Hiperaktivitás

A hiperaktivitás és az ehhez kapcsolódó egyéb rendellenességek, valamint pszichiátriai szerekkel történő kezelésük kérdése manapság egyre gyakrabban kerül előtérbe a médiában, a nyilvánosság előtt.

Mi a hiperaktivitás?

Amikor a hiperaktivitás témájáról esik szó, az egyik első kérdés, ami ilyenkor jogosan merül fel, hogy mi is a hiperaktivitás, milyen egy "hiperaktív" gyermek. Hiperaktívnak, figyelemzavarosnak vagy egyéb pszichiátriai "rendellenességgel" rendelkezőnek általában azokat a gyerekeket tekintik, akik például az iskolában, az órán nem tudnak nyugodtan megülni a helyükön, mással foglalkoznak, vagy nem képesek odafigyelni, így zavarják a tanárt vagy a többi gyereket.

Bár a hiperaktivitást pszichiátriai "betegségként" rendellenességnek tekintik, érdemes megvizsgálni a szó eredeti jelentését.

Hiper-: túlzó, túlságos; a vele összetett fogalom fokozott meglétét, túlságos voltát jelöli.

Aktivitás: cselekvési kedv, fokozott tevékenység

Így a szó eredeti jelentését tekintve egy hiperaktív gyermek lehet olyan valaki, aki az átlagosnál több energiával, cselekvési kedvvel rendelkezik, s egyáltalán nem biztos, hogy rendellenességről van szó, amikor a gyerek aktivitásával "kilóg" a többiek közül. Persze az átlag gyerekek, vagy a már "lelassult" szülők számára az ilyen gyerek aktivitása kényelmetlen lehet, s igény merülhet fel arra, hogy a gyereket az átlaghoz "lassítsák".

A hiperaktivitás fogalmának megszületése

A hiperaktivitás fogalma mint annyi minden más az Egyesült Államokban született meg és indult útjára; ma már a világ számos országában, köztük Magyarországon is diagnosztizálnak ezzel gyerekeket. Érdemes egy pillantást vetni létrejöttének és elterjedésének történetére.

1987-ben az Amerikai Pszichiátriai Társaság szó szerint kézfeltartásos szavazással döntött a "figyelemhiányos hiperaktív zavar" (Attention Deficit Hyperactivity Disorder ADHD) betegségek közé történő besorolásáról. Egy éven belül csak az Egyesült Államokban 500 000 gyereket "diagnosztizáltak" figyelemhiányos hiperaktív zavarral, melyet egyszerű kézfeltartással szavaztak meg. 1990-ben egy szövetségi támogatási program keretében új lehetőség nyílt meg azon családok számára, ahol a gyereket ADHD-val sorolták be: egy család több mint 450 dolláros havi támogatást kaphatott minden "ADHD"-s gyerek után. A hatás jelentős volt. Míg 1989-ben a programban szereplő összes alkalmatlan gyerek csupán 5%-a volt mentálisan károsult, beleértve az ADHD-t is, 1995-re ez az érték majdnem 25%-ra emelkedett. A pénzhez jutás érdekében néhány szülő ténylegesen arra tanította gyerekét, hogy gyenge teljesítményt nyújtson az iskolában és "furcsán viselkedjen".

1991-ben változtak az állami oktatási segélyekre vonatkozó szabályok, amelyek így évi 400 dollár támogatást biztosítottak az iskoláknak minden egyes "ADHD"-val diagnosztizált gyerek után. Ugyanabban az évben a Közoktatásügyi Minisztérium hivatalosan fogyatékosságnak minősítette az ADHD-t, és meghagyta az állami oktatási köztisztviselőknek, hogy dolgozzanak ki olyan eljárásokat, amelyek segítségével kiszűrhetőek és azonosíthatóak az "ADHD"-s gyerekek, majd biztosítsák számukra a különleges oktatási és pszichológiai szolgáltatásokat.

Az ezzel a "betegséggel" diagnosztizált gyerekek száma ismét fellendült. 1997 végére az ADHD-val besorolt amerikai gyerekek száma aggasztó módon 4,4 millióra emelkedett.

Történt mindez annak ellenére, hogy valójában nem létezett, és ma sem létezik olyan tudományos vizsgálati eredmény, amely egyértelműen bizonyítaná, hogy a hiperaktivitás betegség lenne, s amely indokolná, hogy a gyerekeket olyan erős tudatbefolyásoló pszichiátriai szerekkel kellene kezelni, amelyekkel jelenleg is kezelik őket.

Amikor a hiperaktivitás témája felvetődik a nyilvánosság előtt, az ennek kapcsán megszólaltatott pszichiáterek részéről gyakran elhangzik, hogy a hiperaktivitás betegségként való létezése mára már tudományosan bizonyított, igazolt dolog, amelyről a különböző szakirodalmak beszámolnak. Hogy ez mennyire nem így van, mi sem mutatja jobban, mint ifj. Fred A. Baughman, okleveles neurológus (ideggyógyász) és gyermek-neurológus írása. Dr. Baughman tagja az Amerikai Neurológiai Akadémiának, s tényleges betegségeket fedezett már fel és határozott meg. Neurológusként Dr. Baughman maga is érdekelt a témában, és utánajárt, milyen tudományos vizsgálat, eredmény állhat a figyelemhiányos hiperaktív zavar (ADHD) hátterében, amely indokolná a gyerekek pszichiátriai szerekkel történő kezelését.

Lawrence Diller, az orvostudományok doktora, a San Franciscó-i Kaliforniai Egyetemről, aki tudományos kitüntetésben részesült a DEA 1996-ban megrendezett konferenciáján, melynek címe a Stimulánsok [serkentők] használata az ADHD kezelésében, a következőket írta: "Azért nem tudott az ADHD-val kapcsolatban fizikai vagy kémiai rendellenességekre utaló egyértelmű és megerősítő bizonyítékokat tartalmazó cikkeket és tanulmányokat beszerezni, mert ilyenek nem léteznek."

Nem "túldiagnosztizáljuk" vagy "félrediagnosztizáljuk" az ADHD-t, mivel az ADHD egy százszázalékos átverés. Szerte a világon több millió olyan iskolást kezelnek erős hatású szerekkel, akik egyáltalán nem betegek. Ha ezen gyerekek nagy többsége a szótagoló módszerrel rendesen megtanult volna olvasni, soha nem kellett volna őket ADHD-val vagy egyéb "tanulási rendellenességgel" megbélyegezni.