Indulati konfliktusok

A függő helyzet, az anyjával való szoros kapcsolat léthelyzete a kisgyereknek. Enélkül életképtelen. Az embernél minden létfontosságú feszültségnek van megfelelője az átélésben. A táplálkozás szükségletének az éhség, a nemi ösztön feszültségének az erotikus vágy, a függő helyzetből fakadó veszély elhárításának a biztonság igénye. A biztonság igénye a kisgyerek viselkedésében úgy jelentkezik, hogy mindig az anyjával szeretne lenni, szoknyájába kapaszkodik. Indulati kísérője a pótolhatatlanságnak, a behelyettesíthetetlenségnek az érzése. Egyidejűleg fokozott jelentőséget kap a gyerek érzelmi színképében egy ezzel ellentétes indulat: az agresszió. A cselekvést korlátozó tilalmak, frusztrációk váltják ki. Az átélésben a düh a megfelelője. Az akadályoztatási feszültség együtt van az agresszió kirobbanásával és annak mozgásos megnyilvánulásaival. Ezért az agresszió azonnali robbanásban jelentkezik: a gyerek kiabál, rúg, üt, csapkod, dobál. Feszültség és reakció közt nincs késleltetés. A frusztrációs tilalmakkal nap nap után újratermelt agresszióhoz így lassan a képzeletben is manipulálható képek tapadnak. A testvérvetélkedés már megsemmisítési fantáziákba sodorhatja. A gyereket a környezete állandóan szoktatgatja. Táplálkozási, tisztálkodási szokásokat kell felvennie. A szoktatás eszköze a rászorítás, a kényszerítés, amely, még ha türelmes is, mindig magában hordja a megtorlás lehetőségét. A gyerek hamar rájön arra, hogy tettei büntethetőek, mégpedig számára igen szigorúan, szeretetmegvonással. Ehhez a veszélyhez a gyerek riadt nyugtalansággal viszonyul: fél a szeretet elvesztésétől. A negyedik életév derekán a gyerek kötődéseinek indulatfelhőiből a felcserélhetetlen ragaszkodást, az agresszív visszautasítást, a szeretet elvesztésétől való félelmet elemezhetjük ki. Észreveszi a fiuk és a lányok, a férfiak és a nők közti testi különbségeket. Ekkor egy átmeneti izgalmi állapotba kerül, amelyet a nemiség korai formájának tekinthetünk. Mindkét nemnél feltűnő az érdeklődés a szexuális vonatkozású dolgok iránt. A gyerekek számára, amint ezt részint felnőttkori felidézések, részint gyerekkori tünetek hátterének elemzései tanúsítják, a nemek közti különbségnek az a jelentése, hogy a fiuknak van valamilyük, ami a lányoknak nincs. A nemi különbségek felfedezése során a gyerek önmagát is besorolja, és ilyen módon viszonyul a másik nemhez. A fiúban kezd körvonalazódni, hogy olyan, mint az apja, a lányban meg az, hogy inkább az anyjához hasonlít. Ezzel különféle viselkedésmódok, magatartásformák és kifejezések is járnak együtt. A fiú próbálgatja a férfi szerepét, a lány pedig a női szerepet. A nemi izgalom úgy jelenik meg, hogy a gyerek a biztonsági igény hátterén kialakult, egy személyre irányuló érzelmi feszültséggel akarja eljátszani a nemének megfelelő szerepet: elérni, hogy az ellenkező nemű szülő csak őt szeresse. A kizárólagosság vágyának az áll az útjában, hogy az anya az apához tartozik, így a fiúnak a képzeletbeli szerepében az apa a vetélytársa. Indulati színképében megjelenik a féltékenység. Agresszív kívánságai támadnak. Ezeket a vágyakat, fantáziákat és az agresszív cselekvéseket fojtogató félelem kíséri.

A konfliktus drámai. A gyerek annak akar a helyébe lépni, akitől a léte függ. Az ellen lázad, akihez kötődik. Agresszió és féltékenység megsemmisítő fantáziákkal; félelem a biztonság elvesztésétől. Szeretet és harag, vágy és szorongás. Ezt nevezte Freud Ödipusz-konfliktusnak. A szándéka ellenére – tudattalanul – kialakult helyzetének az analógiáját látja Freud az öt év körüli gyerek vágyaiban. A gyerek indulat-telített sémáiban az a fantázia is benne van, hogy az övé legyen az anya, csak övé, és semmisüljön meg a vetélytárs, az apa. Az Ödipusz-konfliktus nem egy meghatározott, valóságos helyzetet jelöl, hanem a gyerek vágyainak, fantáziáinak, cselekvési sémáinak az érzelmi tendenciáit egy indulatilag felfokozott rövid időszakban. Maga a fantáziaszövődmény fokozatosan szétesik, élményanyaga lesüllyed. Indulatai is veszítenek hőfokukból. Ebben a folyamatban a gyerek emocionális színképében egy új mozzanat jelenik meg, a bűntudat. Ez a kínos érzés kísérője az agresszív fantáziának, a féltékenységi érzésnek, a tiltott vágyaknak. Az azonosított, belsővé tett követelmények kerültek így ellentmondásba a tényleges viselkedéssel és vágyképlettel. Ezt a konfliktust éli meg a gyerek a bűntudatban. Közvetlen átélése szorongásos: lelkiismeret-furdalás, a „rosszat csináltam” érzése. A gyerekek többnyire csak a kínos feszültséget, a szorongást élik meg; a vágyat, a tettet, amire vonatkozik, elfelejtették, az kiszorult a tudatukból.

Közel áll a bűntudatos félelmi feszültséghez a gyerekkor legkínosabb érzése: a szégyen. A szégyenkezés a megalázottság élményével tetézve magában foglalja azt, hogy a gyerek lebecsüli, megveti önmagát. A szégyenérzés társadalmi aspektusát elemezve Hermann Alice hangsúlyozza a megszégyenítés kiközösítő jellegét. A félelem elől van kihez menekülnie a gyereknek, a szégyent viszont súlyosbítja a teljes kitaszítottság érzése. S éppen ezért nem enyhíthető, mint a félelem, nem lehet megszabadulni tőle. A nevelésben – a megalázásnak és a kiközösítésnek a hagyományos modelljeként – sokan mindmáig bevett pedagógiai szokásnak tekintik a megszégyenítést. A szégyenérzés felkeltésének ez a szerencsétlen idomítási módszere súlyos önértékelési zavarokat is okoz. Az önértékelésnek a zavara a serdülőkorban bátortalanságban, félrehúzódásban, önmagának az elszigetelésében mutatkozik meg. A gyerek mélyen a képességei alatt teljesít, az iskolában gyakran előfordul, hogy nem jön ki hang a torkán, holott jól tudja a leckét. A megszégyenítés, mint nevelési módszer, súlyos önértékelési zavarokat okozhat, s így kiindulása lehet a társtalanságnak, a cinizmusnak és még sok más eltorzulásnak a személyiségben. Az óvodás kor végén, az iskolás kor kezdetén a gyerek indulati konfliktusai elcsitulnak. A gyerek túljut a szexuális nyugtalanság hátterén létrejött konfliktuson. Ebben a fordulatban több tényező játszik szerepet. A nemi izgalom a rövid átmeneti fellobbanás után alábbhagy, az érdeklődés új tárgyra, új témakörre irányul. Az azonosítással a gyerek annyira sajátjává tette a szülők értékrendjét, hogy most már irreálisnak tartja és legfeljebb tréfás formában fogalmazza meg azokat a vágyait, amelyeket azelőtt szenvedélyes jelenetekben fejezett ki. S végül az egykorú társakkal való kapcsolatok fellazítják a teljes felnőttközpontúságot. Bár az izgalmi állapot oldódik, az indulati konfliktusok nem múlnak el nyomtalanul.