Sztoikus filozófia

„Tûzz magad elé egy jellemet és mintaképet, és tartsd magad hozzá, akár egyedül vagy, akár az emberek között. Legtöbbször hallgass és csak a fontos dolgokról beszélj, de azokról is keveset. Egyszer-egyszer, ha a körülmények kívánják, beszélgethetsz, de nem közönséges dolgokról; nem a gladiátorokról, a lóversenyekrõl, az atlétákról, de még csak az ételekrõl és italokról sem, amelyekrõl általában beszélgetni szoktak; elsõsorban azonban a személyek gáncsolásától, dicsõítésétõl és összehasonlításától tartózkodj. [...] A nemi érintkezéstõl a házasság elõtt, amennyire csak tudsz, tartózkodj. Aki pedig él vele, csak úgy tegye, ahogy a törvény engedi. A magad részérõl azonban ne kellemetlenkedj és ne gáncsold azokat, akik nem tartózkodnak tõle. Azt se hozd fel folyton, hogy te tartózkodó vagy [...] Testednek csak a feltétlenül szükséges dolgokat szerezd meg, táplálékot, italt, ruházatot, lakást és személyzetet. A külsõ díszt és a fényûzést teljesen kerüld.”

A sztoikus filozófia vagy sztoicizmus a Kr.e. 310 körül Kitioni Zénón (Zeno of Citium) által Athénban alapított, az antik korban és kora középkorban igen befolyásos sztoikus filozófiai iskola tanainak (a sztoának) az összessége. A „sztoikus” szó a görög Στοά = sztoa = „(oszlop)csarnok”, „terasz” szóból ered, mivel az előadásokat és összejöveteleket az Athéni piactér előcsarnokaiban (sztoa poikilé) tartották.

Zénón utódai az iskola élén Khrüszipposz és Kleanthész voltak, de az iskola követői és művelői között olyan, jóval súlyosabb nevek is vannak, mint Marcus Tullius Cicero római szónok, filozófus és államférfi, Lucius Annaeus Seneca filozófus és politikus (Nero császár tanítója), vagy Marcus Aurelius római császár és filozófus.

A sztoikus filozófia az addigi görög természetfilozófiai hagyománynak némileg ellentmondva, Szókratészhez híven, inkább (bár nem kizárólag) a társadalomra és az emberekre, a humánumra irányult, pl. minden ember azonos értékűségét hirdették, és általában is a holizmust, az univerzum mélyen fekvő egységét tartották hangsúlyozandónak, valamint a panteizmust, amely tanítás szerint az isten(ek) egylényegű(ek) a természettel, az univerzummal. A keleti filozófiák közül leginkább a buddhizmussal rokonítható ez az irányzat.

Története

Az iskolát Kr.e. 310 körül alapította Athénban a kitioni Zénón (nem azonos az eleai Zénónnal). A sztoikus filozófusokat szokás koraiakra, középsőkre és későiekre osztani (noha az effajta tagolásokat nem szokás szigorúan venni)

Korai sztoa

• a koraiakat nagyjából három jelentősebb görög filozófus: Zénón, Kleanthész és Khrüszipphosz képviseli,
• a későbbieket Panaitiosz, Poszeidóniosz és a babilóniai Diogenész, a legkésőbbieket, akik már a római korban éltek, Seneca, Epiktétosz, és Marcus Aurelius.
• Az alapító atyáról, a kitioni Zénónról (Kr.e. kb. 350, Kition, Ciprus – 260; elég sok legenda maradt fenn, de pontos, megbízható adat szinte semmi. Kortársai nagyra becsülték, mint embert (olyan tulajdonságai miatt, mint önmérséklete és barátságossága). Valószínűsíthető, hogy a sztoikus filozófiai szaknyelv nagy része tőle származik. Állítólag nyelvi reformátor volt. Nem írt túl sok művet, és azokból sem maradt fennt semmi, csak néhány töredék; műveit szegényes stílusúnak mondották az antik szerzők.
• A sztoikus iskola második vezetőjét, Kleanthészt, szintén csak legendákból ismerjük, ezek szerint rendkívül erős jellemű és energikus embernek mutatják be, egyesek azonban nem tartották túl intelligensnek, talán mert önálló műveit vagy gondolatait kevéssé ismerték.
  • Az egyik legenda szerint profi díjbirkózó volt, aki négy drakhmával az erszényében érkezett Athénba, és azonnal beállt Zénón tanítványai közé.
  • Zénón tanait az első hangtól az utolsóig elfogadta, és változtathatatlannak hirdette; kb. 99 éves kort ért meg, ekkor pedig halálra éheztette magát.
• Őt Khrüszipposz (Kr.e. 280 - i.e. talán 205) követte az iskola élén; aki Kilikiában született; és akit már kortársai is az antik kor egyik legnagyobb logikatudósának és a „sztoa második megalapítójának” tartottak.
  • Már az ókorban is mondták róla: „Khrüszipposz nélkül nem lenne sztoa”. Valóban a legjelentősebb korai sztoikus volt, annak ellenére, hogy sok kételkedő, szkeptikus gondolatot fogalmazott meg a sztoicizmussal szemben, annyira, hogy a későbbi sztoikusok azzal is vádolták, hogy ő látja el egyik ellenfelüket, Carneadest, a leghatékonyabb ellenük támadó érvekkel.
  • Khrüszipposz 705 könyvet írt, legalábbis Diogenes Laërtius szerint, de ezekből csak címeik és néhány töredék maradtak fennt. A címek azt mutatják, a kijelentéslogikának majdnem minden fontos részéről írt. Az antikvitásban ezeket nagyon száraznak, egyhangúnak és stílustalannak tartották, sok szerző panaszkodott erre, mégis széles körben olvasták őket.
  • Khrüszipposzról fennmaradt egy anekdota, melyhez hasonlót azóta Arkhimédeszről, Eulerről, Fermatról, Pascalról, Gaussról és ki tudja még, hány matematikusról is mesélnek; eszerint tanárának, Kleanthésznek egyszer ezt írta volna: „Csak küldd el a tételeket, a bizonyítások megtalálása az én gondom.”
  • Khrüszipposz olyan kijelentéskalkulust alkotott, ami vetekszik Arisztotelészével, és a skolasztikus logika másik alapvető forrását alkotta.

Tanításaik

A sztoikus filozófia kezdetben a cinikus filozófia egy ága volt, mely utóbbi megalapítója, Antisztenész tanítványa volt Szókratésznek. A görög sztoikus filozófia legfontosabb ága az etika volt, mely cinikus hatásokat mutat, de logikai és természettudományos elméleteket is felállítottak – a szókratikus megarai iskola volt hatással logikai elméleteikre.

Tanításaik szerint a filozófia három nagy területre oszlik, ezek:

• logika
• fizika
• etika.

Később a rómaiak, akik mindig is mindenben a gyakorlati hasznot keresték, a sztoikus filozófia eredményeit – természetesen leginkább az etikát – a helyes, harmonikus életvitel meghatározására és vezetésére alkalmazták, és a sztoicizmus végképp amolyan életfilozófiává vált.

Logika

A logika felépítésében fontosnak tartott lételméleti és metafizikai alapok tekintetében elvetették Platón ideatanát és az arisztotelészi matafizikai fogalomtan nagy részét is. Egyesek szerint a sztoikusok szélsőséges empiristák és materialisták voltak, akik mindenfajta nem-fizikai objektum létezését elvetették, de ez a nézet nem pontos: egységes filozófiát e tekintetben nem dolgoztak ki (egyesek valóban szélsőséges empiristáknak, mások azonban inkább Arisztotelész követőinek tűnnek).

A logikát a dialektikára (érveléselmélet) és retorikára (szónoklattan) osztották, később még hozzávették ehhez a definíciókról szóló tant is. Hatással volt rájuk Arisztotelész munkássága, ennek némely elemét továbbfejlesztették, némelyiket teljesen megtagadták, de tőle független eredményeik is vannak, ezért egyeseknek az a megállapítása, hogy „a sztoikus logika, Arisztotelész logikája” ^{pl. itt} , nem egészen pontos, meg azért sem, amit már említettünk: a sztoikus iskola maga sem tudott egységes álláspontot kialakítani sok mindenről, belső vitákat is folytattak (ld. sztoikus logika). A nyelv legfontosabb kategóriáinak számát az arisztotelészi kategóriaelmélethez képest nyolc-tízről négyre (szubsztrátum, lényeg, járulék, viszony) csökkentették. Bevezették a kijelentéslogikai műveleteket, ezek között azt is, amit ma implikációnak vagy kondicionálisnak nevezünk; s ami máig a logika egyik legvitatottabb fogalma. A nyelvet atomos felépítésűnek gondolták. Mindazt, amit ma elemi kijelentéslogikaként, az ítéletalgebra alapjaiként, Boole-algebraként és hasonló neveken ismerünk, nem kis részben a sztoikusok fedezték fel.

Természetfilozófia

Ami pedig a természetfilozófiát illeti, legtöbbjük elfogadta Hérakleitosz azon tételét, miszerint a világ felépítő ős- és alapeleme a tűz, és magukévá tették ennek Logosz-fogalmát is, amit az energiával azonosítottak, meg a törvénnyel, az okkal, és a természetben mindenütt található gondviseléssel. Abban a metafizikai természetű alapelvben, mely a sztoa egyik leglényegibb vonása, megegyeztek, hogy a világ mélyén vagy lényegeként egy egységes, ésszerű és azt irányító Világelv (Logosz) uralkodik.

A világot Arisztotelészhez hasonlóan, és valószínűleg az ő hatására, egy aktív és egy passzív összetevőre osztották, az aktív összetevő a Logoszból származik. Az aktív principium: Isten, a passzív principium: az anyag. Az aktív principium az ok, ez formálja az anygot. Továbbá elfogadták, valószínűleg Arisztotelész hatására, a filozófiából eredő négy őselem-tant is, de az őselemek közül a tüzet tartották a legfőbbnek és a Logoshoz a leghasonlóbbnak (vagy vele azonosnak). A Logost úgy fogták fel, mint egy ésszerűen működő isteni vagy természetfölötti hatalmat, erőt, ami rendezi és irányítja az univerzumot, ami mindent áthat és megvilágosít; azonosították ezt Istennel, a természettel , vagy a végzettel is. Zénon és Kleanthész a Logost a tűzzel tartották azonosnak. Eza tűz lehet aktív tűz (levegő+tűz=pneuma (lélegzet)), vagy passzív tűz (föld és víz).

Kleanthész

Kleanthész (Kr.e. 331/330, Asszosz, Müszia, Kis-Ázsia – 232/231) sztoikus filozófus, aki az iskola alapítóját, Kitioni Zénónt annak halála után követte a közösség élén. Életét szinte csak legendákból ismerjük, ezekből egy energikus, bár kortársaihoz, tanítóihoz és tanítványaihoz képest kevesebb eredeti gondolattal rendelkező filozófus képe bontakozik ki. Diogenész Laertiosz, a Kiemelkedő filozófusok élete c. ókori munka szerzője szerint viszont mintegy 50 művet írt.

Az egyik legenda szerint profi díjbirkózó volt, aki négy drakhmával az erszényében érkezett Athénba, és azonnal beállt Zénón tanítványai közé. Kleanthész Zénón tanait az első hangtól az utolsóig elfogadta, és változtathatatlannak hirdette; és vallásos buzgalommal élt a sztoikus elvek szerint. A legendák szerint 99 éves kort ért meg, ekkor pedig halálra éheztette magát – talán hogy méltó legyen mesteréhez, aki állítólag hasonló halált halt. Kleanthész, akárcsak a későbbi sztoikusok, az univerzum mozgató erejének és lényegének egy egységes és élő entitást, istenséget tartott, Zeusz-himnuszában pedig minden ember egységes származását és „minőségét” hirdette (ami a rabszolgatartó társadalmakban nem számított elfogadott gondolatnak).

Követői és tanítványai közt van az egyik legkiemelkedőbb sztoikus filozófus, Khrüszipposz, „a sztoa második megalapítója”; valamint II. Antigonus makedón király. Művei közül teljes egészében egy sem maradt meg, sok töredék található a már említett Diogenész-műben és Stobaeusnál, néhány pedig Cicero és Seneca írásaiban.

A pneuma

A pneuma tűz és levegő amely áthatja az anyagot. De mivel a pneuma is éa az anyag is materiális jellegű nem lehetnek egyszerre ugyanazon a helyen, hanem keveréket alkotnak. Ez a keveredés kétféle lehet (Arisztotelészt követik):

1. Melléhelyezés: ez akkor jön létre amikor a dolgok bár keverednek mégis megörzik sajátosságukat (ilyen pl. a búza és árpaszemek keveredése)
2. Elegyedés:A keverék részei homogén elegyet alkotnak(Ilyen pl. a bronz ami a réz és az on keveréke)

Megkülömböztetnek még egy harmadik keveredés fajtát is ez a teljes összeolvadás, ilyen pl. a bór és víz keveréke.

A keveredés tannal a sztóikusok azt akarták bizonyítani, hogy egy test képes egy másik testet áthatni. A távolból kifejtett hatást azonban tagadták.

A sztoikusok szerint a világ periodikusan működik: a tűzből keletkezett, mert a Logosz hatására ez előbb levegővé, aztán vízzé, aztán földdé „sűrűsödik”, és bizonyos idő elteltével, egy mindent elpusztító tűzvész útján, a világ vissza is fog térni őselemébe, a tűzbe.

Az emberi ész és lélek egyaránt eme isteni Logos része, s ugyanúgy halhatatlan is, mint ez. Az emberi lélek a tűzhöz hasonlatos (úgy látszik, a keleti, perzsa és parthus tűzimádatból is sokat átvettek, ami nem meglepő, minthogy a korai sztoikusok közül többen valahonnan onnan származtak), és a tűz az alapeleme. A halál után, ha valaki erkölcsös életet élt, ez a tűz még egyedileg is létezhet egy ideig; de a világ-periódus végezetekor ez is egyesülni fog a nagy, isteni tűzzel.

Etika

A sztoikus etika szerint a jó eszméje azt jelenti, hogy követjük és elviseljük a Logosz által irányított világ történéseit, a fátumot (moira), alkalmazkodva hozzájuk. Így a sztoikusok tulajdonképpen tagadták, hogy az ember szabad lenne, pontosabban azt tartották, hogy a szabadság és a jó a lélekben van (ezt korábban a cinikusok hirdették), és nem a körülmények megválasztásában. Az ember akkor igazán szabad, ha elviseli azt, amit a gondviselés rárótt, ami nem lehet rossz, ha már a gondviselés a világot irányító értelem megvalósulása. Az ember rabszolgaként is ugyanolyan szabad lehet, mint jogilag szabad emberként, ha összhangban él a természettel és annak irányító elveivel. Ugyanúgy, ahogyan a kereszténység ellenzői, a sztoikusok ellenfelei is azt mondták, hogy a világot uraló értelem és jó, Logosz eszméje ellentmond annak, hogy a világban sok a rossz dolog. A sztoikusok erre két ellenvetést tettek: 1). a körülmények adta nehézségek, azaz a „természetes rosszak” csak az ember szempontjából rosszak vagy kényelmetlenek, összességében azonban ők is a világ nagyobb tökéletességét szolgálják (pl. egy szökőár rossz azoknak a szemszögéből, akik belefulladnak, de jó abból a szemszögből, hogy megtörténve és önmagát megszüntetve, hozzájárul a világ biztonságosabbá válásához, hiszen nyilván a szökőár után ugyanez a szökőár már nem, következhetik be); 2). az emberek galádsága okozta nehézségek, azaz az „erkölcsi rossz” pedig nem a Logosból fakad, hanem éppenséggel abból, hogy az ilyen emberek eltérnek a gondviselés útmutatásaitól, és saját önző vágyaik szerint élnek. Ilyet egy sztoikus nem tesz: a bölcsesség önmérsékletet parancsol. Ez utóbbi – az önmérséklet – különösen fontos, a sztoikus filozófia legalapvetőbb gyakorlati életelve: „az Ész vezessen”, ne a vágyak és érzelmek, a gyönyörvágy, és a gyűlölet, a harag, és a félelem – ez utóbbiak mintegy a „sötét oldalhoz” tartoznak, rabságban, függőségben tartják a lelket és szellemet, így tartózkodni kell tőlük – ez a szenvedélymentesség, az apatheia elve. A négy alapvető sztoikus erény: a bölcsesség, a bátorság, az igazságszeretet, és a mértéktartás (ez utóbbi felosztás még Platóntól ered).

Minthogy minden ember az egyetemes lélek és szellem megtestesülése, a sztoikusnak barátságban-testvériségben kell élnie az összes többi emberrel, és késznek kell lennie segíteni nekik (a rómaiak kicsit sajátosabban értelmezték ezt az elvet). A sztoikus számára tehát az ember gazdagsága vagy rangja nem emelheti azt minőségben a többi ember fölé, mivel a szegények és elesettek ugyanúgy a világlélek megtestesülései, mint bárki más. Innen ered a sztoikus filozófia ama fontos jegye, az a beállítottság, melyet kozmopolitizmusnak nevezünk: mivel az ember „minősége” életének helyétől és az ottani körülményekhez való alkalmazkodástól sem függ, a sztoikus mindenütt otthon érzi magát a világban.

Így, a kereszténység előtt a sztoicizmus felismerte és támogatta az emberiség testvériségét és minden emberi lény természet előtti egyenlőségét. Az antik görög-római világban kétségkívül a sztoicizmus volt a legbefolyásosabb iskola, számos híres személyiséget: írót és politikust vezérelve gondolataiban, tetteiben. Marcus Aurelius római császártól származik pl. a „világállam” gondolatának első ismert publikálása. Ennek megvalósítása azonban még a nagy Római Birodalomnak sem sikerülhetett, sőt annak lassú szétesését okozta.

Hatásuk a későbbi korokra

Antik kor

A sztoikus filozófia az antikvitásban óriási hatást gyakorolt a közéletre és a tudományra, és a római kor egyik legfontosabb irányzata lett, nem utolsósorban azért, mert az általa preferált erények és ideálok (bátorság, méltóság), a szenvedés tűrése, a (rabszolga)sors elfogadása igen jól beilleszthető volt a római, a katonapolgár eszményére és a rabszolgamunkára alapuló társadalomba, mindezeket nemcsak a konzervatív rómaiak, hanem a fiatalság egy jelentős része is el tudta fogadni; azonkívül a korai sztoikusok legnagyobbjai (a későbbiek már nem mindig) életükkel személyes példáját tudták adni, hogy ez a filozófia a szó szoros értelmében élhető.

A sztoa és a kereszténység

A sztoicizmus hatása a középkorra igen erősen lecsökkent. Ennek magyarázatát röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy a kora keresztény korban mindenféle filozófia hatása csökkent egészen úgy az 5. századig, amikor ez a helyzet változott, ezt a korszakot azonban a sztoikusok művei nem élték túl.

• a korai, Jézus Krisztus után néhány évszázaddal uralomra jutó kereszténység szinte teljességgel filozófiaellenesnek volt mondható, és viszont: az antik filozófusok közül sok abszurdnak, zavarosnak, nem görögnek (barbárnak), vagy alpárinak tekintette a még nem is igazán kidolgozott keresztény tanokat, vagy a zsidó vallás részének és így az akkori értelemben tudományosnak nem nevezhetőnek, irracionálisnak . A keresztények közül sokan ezzel szemben a filozófia haszontalanságát vagy botrányosságát hirdették: például az olyan sztoikus filozófusok, akik a lemondást és az egyszerűséget jelölték meg életük vezérelveként, de nem egy birtokkal és palotának mondható rezidenciával rendelkeztek (élükön Senecával), tényleg nem számítottak a kevésbé vagyonosak közt a lemondás és a mértékletesség hiteles példájának és reklámjának.
  • Valójában kezdetben, Jézus korában, amíg a Biblia még nem vált abszolút tekintéllyé a kereszténység körében, ez a filozófiaellenesség még egyáltalán nem volt jelentős, pl. a sztoikus tanok a kereszténység egyik legjelentősebb alakjára, Pál apostolra is óriási hatást gyakoroltak, amint ez leveleiből is kitűnik; és sok sztoikus életelv beépült a keresztény etikába és helyt kapott a keresztény normák közt: ez ma is egyértelműen látható. Valószínűleg a pogány kultúrával való szakításban elsődleges szerepe volt a pogány kultúra és a monoteista vallások közti eszmei-tartalmi és etikai ütközéseknek (pl. a zsidó vagy a keresztény életmód szigorú kötöttségei megütközést keltettek a jóval szabad(os)abb életet élő pogányok közt), valamint a zsidó és/vagy keresztényüldözéseknek is.
  • A későbbi keresztény egyházatyák kifejlesztették a maguk, deklaráltan antiintellektuális és antielitista filozófiáját; ami teljességgel kizárt a „pogány” filozófiával való mindenfajta közösséget, annak ellenére, hogy legtöbbjük igen művelt és a pogány tanokban jártas volt.
• a filozófiaellenesség az 5. századra megváltozott, és például Platón tanai kezdtek „beszivárogni” a keresztény egyházba, de a keresztény filozófia érdekes módon nem a sztoikus, hanem inkább a korábbi szókratikus, újplatóni és peripatetikus filozófiára épített. Ennek nem elsősorban ideológiai, eszmei okai lehettek, hanem inkább az, hogy ekkorra, a zűrzavaros császári időkben, polgárháborúk, barbár betörések közepette a sztoikus írások nem kis része megsemmisült. Amik fennmaradtak, inkább hosszabb-rövidebb idézetek és töredékek, jobbára nem sztoikusok; sőt a sztoikusok ellenfeleinek (szkeptikusok, peripatetikusok) műveiből, tehát leginkább cáfolatok.

Források a sztoikus filozófiáról

Ilyen például a sztoikus filozófia máig legfőbb megbízható forrása, Sextus Empiricus görög szkeptikus, aki sokat idézi a sztoikusokat, és szinte mindig csak azért, hogy ellentmondjon nekik (pl. A matematikusok ellenében c. művében). Másik legfőbb forrásunk Diogenes Laertius néhány műve (pl. a Kiváló filozófusok élete), aki elég megbízhatatlan forrásokból merít, és meglehetősen tömören fogalmaz. A többi forrásaink, pl. Galenus, Cicero, és rengeteg Arisztotelész-kommentátor, azonban részben a fent vázolt, részben más okok miatt teljességgel megbízhatatlanok.

Sextus Empiricus

Sextus Empiricus, Szextosz Empeirikosz (Kr. u. II. század) Görög orvos, szkeptikus filozófus

Életéről nem tudunk semmit. Csak címről ismert művei: „Trópusok", „A szillogizmus ellen", „Az okság ellen", „Istenről". Fennmaradt művei -amelyek az ókori szkepticizmusra vonatkozó legfontosabb forrásaink- a következők: „Apotüpószeisz Pürrhóneión" (Pürrhóni vázlatok), „Prósz mathématikusz" (A tudósok ellen). Ez utóbbi művére latin címén („Adversus mathematicos") szokás hivatkozni.

Az „Adversus mathematicos" 11 könyvének címei:

1. Grammatikusok ellen

2. A szónokok ellen

3. A mértantudósok ellen

4. Az aritmetikusok ellen

5. A csillagászok ellen

6. A zenetudósok ellen

7-8. A logikusok ellen

9-10. A fizikusok ellen

11. A morálfilozófusok ellen

A 7-11. könyveket olykor önálló műként kezelik, ilyenkor „Prosz dogmatikusz" (A dogmatikusok ellen) címen hivatkoznak rá.

A megismerés bizonytalanságával kapcsolatban öt tételt dolgozott ki, ezek:

1. Az ismerettárgyról alkotott nézetek különbsége

2. A megismerés véhtelen regresszusa: a megismerendő valami másban alapozódik meg, s ahhoz, hogy szert tegyünk ismeretére, előbb az alapját kell megismernünk. Ám az alap is valami másban alapozódik meg, és így tovább a végtelenségig

3. Az ismerettárgyak a megismerőhöz és egyéb tárgyakhoz való relációi különböznek

4. A megismerés alaptételei önkényesen vannak megállapítva

5. A bizonyítandó tétel és a bizonyítás kölcsönösen feltételezik egymást.

Sextus tagadta a szillogisztikus bizonyítás lehetőségét is, amennyiben a szillogizmust körkörös érvelésnek tekintette: a felső tétel igazsága, amelyből a konzekvencia igazságát levezethetjük -mondja-, csak indukcióval igazolható. Ám az induktív felsorolásban a konzekvencia tartalma már eleve bennefoglaltatik. Sextus tagadja az okságmeglétét. Az okság reláció, így ami valaminek az oka (például az apaállat az ivadéknak), az relatívumként áll fönn. A relatívumnak azonban nincs önálló egzisztenciája: az apaállat nem apaállatként, hanem hím élőlényként létezik, apaállat mivoltát csupán hozzágondoljuk az élőlényhez.

Az istenség létét részint a reá vonatkozó ellentmondó nézetek sokféleségére való hivatkozással tagadja, részint az isteni gondviselés létezését vonja kétségbe a következő érveléssel: az istenség vagy akarja a teljeskörű gondviselést, és képes is rá; vagy akarja ugyan, de nem képes rá; vagy nem akarja ugyan, de képes rá; vagy nem akarja és nem is képes rá. Az első lehetőséget a világban levő rossz megmutatásával lehet cáfolni, a többi három önmagában hordja a teljeskörű gondviselés hiányát.

A (korai) sztoa újrafelfedezése

A sztoikusok sok felfedezésére csak a tizenkilencedik század végén kezdett az európai tudomány felfigyelni (pl. Charles Sanders Peirce és más matematikusok hatására). A sztoikus filozófia felderítése (akárcsak a peripatetikusé) századunkban is folyik, ha lassan is; s ennek fényében nyugodtan kimondhatjuk például, hogy a tizenkilencedik század végi matematika (elsősorban a matematikai logika) nem egy jelentős felfedezése puszta újrafelfedezése, -fogalmazása volt az elfeledett vagy félreértett filozófiai (sztoikus és peripatetikus) tanoknak.