem azonos a másodikkal. Jelnek a fenti definíció értelmében mindkét „á” vehető, de semmiképp sem azonos jelnek. Csak megállapodás és a használat kontextusa által felvetett egyéb kérdésekre adott válaszok függvénye, hogy „ugyanaz” vagy „nem ugyanaz” a jel-e. Az „á” hangra mint különböző időpontokban előfordult rezgések egész sokaságára a „jel” terminus helyett egy másikat kellene bevezetni (pl. a jel-absztrakció, jelkategória vagy hasonló kifejezést; ettől szokás eltekinteni). Általában az effajta „ugyanolyannak” elismert elemekből álló jelsokaságokat is jelnek szokás nevezni, sőt inkább ezt nevezzük jelnek. Az effajta sokaságok egyes elemeire, a definíciónak megfelelően jelnek nevezhető dolgokra, ha a megkülönböztetés feltétlenül szükséges, néha azt mondjuk, a jel(sokaság) egy realizációja vagy előfordulása. Tehát előfordul, hogy fizikailag különböző, megkülönböztethető jelek (ti. jelrealizációk) azonos dolgokat neveznek meg: nem mindig igaz, hogy két fizikailag különböző jel különböző dologra utal. Tehát különböző (illetve aképp realizálódó) jelek is utalhatnak egyazon dologra, példa erre egyazon jel két realizációja.

Fajtái

A jel és jelölt „közelsége” alapján

A szemiotikában Charles Sanders Peirce nyomán meg szokás különböztetni a jelek (szignálok, szignatúrák) három típusát: az indexet, az ikont, és a szimbólumot, a jel (jeltest: ami jelöl) és jelölt (amit a jeltest jelöl) kapcsolatának szorossága szerint.

• A jel\index jelteste szorosabb-lazább fizikai kapcsolatban áll a jelölttel: pl. index egy állat lábnyoma, egy 50 kilométerre lévő vulkán torkából előgomolygó 15 km magasságú füstoszlop, a prérikutya kígyót kiáltó ugatása stb.
• A jel\ikon teste nincs fizikai kapcsolatban a jelölttel, de hasonlít rá, pl. hieroglifák, piktogrammok, római számjelek, ide tartoznak még a hangutánzó szavak.
• A jel\szimbólum teste nincs fizikai kapcsolatban a jelölttel, és nem is hasonlít rá. Ilyen az összes hangjelölésre épülő nyelv legtöbb szava (a hangutánzóak kivételével), az összes betű, az arab számjelek stb.

Így a nyelv legtöbb jele, minthogy szimbólumnak tekinthető, „testileg” semmi kapcsolatban nincs a jelölttel.

A Peirce-től eredő felosztást Jerome Bruner alkalmazta saját fajlődéslélektani elméletének megalkotására (Bruner reprezentációs elmélete).

A jel eredete alapján

Beszélünk eszerint természetes jelekről vagy szimptómákról, illetve mesterséges jelekről vagy szignálokról. A mesterséges jeleken, szignálokon belül különös szerepe van a nemzeti vagy etnikai jellegű és az emberiség története során kialakuló természetes nyelveknek (anyanyelv), illetve a speciális célokra kialakított mesterséges nyelveknek.

Ha egy jelrendszer által modellezünk egy valóságos jelenséget (-csoportot), akkor a jelrendszer szintaktikai szabályai adják meg, hogy milyen jeleket használjunk, és ezeket hogyan kombináljuk, a szemantikai szabályok, hogy az egyes egyszerű vagy összetett jeleket hogyan kell értelmezni, hogyan írják le a valóságot, végül a pragmatika annak leírása, hogy a jelrendszer hogyan viszonyul az egyes felhasználókhoz. Például ha a magyar nyelvet mint jelrendszert vesszük, akkor a helyesírási szabályok a szintaktika részei, a szótárak a szemantikáéi. A pragmatika itt például olyan kérdéseket vizsgál, hogy hogyan és miért változnak az előbbi szabályok a történelem során, vagy még jellemzőbb példa: miért alkalmazunk tárgyilagosabb, szárazabb lexikonstílust lexikoncikkekben, és érzelmileg telített költői jelzőket költeményekben.

Szemantika

A szemantika (magyarul jelentéstan) a nyelvészet egyik részterülete, amely a nyelvi formák (szavak, szimbólumok stb.) jelentésével illetve jelentésváltozásaival foglalkozik.

Alapvető kérdései tehát: Hogyan függ a jelek használata, illetve értelmezése a jelfelhasználók bizonyos jellemzőitől (például társadalmi hovatartozásától), állapotától; vagy a kommunikációs folyamat jellemzőitől. Hogyan fejezzük ki magunkat világosan, úgy, hogy mások értsék is, sőt esetleg elismerjék a véleményünket. Gyakori kérdése, hogy hogyan lesznek bizonyos jelek, jelvények, szimbólumok manipuláció, propaganda eszközei. Már a kérdésekbõl is látható, hogy a pragmatikának nagyon szoros kapcsolatai vannak a kommunikációelmélettel, szociológiával, pszichológiával. Vannak kapcsolatai a hermeneutikával is.

A pszichológiai-szociológiai elméletek szerint a pragmatikai készség tartalmazza:

1. a kérdésre való válaszolni tudást;
2. a párbeszédben való részvétel képességét azáltal, hogy felváltva beszélgetünk
3. a nyelv non-verbális aspektusára való figyelem és reagálás képességét
4. a tudatosság képességét, amit a párbeszéd tárgyában kell szerepeltetni, hogy segítse a hallgatót a teljes megértésben
5. azok a szavak, kifejezések ismerete és használata, amiket a párbeszéd alatt mondani vagy megválaszolni kell a téma függvényében
6. a képességet, hogy megtartsa a témát, vagy udvariasan témát váltson, ha ennek szükségét látja
7. a szemkontaktus fenntartásának képességét / ne túl mereven nézni, vagy túlságosan félre nézni/
8. azt a képességet, hogy megkülönböztesse, hogyan beszéljen, viselkedjen különböző kommunikációs partnerekkel /formális, vagy informális helyzetben/