Arab filozófia

Az iszlámon belül létrejött filozófiát arab filozófiának vagy iszlám filozófiának (الفلسفة الإسلامية) szokás nevezni, mivel a képviselői – akár arabok, perzsák vagy törökök voltak – műveiket arabul, az iszlám vallás klasszikus nyelvén írták.

Az arab filozófia kezdetei a VIII. század elejére tehetők, amikor nyelv- és írástudó arabok görög bölcseleti műveket kezdtek lefordítani arabra. A görög filozófia azonban már ismert volt az arab világban, a fordítások megjelente előtt is: szájhagyomány útján már ismerték pl. Arisztotelész vagy Platón bölcseletét is.

Keleten a filozófia csak akkor vált a szellemi élet részévé, amikor az iszlám gondolataival kapcsolatba került, amikor a filozófusoknak és a teológusoknak a párbeszéde szükségessé vált.

Kalām és mutakallim ūn

Akik nemcsak a vallási problémákkal foglalkoztak, hanem metafizikai kérdésekkel is, azokat az arab filozófiatörténet a mutakallimūn, azaz: 'beszélők' szóval jelöli meg.

A mutakallimūn-ok a a vallás által vitathatatlannak tartott kérdéseket vitatták meg. Tevékenységüket a kalām (beszélés) névvel jelölték meg. Az ortodox tanítokkal szemben ellenvetésekkel léptek fel, amikor a hítben olyan dolgokat találtak ami az észnek nem felelt meg.

A mutakallimūn-ok aszkéták voltak, muctazila, azaz (minden földitől) visszahúzódók, akik elutasították az ortodoxia képzeteit.

Filozófiájuk

Istent mindenekfölötti jónak és igazságosnak képzelték: a halál után mindenkit megjutalmaz vagy megbüntet cselekedeteti szerint. Egyes muctazilita mesterek szerint még a vétek nélkül szenvedő állat evilági megpróbáltatásai is kárpótlást nyernek a túlvilágon.

Egy cselekedet nem attól helyes vagy helytelen, mert Isten megparancsolta vagy tiltotta azt (ez az ortodox formula). Isten bölcsessége az ésszel áll összhangban.

A természet törvényei nem szilárdak. Bár úgy tűnik, hogy ugyanazok az okok ugyanazt okozzák, ez valójában csak látszat: Isten akarata bármikor "szétszakíthatja" az ok-okozat láncolatot. Isten minden pillanatban megújítja a természeti funkciókat, amelyeket azután a filozófus törvényszerű szükségszerűségre vezet vissza.

A mutakallimūn-ok hittek a lélek visszatérésében: a lelkek alacsonyabb rendű formákból fejlődnek egyéni emberi lélekké, aminek majd fel kell emelkednie az ősforráshoz. Az emberi lélek célja az, hogy "a helyes megismerés és a jámbor cselekedetek" által megtisztuljon a földi börtönéből és visszatérjen égi honába. Tanuk a plótinoszi filozófiára támaszkodott.

A szufizmus

A legnagyobb hatás, amit az újplatonizmus az iszlámra tett, az a szufizmus.

A szufizmus az alapjait azon újplatonikus tanból meríti mely szerint az érzéki világ lényegtelen, és csak az isteni valóság visszatükrözödése. Céljuk az istenitől eltávolodott anyag legyőzése, és a lélek újraegyesítése az Istennel, aszkézis és eksztázis útján.

A szufizmus több ágra tagolódott a történelem folyamán, egyik jelentős ág ©ihāb ad-dīn as-Suhrawardī rendszere, amelyet a platóni ideatan melett a gnoszticizmus és az emanációtan jellemez.

Arab filozófusok

Al-Kindi

Al-Fárábi

Al-Fárábi (kb. 875 - 950) orvos és filozófus, Arisztotelész és az úplatónizmus szintézisére törekszik. Átfogó metafizikai leírást fejt ki a világról, amelyben összekapcsolja a plótinoszi emanációs gondolstot az intellektus arisztotelészi tanításával.

Avicenna

Avicenna (Ibn Szina, 980-1037) Al-Fárábi gondolatvilágára épít. Metafizikájában külömbséget tesz a lét között, amely szükségszerűen önmagában van (Isten), és a lét között, amely szükségszerüen más által létezik.

Avicenna szerint Isten egy szellemi lényeget alkot meg, mégpedig az örökkévalóságtól fogva. Isten az egyedüli olyan létező, akinél az esszencia (lényeg) és az egzisztencia (létezés) nem választható szét, ezért Isten szükségszerüen és csaki önmagában létezik. Minden más múlandó.

A világ teremtése hierarchikusan ment végbe: legalacsonyabb fokon a tevékeny intellektus jön létre, amelynek az a feladata, hogy az ember receptív intellektusát megvilágítsa és a földi anyagnak formát adjon.

A világ megismerése lehetséges az ember számára, mivel az emberi szellem és a fizikai tárgyak azonos forrásból származnak.

Al-Ghazali

Al-Ghazali (kb. 1058-1111) a filozófia határait próbálta kimutatni a vallással kapcsolatban.

A filozófusok ellentmondásai (Tahāfut alfalāsifa) – vagy héber és latin fordításának ismertebb címével: destructio philosophorum – az arisztotelészi iskola metafizikai, természettani és pszichológiai kérdéseinek hiányosságait és tévedéseit próbálta bizonyítani.

Al-Ghazali a filozófia ellen: "A vallás nagyobb kárt szenved azoktól, akik más utakon járva támogatják, mint azoktól, akik a vallás útjain haladva támadják". Különösen három filozófiai tant támad: a világ örökkévalóságáról szoló tant, a halál utáni élet tanát és a feltámadás és végső itélet tanát.

Averroës

Averroës (Ibn Rosd, 1126-1198), Arisztotelész kommentárokat irt legfőképpen. Filozófiájában az iszlám vallás és a filozófia egységességének a megteremtésére törekszik, melyben megkülömbözteti a Korán-értelmezések különböző fokait, amelyek az ember mindenkori felfogóképességének felelnek meg.

Az intellektusról szoló tanításában megkülönbözteti az intellektust – amely az intelligibilis formákat nyújtja – a potenciális intellektustól, amely ezeket felveszi. Mindkettő örök és az individuum fölött áll.

Averroës kizárja az egyes lelkek személyes halhatatlanságát.

Zsidó filozófia

A zsidó filozófia az arab filozófiából fejlődött ki és erős újplatonikus hatásokat mutat. Gyökereit Szaadjá, ibn Paqudá, ibn Gabirol és ibn Ezra műveiben kell keresni.

A perzsa zsidóság körében már a VIII. század elején megtalálhatók vallás értelmezések és a IX. században Balh-i kritikus, Haiyūya a 200 Ellenvetés című munkájában a Bibliát elemzi.

A zsidó filozófia a későbbi korokban tovább formálódik Jehuda Halévi munkásságában, majd az arisztotelizmus felbukkanása van nagy hatással rá.

A zsidó filozófia ismert alakja Aviceborn (Ibn.Gabirol, 1025 - 1058). Szerinte minden lét Isten akaratából az anyag és a forma egyesítése által jút létezéshez. Minden létező az egyetemes anyagból tevődik össze (Isten kivételével), még a szellemi lények is.

A középkori zsidó filozófia legnagyobb alakja Mose ben Maimon, azaz Maimoni­dész (1135–1204) volt. Azt szerette volna bebizonyítani, hogy az ógörög filozófia – mindenekelőtt Arisztotelész tanai– nincsenek ellentétben Izrael ősi hitével. Negatív teológiát képviselte, azaz azt hirdette, hogy Isten lényegéről csak tagadó modón lehet beszélni. Az affirmációk, csak a hatásaira vonatkoznak a lényegére nem.

Maimonidész fő munkáját Misné Torá-t 1180-ban fejezte be Kairóban.

A XII. századtól a zsidó újplatonizmus önálló formában a Kabbalah-vá fejlődött ki, amelynek vezérgondolata az emanáció tana volt.