 |
Menü |
|
|
| | |
|
Szektákról általában |
|
|
| | |
|
Segítség, tanácsok |
|
|
| | |
|
Keresztény szekták |
|
|
| | |
|
Álkeresztény szekták |
|
|
| | |
|
Okkultista szekták |
|
|
| | |
|
Fajgyűlölő szekták |
|
|
| | |
|
Ősi szekták |
|
|
| | |
|
Egyéb vallási szekták |
|
|
| | |
|
Üzleti szekták, hálózatok |
|
|
| | |
|
Vallástudományi fogalmak, meghatározások, leírások |
|
|
| | |
|
Magánvéleményeim - Saját írásaim |
|
|
| | |
|
Egyéb: Filozófia |
|
|
| | |
|
Egyéb: Pszichológia |
|
|
| | |
|
Egyéb: Szociológia |
|
|
| | |
|
Egyéb |
|
|
| | |
|
|
|
Fórum |
|
|
Témaindító hozzászólás
|
2008.09.11. 12:34 - |
Kedves Látogatók!
Új témát indítottam Bibliakritika címmel, ám mielőtt belekezdenék ebbe a nagy témába, néhány kiegészítést szeretnék hozzáfűzni az oldalon található dokumentációkhoz.
üdv.
Silverman |
[17-1]
Szeretem a cikket, én meg nagyon jól megírt és strukturált változik, mert nem gyakran kap, hogy ez a fajta cikket.
voyance en ligne |
részekben, és arra ösztönzi a katolikus exegétákat, vizsgálják meg, hogy az a beszéd mód vagy irodalmi műfaj, amelyet a szent szerző használt, mit jelent a helyes és megfelelő értelmezés szempontjából, és arra inti a katolikus exegétát: győződjön meg róla, hogy ennek elhanyagolása kárára válik a katolikus exegézisnek. A pápai Biblikus Bizottság irányelveiben (De historica Evangeliorum veritate, 1964. ápr. 21.) a formatörténeti módszer elfogadható elemeit megfelelően méltatta, és az evangéliumok keletkezésében a kérügma szerepe külön hangsúlyt kapott, s ez a magyarázat a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum c. dogmatikai konstitúciójába is belekerült.
[1] Paleográfia Nyelv: görög a. m. régi irás), az ókori kéziratok és más irott emlékek megfejtésének tudománya, mely azokon az ismertető jeleken alapszik, melyek az irás egyes korszakait egymástól megkülönböztetik. Tágabb értelemben kiterjedt mindenféle irott emlékre, szűkebb értelemben azokra az időkre, melyekkel a filologus foglalkozik, mig a többi idők okmányainak megfejtése az oklevéltan (diplomatika) hatáskörébe tartozik. A filologus (ide értve nemcsak a klasszikus nyelvekkel foglalkozót, hanem a hieroglifok és ékiratok nyomán a hieratikus és demotikus papiruszokat és khaldeus-arameus emlékeket kutatót is) ritkán kényszerül a XV. sz.-belinél újabb okmányokkal foglalkozni, ez a tér a történész és modern filologus (germanista, romantista, szlavista) tere, aki azonban már a diplomatikához fordul tanácsért. Igy aztán a P.-nak a XV. sz.-tól visszamenő korok emlékei maradnak, még pedig tekintettel arra, hogy a kemény anyagba (kő, érctábla) vésetteket egy más tudományág, az epigrafika (l. o.) foglalja le, azok az emlékek, melyek tintával vagy más alkalmas folyadékkal vannak puha alapra (papirusz, pergamen) irva. A viasztáblákat, melyek a kő és hártya között mintegy a középúton vannak, szintén az utóbbi csoporthoz sorolják. A P. mint tudomány a XVII. sz. végén és a XVIII. sz. kezdetén Mabillon és Montfaucon tudós bencések kutatásaival kezdődik, akik még együttesen gyakorolják azt a diplomatikával, mely azóta külön vált. |
bibliai szövegek értelmezésének alapelvei
szempontok:
1. a szöveg jelentése értelme- mit akar a szerző közölni?
2. Ki a szerző?
3. Kinek ír?
4.Hol?
5. Milyne történelmi háttérből?
6. a szakasz összefüggésben van e az adott fejezettel, vagy külön álló darab?
7. Medtől meddig tart a szöveg, hol kezdődik és hol végződik?
8. Perikópa része e vagy logion?
9. Vannak-e szövegvariánsok, amelyek befolyásolják a szöveg értelmét, vagy módosítják? pl kardot hoztam vagy megoszlást hoztam
10 . a görög szöveg fordítása egylértelmű e, vagy van több fordítási lehetőség is.
11. Van-e gondolatmenete, van e érvelés a szövegben, logikai kapcsolat?
12. lehet e többféleképpen tagolni? pl bizony mondom neked ma , velem leszel a par.., vagy bizony mondom neked , ma velem leszel
13. vannak e nevek földrajzi helyek a szövegben, mit tudunk róluk (több vélemény is van e ezzekkel kapcsolatban)
14. van e teológiai mondanivaló?
15. van e dogmatikai mondanivaló?
16. van e etikai mondanivaló?
És ez utolsó három főleg a második létezett e abban a korban, vagy csak később írták hozzá, s nem tartalmazhatta a régebbi szöveg?
ha a szövegrészlet levélből van, akkor:
1. köszöntés, ima, fohász, záradék-e
2. tartalmaz e idézetet más műből, mondjuk apokrifből vagy más levélből
3. retorikai elem-e , indulatszó, kérdés, felszólítás,
4. mire irányul a tartalma, mit akar elérni a szerző, pl bátorítás, vigasztalás, rendreutasítás, tanítás.
5. van e fő üzenet (nem mindig van főleg pálnál), ha van milyen érveket hoz fel, lehetnek e ezek az érvek valóban azoknak szóló lényegi mondanivalók, akiknek szólt? vagy más forrásból valóak? példa a szeret himnusz illeszkedik e egyáltalán a szöveg környezetébe?
ha evangélium részlet, akkor:
1. műfaja micsoda? elbeszélő leírás, konkrét jézusi mondás, csodatörténet rész, passiotörténet rész, prófécia beteljesedés rész, szerzői szokás, másolói szokás, tudatos szerkesztői változtatás? Példa, boldog akik éheznek vagy akik az igazságra éheznek
2. kiknek szól a mondás, milyen csoportnak? hasonlat? apokaliptika? látomás?
3. a többi evangéliumban hogy szerepel, eltérések elemzése, miből adódnak, hogyan viszonyul a két forrás elmélethez?
4. van helyben magyarázat, miért kellett magyarázni, nem ellentétes e a magyarázat egyéb mondásokkal vagy konkrétan azzal a mondással amit meg próbál magyarázni?
További betoldások:
Példabeszédek 22:17-23:12 ig terjedő szakasza más irodalmi műből került a bibliába.
"Achikár Bölcsessége" bár ez inkább asszir-babiloni gyűjtemény,
ugyanakkor ott van nak az egyiptomi Amenemope bölcsességei is, ami szintén egy gyűjtemény.
Tóbiás könyve – Ahickár regényéből
Lk. 5:32 alapján hozzátettek a Mt. 9:13-hoz, A másolók úgy érezték hiányzik valami: Hívjam a bűnösöket – megtérésre.
Mt. 26:3-Mt 27:41-Főpapok-írástudók.
Mt. 6:4,6 Megfizet neked-nyilván.
A Gal 6: 17-ben Jézus helyett Úr Jézus.
A Márk ev. 16 részének utolsó 12 verse betoldás.
Dogmatikai szempont még a krisztuson és istenfián kívül: Lk. 2:41 vissza az ő szülei helyett József és Mária, 2:43, marad a változás- és az ő anyja.
Lk. 2:33 Jézus apja helyett, Józsefet írnak. 2:48 egyszerűen kihagyják, hogy Jézus apja- összeegyeztethetetlen a dogmákkal.
Alapelvek a hitelesség kritikai vizsgálathoz: 1, törekvés a legrégebbi irathoz – az újabbal szemben 2, törekvés a legnehezebb irathoz – a könnyebben olvashatóval szemben 3, törekvés a legrövidebb irathoz – a hosszabb kifejtéssel szemben 4, törekvés a leglogikusabb irathoz 5, törekvés a legelterjedtebb irathoz 6, törekvés a szerző stílusa szóhasználata felé 7, törekvés a dogmatikus előítélettől mentes irathoz.
A formatörténeti módszer
A formatörténet megalapozói H. Gunkel és H. Gressmann (1920) voltak. Ők is állították ugyan a későbbi összeállítást, ám tagadták a rögzített írásból való összeállítást, és azt mondták, hogy szóbeli hagyományozódásra vezethetők vissza az iratok. Ezért az irodalmi műfajukat kell megvizsgálni és azt, hogy milyen életkörülményeket tükröznek. Segédeszközük a vallástörténeti kutatás, amely régi, zsidókkal szomszédos népekre is kiterjedt (Egyiptomra és Mezopotámiára). Ezt a módszert nagyszerűen bemutatja a Haag lexicon, amely interneten keresztül is elérhető, a következőket mondja: A formatörténeti módszer segítségével lehet megkülönböztetni az irodalmi műfajoknak vagy irodalmi formáknak (pl. himnusz, sirató, hasonlat) azon jelentős részét, amelyekből a Biblia összetevődik. A formatörténeti módszer első feladata részletkutatások végzése annak megállapítására, hogy a Biblia könyveiben előforduló irodalmi formák milyen jellegűek és terjedelműek. Ezután következik azoknak az irodalmi törvényszerűségeknek a számbavétele, amelyek minden irodalmi formában föllelhetők; azoknak a társadalmi, művelődési és vallási viszonyoknak a földerítése, amelyek hatására a megállapított irodalmi formák létrejöttek, illetve amelyekbe beágyazódtak ("Sitz im Leben" – lét-elem). Természetesen a különféle irodalmi formák esetleges fejlődésével is számolni kell, és a Bibliában előforduló irodalmi formákat össze kell vetni a különféle egyéb, mindenekelőtt a K-i irodalomból ismert formákkal; meg kell kísérelni annak a sokszor bonyolult folyamatnak a rekonstruálását is, amely végbemehetett, míg egy-egy anyag irodalmi formát öltött. A formatörténeti módszer Németországban bontakozott ki. A formatörténet műszót első ízben M. Dibelius alkalmazta. A zsoltárokat elsőként H. Gunkel vizsgálta formatörténeti módszerrel. A kérdéskör kitűnő összefoglalását O. Eissfeldtnek köszönhetjük (Einleitung in das Alte Testament. Tübingen, 1964). Az Új Szövetségre először M. Dibelius alkalmazta. A formatörténeti módszer az irodalomkritika képviselőivel szemben bebizonyította, hogy a Biblia szerzőinek stílusát nem annyira a személyiségük határozta meg, hanem sokkal inkább azok a megszokott sztereotip formák, amelyek az akkori irodalomban általánosak voltak. Ezek ismerete elengedhetetlen a hiteles bibliamagyarázathoz. Csak akkor lehet biztonsággal megállapítani, hogy a Biblia szerzői milyen céllal, szándékkal írták könyveiket, ha szavaikat a korabeli irodalmi nézetek és szokások tükrében vizsgáljuk. Nem kétséges: az ev.-kritika terén a formatörténeti módszer az ellenkező végletbe esett; szinte teljesen kikapcsolta a szerzők irodalmi szerepét, egyéniségét s az evangéliumok keletkezését egyedül az őskeresztény közösségre vezette vissza. Ezek az antióchiai vagy jeruzsálemi közösségek szolgáltatták - úgymond - az evangélistáknak az anyagot, azokat a legkisebb irodalmi egységeket, amelyekben a hitük megfogalmazódott; az evangélisták csupán ennek az anyagnak időrendbe szedésére, helyrajzi keretbe foglalására szorítkoztak. "Az eredetit mindig az egyes történetek képviselik, a különféle mondások, nem pedig az összekötő szöveg, az átvezetések vagy az összefoglaló megjegyzések" (M. Dibelius). Ezen túlmenően: nem csupán az összekötő szöveg, a keret lehet csaknem értéktelen, hanem maga az anyag, a történet sem tükrözi mindig hitelesen a lezajlott eseményt, legalábbis a keletkezésében szerepet játszott szándék nem ez volt. Mindamellett: hogy a katolikus exegézis jó ideig tartózkodó volt a formatörténeti módszerrel szemben, az a formatörténeti módszer helytelen alkalmazásával függ össze, a formatörténeti módszernek magának azonban nem róható föl. A Divino afflante Spiritu enciklika is kiemeli az irodalmi formák szem előtt tartásának fontosságát, különösen a történeti jellegű r |
A szövegkritikai alapelvek szerint a kéziratok másolása közben keletkezett változtatások két csoportba sorolhatók: 1. Tévedéshibák útján kerültek bele a szövegbe, 2. Szándékosság útján kerültek bele a szövegbe.
A tévedésből keletkezett hibák szintén több csoportba oszthatók: a, szemhibák (kihagyás, betűk, vagy szavak megkettőzése, betűk vagy szavak felcserélése) b, fülhibák (félrehallás-félreértés a diktálás során) c, emlékezethibák (szinonim szóval való helyettesítés vagy hasonló szövegrészlet befolyása) d, megítéléshibák (széljegyzetek szövegbevétele). A megítéléshibáknál nem lehet meghúzni a tévedés és a szándékosság közötti éles határvonalat. Példa Megítéléshibákra:- Jn. 5: 3/b és 4, (a népi hiedelem bevevése), „várva a víznek megmozdulását. Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavarná a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt.”Az újszövetség legrégebbi kézirataiban nincs benne ez a már említett bibliavers. A szöveg a kiegészítés nélkül is érthető. A történet hátterének magyarázataként rakták bele! Méghozzá a bizánci szövegtípusba, azért hogy leírják a tó gyógyító erejének néphiedelmét. Nemcsak a józan értelemnek mond ellent ez a vers, hanem a helyes erkölcsi érzéknek is. Mivel teljesen elfogadhatatlan az, hogy Isten angyala kavarta volna fel a vizet, tülekedést idézve elő ezzel a szenvedők között, a csalódásokról nem is beszélve és a keserűségről. A régebbi kéziratokkal való összehasonlítás alapján, másolásbeli eltérésnek és betoldott magyarázatnak minősül ez a rész. Szerencsére Jézus gyógyító szándékának az értelmét nem befolyásolja. - Apcsel. 8: 37 (keresztény hittétel bevevése)„Filep pedig monda: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelvén, monda: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia.”- 1Jn. 5: 7 (keresztény dogma bevevése) „Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy.” A Károli féle Bibliában így található ez a szakasz. A katolikus Békés-Dalos féle kiadásban, már zárójelben van az adott szakasz és a lábjegyzetben olvasható, hogy a görög szövegekben nem volt benne ez a rész csak a 6. században került hozzá magyarázatként és ezt követően került bele a Vulgatába. (Comma Joanneum). A református és az Új világ fordításban (Ez a Jehova tanúi által készített bibliafordítás) nincs benne. - Jel. 1: 11 „Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó” (dogmaigazolás betevése) A Jel 1: 8 –ban az Atya nyilatkozik meg, mint alfa és omega. A Jel. 1: 17-ben Jézus nyilatkozik meg, mint első és utolsó. A Jel. 1: 11-ben a kettőt közé tesz egyenlőséget a betoldás, hogy a szenthármasságot erősítse, holott az nem szerepelt a régi iratokban. A Károli-ban szerepel még a beletoldás, a Békés – Dalos féle bibliában már nincsen benne. Az új világ fordításban szintén nincsen benne.
A szándékosságból eredő változtatások: a, Megváltozott a szövegek nyelvtani formája (ez a különböző fordítások és a nyelvek fejlődésének elmaradhatatlan következménye), b, Betűzésbeli változások (kis-nagy betűk jelölése, szerkezeti versbeosztás, szintén elmaradhatatlan), c, Lekcionáriumok beolvasztása a szövegbe. A legsúlyosabb hibák a lekcionáriumok beemelése: Példa: Mt. 6: 13 (liturgia bevevése) „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!” A legősibb („eredeti”) szöveg helyreállítása érekében, elsősorban a szöveg-szerkezetet kell rendszerezni, vizsgálni. A vizsgálatok eredményeképpen csoportok jönnek létre, amelyeket ismételt összehasonlítás után vissza lehet vezetni egy őstípusra. Ez a szövegkritika lényege. Az a kifejezés egy újszövetségi szöveggel kapcsolatban, hogy „az eredeti görög szerint” egész biztosan nem helyes, mivel Jézus eredetileg az arám nyelvet használta. A helyes kifejezés egy újszövetségi szöveggel kapcsolatban: a legrégebbi kéziratok tanúsága szerint, mivel a koiné görög szövegek fordításból, másolásból származnak. A legrégebbi ránk maradt kézirat egy töredék János evangéliumából i.sz. 110 körül keletkezhetett p52-es jelzésű Papyrus Rylands, Egyiptomban találta meg Bernard P. Grenfell 1920-ban, mégis 1934-ig nem ismertették, ekkor ismertette C.H. Roberts. Roberts állította a korai keletkezését a stílus alapján, ha töredék valóban a második század első felére tehető, akkor ez azt jelenti, hogy mind a négy evangélium ismert és elterjedt volt a második század első felében, így akik a János evangéliumát 160 –körülire tették tévedtek. Kár hogy az 1800-as évek nagy formátumú kutatói (Ferdinand Christian Baur professzor és a tübingeni iskola), akik a késői keletkezést tartották nem ismerhették a p 52-t. Mindazonáltal ezzel a Roberts által tartott korai keletkezéssel értett egyet Sir Frederic G. Kenyon, W. Schubart, Sir Harold I. Bell, Adolf Deissmann, Ulrich Wilcken és W.H.P. Hatch is, akik mindannyian kiemelkedő személyiségek a paleográfia terültén. Mindez azt bizonyítja, hogy nem áll rendelkezésünkre eredeti irat, csak másolt, mindazokkal a hibákkal, amelyeket az irat a másolás közben elszenvedett. Amennyiben az eredeti mondanivalót keressük a másolás során keletkezett betoldások kiszűrése a cél. A csoportokba osztásnál figyelembe kel venni a külső és a belső ismertetőjegyeket. A külső ismertetőjegyek: a szövegben található szövegszerkezet kora és földrajzi elterjedtsége. A belső ismertetőjegyek: a szerzők, másolók szokásai (például helyettesítési szokások: nehezet egyszerűbbel, akadozót gördülékenyebbel, rövidebbet a hosszabbal stb.) Ha a másolók helyébe akarjuk képzelni magunkat, akkor próbáljuk meg a legrégebbi Károli bibliát magyarosra átírni. Amikor keresztény tanításokat találunk a szövegekben, holott az irat keletkezési ideje ezt nem indokolná, akkor egyértelműen a később keletkezett tanítások egységes merev szerkezetét lehet felfedezni a szövegösszefüggéseket vizsgálva. Négy nagy csoportbeosztása a régi elemzőknek: Bizánci, Nyugati, Konstantini, Alexandriai. Maga az Ószövetség sem azonos a zsidóságon belül a pontozásos eltérések miatt, a Szentpétervári kódex (1008) például a babilóniai írástudók által punktált szöveget tartalmazza. A ma rendelkezésünkre álló legpontosabb újszövetségi iratgyűjtemény a Novum Testamentum Graece Eberhard Nestle és Erwin Nestle munkája, akik Tischendorf, Wescott-Hort és B. Weis szövegei együttes vizsgálata alapján új újszövetséget szerkesztettek. A legjobb konkordancia a görög szöveghez a Schmoller Handkonkordanz. A bibliai szövegek vizsgálatakor nem szabad figyelmen kívül hagyni a logikát, műfaji elemzést, nyelvi és nyelvtani elemzést, az adott szóhasználat jelentését az adott korban, a szövegösszefüggéseket, a történelmi helyet és helyzetet és a párhuzamokat. Az előbbi felsorolás nélkül is lehetséges egyes részek megragadása helyesen, ám sokkal nagyobb a tévedés lehetősége.
|
Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman által írt Biblia és Régészet c. könyvében olvashatunk több fontos információt az ószövetségi iratokkal kapcsolatban. Megfigyeléseik közt említik, hogy a biblikus kronológia szerint József i.e. 1620-ban kerül Egyiptomba, de a tevét teherhordásra csak i.e. 1000 körül háziasították közel keleten. A József története szerint a kereskedők gumival, illatos gyantával és balzsammal kereskedtek. A szöveg szerzői tehát ismerik az arab kereskedelmet, ám ez a kereskedelem az asszír birodalom felügyelete alatt az i.e. VII. században zajlott. Időbeli eltérésnek tehát mindenképpen lennie kell.
Újszövetségi kritika
M. Noth, G. von Rad. J. Locke (1695) véleménye szerint különbséget kell tenni Jézus lényeges és az apostolok lényegtelen tanításai között. J. Ph. Gabler (1787) bevezeti a mítosz fogalmát a bibliakritikába. G. L. Bauer (1800) alkalmazza a mítoszelméletet az újszövetség esetében is. F. Christian Baur a bibliai racionalizmus képviselője a hegeli dialektikával vizsgálta a zsidó és a pogány-keresztények közötti ellentétre, majd ebből von le következtetéseket, a páli levelek eredetvizsgálatához. Megalapítja a tübingeni iskolát, ahol a különböző újszövetségi könyvek hitelességével és helyes sorrendjével foglalkoznak. David Strauss véleménye szerint Jézus Keresztelő János hatására képzelte magát messiásnak. Tanítványai pedig halála után mitizálták a személyét. W. Wrede (1901) véleménye, hogy Jézus nem tekintette magát messiásnak ezt róla az első őskeresztény gyülekezetek, hintették el, és találták ki. Wellhausen (1905) szerint Jézus egyszerű zsidó tanító volt, aki az „Ember Fia” kifejezést „Én az ember” értelemben használta. A formakritika hagyományegységeket és irodalmi formákat kutat. A különböző közösségek léthelyzetéből és igényeiből szűr le következtetéseket. A vallástörténeti kutatás görög, római, perzsa, és egyiptomi párhuzamokat mutatott ki. A képviselők: R. Reitzenstein, W. Bousser, C. Clemen (1924). A formatörténet kritika jelszava a mitológiátlanítás (Rudolf Bultmannal külön fejezetben foglalkozom), amely során modern tudományos tényekkel vetik össze az evangéliumokat, például a csodatörténeteket és legendákat, mítoszokat, szenvedéstörténeteket és mindenkori életre való történelmi értéküket határozták meg. A XX. században jelentkezett egy olyan irányzat, melynek törekvése az, hogy az evangéliumok és Jézus személyének az esszénusokkal és qumránnal való összefüggéseit kutassa és megerősítse, ennek képviselője A. Dupont-Sommer (1961). C. H. Dodd (1946) pedig Platón ideatanát mutatta ki a János evangéliumból. A János evangéliummal foglalkozó kutatók megállapították, hogy a János evangélium nem akar Jézus történelmi tudósítása lenni. A szinoptikus evangéliumokban szó szerinti egyezőség is található. Példa: Máté 8: 1-4, Márk 1: 40-45, Lukács 5: 12-16. Az egyezőségekből kiderül, hogy az evangéliumok függő viszonyban vannak egymással. A kérdés: milyen mértékű és milyen jellegű a kölcsönös függőségük egymástól? A kutatási területek határszélei egybemosódnak, valamilyen szinten egymásra épülve és egymást kiegészítve haladnak előre. Öt különböző területet meg lehet különböztetni. Természetesen vannak feltételezések a tények alapján, amelyek valószínűnek látszanak, de nem minden esetben lehet biztosat kijelenteni. Az ősevangélium elmélete szerint: a, G. E. Lessing (1788) és J. G. Eichorn (1812) úgy vélték, hogy a négy evangélium, egy ma már nem létező, nazarénus, arám evangéliumának a feldolgozása. b, F. Schleiermacher (1825) szerint inkább, különböző fajta anyagok gyűjteménye létezett, például csodatörténetek, szenvedéstörténetek Jézus kijelentései és a három evangélium alapjai ezek a gyűjtemények voltak. Mindazonáltal amíg nem kerül elő régebbi irat, addig ez a kutatás megmarad elméleti szinten. A szájhagyomány útja: A II. századra nyúlik vissza. A hieropoliszi püspök, Papias Az Úr beszédeinek magyarázata (i.sz. 130) című művében kifejti, hogy a Márk evangéliumot Péter tolmácsa készítette, ám nem a megtörtént események sorrendjében, hanem ahogyan Péter a hallgatói számára elmondta azokat. Mátéról elmondja, hogy héber dialektus szerint szedte rendbe az iratokat. Papias és Ireneusz egyházatyák gondolatai alapján J. K. L. Giesler (1818) és B. F. Westcott (1851) úgy vélte, hogy az apostolok prédikációi szóbeli evangéliumok voltak és ezek a többszöri ismétlések nyomán szilárdultak meg, amit az evangélisták rögzítettek, mindegyik a maga módján. Mivel a Márk evangéliuma a legrövidebb ezért ez felel meg leginkább a szóbeli ősevangéliumnak. A felhasználási módszer képviselői szerint a függőség oka, hogy egy vagy két evangélista használta fel a többi evangéliumot. J. J. Griesbach (1789) elmélete Augustinus gondolatai alapján, hogy Márk használta fel Mátét és Lukácsot, H. G. Jameson (1922) szerint Máté- Márk- Lukács a sorrend, K. Lachmann (1835) úgy vélte Márk- Máté- Lukács a sorrend. Az elmélet nem a felhasználásban van, mert az nyilvánvaló, hanem a sorrendiségben. A forrás elkülönítési módszer szerint létezett egy ős-Márk és Q forrás (Quelle-forrás), amelyből Máté és Lukács különböző módon idézett. Ezt az elméletet erősítette tovább H. J. Holtzmann (1863) és C. H. Weisse (1838) ez az elmélet az ősevangélium és a felhasználási elmélet keveréke. B. H. Streeter az ős-Márk és Q mellé tesz egy M forrást, amelyet egy Jeruzsálemi beszéd-dokumentumnak tart, amiből csak Máté merített, mert csak ő ismerete. Továbbá feltételez egy L forrást. Ez az cezareai tradíció, amely szóban maradt fent, ezt rögzítette Lukács elsőként s ezért ez csak nála, szerepel. A mítosztalanítás következménye, hogy a reális mondanivaló marad meg.
|
Forráselkülönítő teológia: Különbségeket fedeztek fel, továbbá a téma, a stílus és a szóhasználat területén. H. Hupfeld (1853) is megállapította, hogy a jahvista részek nem kiegészítések voltak, hanem egy önálló írásmű, továbbá az elohista forrás is kettő írás összevonása volt. A mózesi könyvek ezek összedolgozásából keletkeztek kiegészülve a Papi kódexszel. Witter kutatásait Julius Wellhausen (1876-78) vitte tovább, kimutatta, hogy a jahvista forrás a déli országrész területéről való, i.e. IX. századból, ám két másik forrásból lett összerakva. A J1-es forrás az ősjahvista forrás, a J2 forrás sajátossága, hogy teljesen érdektelen a jahvista kultusz iránt. Az E forrás az Elohim istennevet használja és az északi országrészben keletkezett. W. H. Green (1859-96), W. R. Smith, S. R. Driver és C. A. Briggs kutatók kiegészítették ezt a kutatási vonalat. További képviselők: K. Budde, R. Smend (1912) megerősítették a jahvista forrás két részre osztását. W. Eichordt (1916) és G. Eissfeldt (1922) valamint J. Morgersteern felfigyelt még egy forrásra, ez volt a kenita forrás. R. H. Pfeiffer (1941) felfedezett még egy forrást - S forrás a seir szó fellelhetősége nyomán, amely mind a jahvista mind az elohista részben előfordul, ám az ő véleményét többen nem fogadták el. R. H. Kenneth (1920), G Hölscher (1922), M. Kegel (1919), A. C. Welch (1924) a papi kódexet tartották a legrégebbinek. M. Löhr (1924) vitatta a papi kódex forrás létezését, véleménye szerint azt Ezsdrás készítette egymaga. A forrás elkülönítési módszer mellett létezett a formatörténeti módszer és a szájhagyomány tana. Friedrich Delitzsh kimutatta a babilóniai és sumér hatást a -Babel und Bibel- tanulmányaiban, amelyből kiderül, hogy a mezopotámiai mítoszok régebbiek, mint az ószövetség, az ószövetség történetei szoros összefüggésben álnak a mezopotámiai mítoszokkal. A vallástörténészek a bibliakritikai rekonstrukció alapján három időszakot különböztetnek meg: 1. A próféták előtti (i.e. 760ig), 2. A prófétai (i.e. 760-587), 3. A papi időszak. (i.e. 587-400-i. sz. 70) 1. Az első időszakban animizmust fedeztek fel: kövek imádása (I. Móz. 28: 18, 31: 17), fák imádása (I. Móz. 12: 6, 14: 13), babonaság (II. Móz. 20: 25, III. Móz. 19: 19.) Az animizmuson kívül az állatok imádását is felfedezték: borjú kultusza, II. Móz. 32, I. Kir. 12 I. Jeroboám kettő aranyborjút is felállított az északi országrészben, Bételben és Dánban, hogy függetlenítse királyságát a jeruzsálemi kultusztól. A rézkígyó: IV. Móz. 21: 8-9, II. Kir. 18: 1-4, nem bizonyított, hogy a rézkígyót imádás céljából állították, később azonban kultikus tárgy lett, áldozat bemutató hely. Az animizmuson és az állatimádáson kívül gyermekáldozat is szerepel a II. Móz. 22: 29-ben. A sokistenhit az Elohim többes számú alakjából is megmutatkozik. (Bír. 11: 24). Konkrét bálványszobrok is szerepelnek néhány történetben, például Lábán házi istenei. 2. A második időszak jellemzője a monoteizmus, melynek kialakulását segítette Ámosz próféta (tudott írni) és követői által (Hóseás, Ézsaiás, Mikeás). A monoteizmust Jeremiás idejében rögzítették Mózes öt könyvébe, ám azt tiszteletből Mózesnek tulajdonították. Ebben az időben a papság Lévi törzsére korlátozódott, de még nem Áron nemzettségére. Erre a korszakra jellemző, hogy az Isten tiszteletét jócselekedetekhez kötik. Példák: „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” Hós. 6: 6 „Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” Mik. 6: 6 A prófétai korszakban változó istenkép volt, egyrészt volt a vulkánból üvöltő féltékeny kemény isten, másrészt volt egy könyörületes, magasztos, szerető isten, ám a bosszúállást és az ítélkezést a prófétai időszakban is Isten jellemének tulajdonították olykor. Ézsa. 34: 2 , Ézsa. 40: 1-2. Jellemző még, a véres áldozatoktól való elfordulás. Jer. 7: 22-23, Ézs. 1: 11-17, Mik. 6: 6-8, Ám. 5: 21-26. 3. A harmadik időszakban Áron nemzettségére száll a papság, ez felveti azt a kérdést, hogy Áron mégsem volt kitalált személy. Kritikusok: J. Pederson, (1931), L. Engell (1954) S. Mowinckel „e kör legnevesebb szakembere egyenesen azon a nézeten volt, hogy a sinai hagyomány és vele a Tóra teljes kompozíciója nem a történeti régmúltban, hanem a templomi liturgiában született meg, vizsgálata tehát nem szövegtörténeti, hanem szertartás- és rítustörténeti feladat.” A. Alt „felfogása szerint az ősatyák történetei egy olyan ősi, nomád környezetbe vezetnek vissza, amelyben az Atyák Istene még személytelen törzsi isten, maguk az ősatyák pedig legenda-hősökből lesznek kultuszalapítókká és az őstörténet historikus figuráivá”.
|
Az anakronizmusok például olyan szavak is, amelyekről kiderült, hogy sokkal későbbi időkből való. Példa a –filiszteus- kifejezés az II. Móz 13: 17-ben. Vagy az I. Mózes 20:1-2. A filiszteus probléma. A biblia szerint Izsák elment a filiszteusok királyához Abimelekhez Gerárba. (I. Móz 26:1) A filiszteusok csak i.e. 1200 után telepdtek le a Kánaán parti síkján. Városaik az i.e XI és X században élték fénykorukat. Tehát az Ábrahám valamint Izsák történetében, de még a mózesi kivonulás történetében is, a filiszteusok említése, valamint Gerár említése arra utal, hogy a város fontos szerepet töltött be. Csakhogy időben ez nem esik egybe a pátrárkák történetével. Gerár vagyis Tel Harorr ásatásai azt mutatják, hogy a pátriárkák idejében pici jelentéktelen falu volt és nem központi fontos város királlyal. Az i.e VIII és VII századra azonban már megnőtt a jelentőségük. A szöveg kronológiájába és történetébe tehát oda nem illő kifejezések ezek az igerészek, magyarán vagy későbbi betoldások a szövegbe, vagy annak a jelei, hogy maguk a szövegek akkor keletkeztek amikor valóban úgy léteztek ahogyan fentebb említettem. A többi anakronizmussal egybevetve azonban egységesen azt a képet mutatják a szövegek, hogy több évszázaddal a pátriárkák koraként meghatározott idő után állították össze és folalták írásba az i.e. VIII és VII században. További anakronizmusok a szövegben: a –Dán- az I. Móz 14, 14-ben, V. Móz 34, 1-ben, a -héberek földje- az I. Móz. 40: 15-ben. Ezek a szavak későbbi átdolgozások eredményei, ezeket el is ismerik az ellenzők, de azt mondják, hogy ezek mégse sértik ténylegesen, a mózesi szerzőséget. Képtelenség viszont, hogy Mózes megírta volna a saját halálát V. Móz. 34. ez utóbbiról szintén elismerik, hogy későbbi írás, ám utalnak arra, hogy az aramizmus is új keletű, mégis benne van a kanonikus iratokban, tehát miért ne lehetne benne Mózes halála későbbi részlet. K. D. Ilgen szerint 17 forrás létezett, amelyből három szerkesztő alkotta a mózesi könyveket. W. M. L de Wette- „azt állította, hogy a hagyománytörténeti bizonytalanság miatt "Mózes" csak egy fiktív, mitikus alak, akihez az idők folyamán számtalan hagyományt és terjedelmes iratokat rendeltek hozzá.” H. Ewald (1823) elvetette a töredékelméletet és arra a következtetésre jutott, hogy egy elohista alapirat létezett, amit fokozatosan kiegészítettek, így ő a töredékelméletet a kiegészítés elmélettel helyettesítette. A XIX. zázadban Richard Elliott Friedman foglalja össze a kutatások eredményeit a Ki írta a Bibliát? c művében.
|
A reformkor kritikusai
Irodalmi kritika szempontjából Karlstadt (1520) tagadta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, de nemcsak ezt, hanem elvetette az eucharistiát is, és miképpen Luthert segítette a reformációban, úgy fordult ellene akkor, amikor a megváltástanról kellett vitáznia Lutherrel. Andreas Masius (1574) már azt tartotta, hogy az Ószövetség összes könyvét összeállították, ám egyvalaki dolgozta át, méghozzá Ezsdrás. Masius volt az első, aki arám nyelvtant és szótárt szerkesztett. A humanista vonal a történelmi szövegkörnyezetet kutatta, ennek alapján párhuzamokat találtak a pogány vallásokkal. Ezt képviselte: Hugo de Groot, aki az ószövetség magyarázatai mellett, egyébként a nemzetközi jog megalapítója, John Lightfoot aki a szamaritánusok mózesi könyveit gondozta és az evangéliumok ellentmondásaival foglalkozott. Lightfoot kétségbe vonta Jézus születésének dátumát, csak a királyi udvar közbelépése mentette meg az anglikán egyházat attól, hogy a klérus ne törölje a karácsonyt a naptárból. Az angol deisták a humanista vonalat követve elvetették a Biblia ihletettségét. Thomas Hobbes utat nyitott az ateizmus felé, amikor megfogalmazta, hogy az univerzum testi dolog, aminek kiterjedése van, és mivel az univerzum a minden, ezért ami a mindenben nincs benne az nincs is, magyarán tagadta a lélek létezését. Issak de la Peyrére úgy vélte, hogy Ádám csak a választott népek ősatyja, hiszen a teremtés könyvéből úgy tűnik rajta kívül is éltek emberek, nézetei táptalajt adtak az evolucionista elméleteknek. A kezdeti bibliakritikának nagy szerepe volt a bibliai racionalizmus kialakításában. A bibliai racionalizmus a németországi bibliakritika neve, teológusainak nagyobbik része a kereszténység védelméért tette a kritika tárgyává a Bibliát, ám tevékenységük megnyitotta az utat a magasabb szintű kritika felé. Baruch Spinoza 1670-ben a Teológiai-politikai tanulmány című művében Ibn Ezra nyomába lépett, és filológiai módszerekkel az addigi elszórt eredményeket összesítette. Munkája már nem csak a mózesi tekercsekre terjedt ki, hanem a többi ótestamentumi iratra is.
Újkori kritikusok
H. B. Witter (1711) volt az első, aki az I. Mózesben két forrást fedezett fel, az Isten nevének a különböző volta, váltakozása okán. Az istennevek: Elohim, Jahve. Az ellenzők zavarosnak találták az elméletét, mivel az istennevek egyformán előfordulnak mindkét forrásban. A zavar oka: az Elohim név a jahvista szövegekben: I. Móz. 3: 1-5, 31: 50, 33: 5. 11, illetve a Jahve név az elohista szövegekben: I. Móz. 21: 33, 22: 11. 14, 28: 17-22. A zavart a későbbi szerkesztők okozták, akik például Ábrahám történetébe jahvista betoldásokat tettek. Ábrahám történetét egyébként, egy mítosszal átszőtt eredetmondának tartja a modern kritika. Jean Astruc úgy vélte, hogy két nagy és tíz kisebb forrás létezik, amelyeket egy személy, konkrétan Mózes szerkesztett össze. Johann Gottfried Eichhorn használta először a magasabb kritika kifejezést, új fogalmakat is bevezetett például duplikátumokat. A duplikátumok azok a kettősségek, amelyek a szövegekben megfigyelhetők például az I. Móz. 1 és 2-ben két egymástól különböző teremtési történet található, vagy az I. Móz. 6-8-ban két egymást keresztező özönvíz történet található, többek között az állatok száma nem tisztázható, se az hogy hány napig tartott az özönvíz. A különböző forrásokat elnevezte J forrásnak és E forrásnak, a jahvista és az elohista szavak kezdőbetűjéből. Az ellenzők a duplikációkat a héberek sajátosságának tudták be és példának hozták fel Hágár kettős menekülését (I. Móz. 16 és 21), Izsák nevének ismételgetését (I. Móz. 17: 17, 18: 12, 21: 6), Ábrahám kétszer is megtagadja feleségét (I. Móz. 12:19- I. Móz 20:2), Kétszeres csalárd tartózkodás Gerárban (I. Móz. 20. fejezet és 26. fejezet), a beérsebai kút kettős névadása (I. Móz. 21, 31. 26, 33). Itt arról folyt a vita, hogy ugyanazokról a történetekről van-e szó különböző forrásokból, vagy különböző történetekről van szó, egymással egybevágó részletekkel. Eichorn volt a modern kritikai bibliatudomány egyik megteremtője, nevéhez fűződik a Szentírás vizsgálatára azóta is alkalmazott történetkritikai módszer kidolgozása és a modern bibliai bevezetés-tudomány műfajának megteremtése. A kritikai bibliatudomány bebizonyította, hogy a mózesi könyvek szerzője nem kizárólag Mózes, hanem különböző korokból való források összeállítása. Az egyik forrás a Jahve istennevet használja, ez a jahvista forrás, amely a déli országrészben keletkezett i.e. 9. században. Ez a forrás is két különböző forrásra épül: az egyik az ősjahvista forrás, a másik elbeszélő forrás, amely nem mutat nagy érdeklődést a jahvista kultusz iránt. Ezek jellemzője a konkrét leíró stílus, az antropomorfizmus. A másik forrás az elohista forrás, amely az Elohim istennevet használja ez az északi országrészben keletkezett. (ezért is van kétfajta teremtéstörténet, özönvíz leírva) Az utóbbi jellemzője az oktató stílus a prófétai tevékenység előtérbe helyezése. A két nagyobb forrást Izrael pusztulása után rakták össze (i.e.722) úgy, hogy a jahvista forrásokat előtérbe helyezték a párhuzamosságok kiküszöbölésénél, az elohista forrás kárára. Ezt Jósiás király idejében a Jahve kultusz megerősítésével újra átdolgozták, az időközben megíródott könyvek bele vételével az Írásokba (i.e. 621). Majd a babiloni fogság után kiegészült egy papi forrással, amit beledolgoztak az eddigiekbe. (ezen már tükröződött a fogság utáni nomizmus[4], szeparatizmus[5]) A mai alakját az i.e. IV. században érte el. Tehát a mózesi könyvek olyan írások, amelyeket fokozatosan bővítettek, formáltak, szerzőjük nem Mózes. (Kutatók: Ibn Ezra, Spinoza, J. Astruc, J. Wellhausen.) A forráselkülönítés egyik vonala a töredékelmélet, amely nem egy vagy két forrásra, hanem sok forrásra utal. Az ellentmondások, anakronizmusok és a képtelenségek előfordulása egyértelművé teszi, hogy eltérő szerzők eltérő körülmények között írtak. Ilyen eltérések például a névadásban: az Isten hegye egyszer Sínai, egyszer meg Hóreb, a midiánok vezére egyszer Jetró és egyszer meg Reguéllel, a törvényhozási szokásokban, a papi kódexben az apa ad nevet a gyermeknek, a J-ben és az E-ben az anya. Az anakronizmus (görög eredetű szó) időbeli ellentmondás. Ez az ellentmondás valamely esemény, vagy körülmény illetve ideje között állhat fenn. Anakronizmus szándékosan is létrehozható, esetenként viszont tájékozatlanság, információhiány eredménye.
|
Az MS 700 a XI. századból való kódex, amely az evangéliumokat tartalmazza, 2724 esetben tér el a textus receptus-tól és 270 saját szövegváltozatot tartalmaz, például: „Jöjjön el a te szent lelked és tisztítson meg bennünket”. Markionnál is ez a szöveg volt az elfogadott.
A gig a világ legnagyobb kézirata Codex Gigas lapjai 92-szer 25 cm-esek, cseh bencések készítették, érdekessége, hogy a latin nyelvű teljes bibliai szövegen kívül Josephus Flavius A zsidók története című írását is tartalmazza és Sevilliai Izidor 20 részes enciklopédiáját. Ördögbibliának is nevezik, mivel a 290. lapon egy rikító színekkel ábrázolt karmos, villásnyelvű alak van belefestve, a hagyomány szerint, azért mert magát a Bibliát az azt készítő szerzetes az ördög segítségül hívásával készítette.
A boh a bohairi (kopt) fordítás a IV. századból való, ez nem tartalmazza a Jn. 5:3 b-4-et ahol az angyal kavarja a vizet, és a Jn. 7:53-8:11 sincsen benne, a szöveg az alexandriai szövegformával mutat rokonságot.
A Goth a 4. században készült fordítás görögről, készítője Ulfilas a gótok apostola, érdekessége, hogy az addig csak beszélt gót nyelv ennek köszönheti írásbeliségét, ugyanis Ulfilas a fordítás érdekében megalkotta a gót ábécét, ez a legkorábbi germán nyelvű irodalmi mű. Ulfilas az a hűséges fordító volt korai koiné szövegből, amely a 350 körüli bizánci iratokra jellemző, a páli levelek ellenben nyugati ólatin kéziratokból való fordítást mutatnak.
Az Arm az Örmény fordítás legpontosabb korabeli fordítás. Tatianosz Diatesszaronjának (4 az 1-ben-pl. kimaradnak a családfák) a szövegével áll rokonságban.
William Bowyer (1699-1777) nyomdász, kiadott 1763-ban egy olyan újszövetséget, ahol szögletes zárójelben tüntette fel a betoldásokat, Jakob Wettstein tudósra és az addig kiderült kutatásokra alapozva. Az Újszövetségében szögletes zárójelbe került, többek közt a doxológia (Mt. 6:13),a házasságtörő asszonyról szóló perikópa (Jn. 7:53-8:11), a már említett Comma Johanneum 1Jn. 5:7-8, az Apcsel 8:37, 15:34, mivel ezeket a leghitelesebb kéziratok egyike sem tartalmazta
A korai kritikusok rövid áttekintése
Az első kritikusok egész korán, a kánon kialakulása után megjelentek Hillél, Philón, Melito, Alexandriai Kelemen, Órigenész, ám az ő kritikájuk a helyes szöveg visszaállítására, vagy a helyesnek vélt magyarázatra vonatkozott, mivel biblikus szemléletük a Bibliát Istentől sugalmazottnak tartotta, s ez korlátozta kritikájuk tartalmi mélységét. A kezdeti bibliakritikát az eretnekek váltották ki a kereszténység részéről, például Kelszosz vagy Marcion, aki gnosztikus, teológiai alapon utasította el az ószövetséget a II. században. Forráselkülönítési szempontból: Ibn Ezra (1167) volt az első kiemelkedő jelentőségű ótestamentumi kritikus, aki kétségbe vonta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, hatására kezdték el a bibliai nyelvek tanulmányozását. A Talmud véleménye az, a mózesi könyvekkel kapcsolatban, hogy az utolsó nyolc sort Jozsué írta.
|
Az egyházatyák idézeteiben (Origenész, Jusztinusz, Alexandriai Kelemen valamint a zsidók evangéliumában és az ebioniták evangéliumában a II. századtól a IV. századig a Lk. 3:22 Jézus keresztségekor „Az én fiam vagy, fiammá fogadtalak ma téged” szerepel a zsoltárokból szemben az Ézsaiás 42:1-re utaló „Te vagy…” későbbi szövegvariánssal. Ezt a szöveget őrzi még az V. században is a Bezaei Codex. Origenész a Mt. 27:16-17-nél egyszerűen Barrabást ír a Jézus Barrabás helyett, mivel helytelennek tartja, hogy a gonosztevőt is Jézusnak hívják. Szent Ágoston, mikor észrevette, hogy a Mt. 27:9-ben az evangelista Jeremiásnak tulajdonítja, a Zakariás tekercsében található szakaszt, azt mondja: mivel van olyan más evangéliumi kézirat, ahol simán próféta van írva, és tudjuk, hogy nem Jeremiás, hanem Zakariás idézet, jobb ha itt is prófétát írunk. Ágoston beszámol arról is, hogy a kéziratok jelentős többségében Jeremiás szerepel.
Az MS 61 jelzésű szövegvariáns a XVI. században (1520) készült teljes Újszövetségi kézirat, amely először tartalmazza, az I. Jn. 5:7-8(comma johanneum)- as betoldást. Erasmus görög Újszövetsége 1519-ben még nem tartalmazza -1522-ben már igen. Az MS 61 alapján vette be becsületből az Újszövetség szövegébe a betoldást, a kézirat előtt egyetlen görög szöveg sem tartalmazta a betoldást a három mennyei bizonyságtevőről. Rendelésre készült egy vulgatából, azaz latinról görögre, a comma johanneum (I. Jn. 5:7-8). A comma johanneum a IV. századból való Instantius püspök széljegyzete volt, amely belekerült a régi latin fordításokba, 800 előtt nem tartalmazta a vulgata sem. Erasmus 90 helyen volt kénytelen a jelenések könyvét megváltoztatni. (minderről részletesebben a Metzger könyv tudósít)
Ennél a töredéknél mindenféleképpen ki kell emelnem Rotterdami Erasmust és munkásságát pozitív értelemben. Erasmus érdemei sokfélék. Az első ami említést érdemel, hogy a középkori gondolkodásmód megváltozása nagy mértékben köszönhető Erasmusnak. A reformáció megalapozója volt Erasmus. A bűnvallás tekintetében kimondja, ne a másik embernek, hanem közvetlenül Istennek valljuk meg bűneinket. A humanizmus egyik jelszava ad fontes, azaz vissza a forrásokhoz, a középkor skolasztikájával szemben a biblia tanulmányozását helyezi előtérbe, és a bibliai nyelvek tanulmányozását. A humanizmus bebizonyította, hogy a biblia latin fordításai megbízhatatlanok és ezért a rá épülő teológia is megbízhatatlan. Erasmus az újszövetséghez négy forrást vett alapul, kivéve a jelenéseket, mert ahhoz csak egy kézirata volt. Ez utóbbiból öt vers hiányzott, ezért azt latinból fordította vissza görögre. Erasnus Lorenzo Valla munkáit is felhasználta a szöveg pontosításához. A teológusok döbbenten hasonlították össze az általuk ismert latin szöveget a régebbi göröggel! A reformerek örömmel a konzervatívok megrökönyödve fogadták a görög kiadást. Mivel az egyház hitéletét és gyakorlatát jelentősen befolyásolta, megkritizálta az új szöveg. Példák a vulgata, majd a görög szöveg szerint:
A házasság szentségével szemben
Ef 5:31-32
a házasság sacramentum ja helyett
a házasság müszterion ja
a szentség helyett titok.
Gyónás szentségének a megkérdőjelezése a mennyek országa szempontjából
Mt 4:17
Vezekeljetek, mert a mennyek országa közel van
Térjetek meg, mert a mennyek országa már közel van
A külső gyakorlat a gyónás helyébe a belső leli magatarás kerül.
Mária tanhoz
Lk. 1:28
gratia plena - kegyelemmel teljes helyett
aki kegyelmet talált, vagyis egy kedvelt személy.
A vulgata teniktélye hanyatlani kezdett, megnyit az út a pontosabb szövegek felé, és a pontosabb szövegek pontosabb megértés szülhetek, és megkérdőjeleződöt sok dogma. Mindazonáltal Erasmus katolikus maradt.
|
A Bibliakritika vázlata
A tudományról
A Bibliakritika tudománya által hitelesebb képet kapunk az igazságról a Biblia szövegei, szerzői, az iratok keletkezésének körülményei és a szerzők szándékai, és a főbb a tartalmi mondanivalók tekintetében. Az ismeret reálisabbá teszi az ember és Isten kapcsolatát. Sok dogma megkérdőjeleződik a bibliakritika által feltárt tények alapján, és kiderül, hogy sokszor feleslegesen hisznek az emberek különböző dolgokat. A dogmák elhagyása, nem szembefordulás Istennel, hanem az Istenbe vetett bizalom megerősödése és a hit letisztulása. Maga a tudomány a Biblia eredeti szövegének származásával és a mai állapotával foglalkozik. Segédtudományai: történelem, nyelvtudomány, néprajz, régészet, paleográfia[1], helyesírás, numizmatika. Mindezek segítenek behatárolni az irat keletkezési idejét. A történet-kritikai szemlélet, szerző és keletkezés szempontjából nem minden esetben mond mást, mint a biblikus kereszténység, ebből is lehet látni, hogy a bibliakritka tudománya nem azzal a céllal keletkezett, hogy mindent megcáfoljon, amit a biblikus kereszténység hisz, hanem az igazság feltárása a célja. Szerzőség tekintetében, ha egyezőség is van némely újszövetségi tekercsnél, időbeli eltérések több esetben vannak a vélemények között.
Alsó és magas kritika
Megkülönböztetünk alsóbb és magasabb szintű bibliakritikát. Az alsóbb szintű bibliakritika a szövegkritika, amely azzal foglalkozik, hogy a biblia legkorábbi szövegének a megfelelő helyes szavait meghatározza. A magasabb szintű bibliakritika a szöveg tartalmával foglalkozik annak sajátosságai, formája és témája alapján. Vizsgálja a szerzők körülményeit, a címzetteket, az írások történeti hitelességét, és az írások irodalmi formáját, keletkezésének korát, környezetét. Az iratokat nem önmagukban szokták felfedezni, hanem cserépedényekkel, érmékkel, használati tárgyakkal, ezért a régészetnek és a numizmatikának is kiemelt szerepe van. A hasonlításokat segítik a datált tekercsek is, a murabbati leletek például ilyenek.
Szövegkritika
A Bibliakritika egyik legfontosabb része a szövegkritika. A szövegkritika az ókori görögöktől ered, akik a homéroszi költeményekre eredetvizsgálatához dolgoztak ki, módszereket, hogy a sok homéroszi szövegből kikutassák, hogy melyik változat a hitelesebb. Az újszövetségi görög szövegek közötti eltérések és a különböző változatok kialakulása a hagyományozódás állomásait mutatja meg. Nehezíti a fordításokat, hogy a görög nyelvi szerkezetet nem tudják visszaadni a fordítások nyelvi okok miatt. A latinban nincsen határozott névelő vagy szír nyelvben nincsenek meg a görög nyelv igeidői közti különbségek, a kopt nem ismeri a szenvedő alakot, csak hosszas körülírással tudja kifejezni. Ez utóbbi forrásértéke pont ezért érdekes, mert ha ilyen hosszas kifejtés következik, akkor az azt jelenti, hogy a görög szövegben benne volt, amit vissza akartak adni a kopt szövegben. A szövegek felülvizsgálata és javítása még 300 előtt elkezdődött. A szövegkritika életre keltette a már megemlített paleográfia (írástörténet) tudományát, amelybe beletartozik az egyes kéziratok osztályozása, keletkezési koruk szerint, írásmódjuk szerint, több jellemző jegy szempontjából. Az eltérések akkor okoznak kifejezett problémát, ha lényegi változást takarnak. . Nemcsak szavak cserélődtek, hanem teljes mondatok mondatrészek, főleg ha a másolók jobban ki akartak hangsúlyozni valamit, vagy figyelmetlenek voltak, félrehallottak, vagy félreolvastak valamit. Aztán ha nem figyelmetlenség és szándékos változtatásról beszélhetünk, akkor maga a szöveg volt(van), sokszor olyan rossz állapotban, hogy az olvasata kétséges. A szövegek vizsgálatakor fontos szempont, hogy az adott rész kevésszer, sokszor vagy minden kéziratban benne volt-e. A szövegeket egymástól függetlenül is vizsgálat alá veszik, melynek során belső valószínűséget lehet felfedezni a szerző tekintetében, és másolói valószínűségeket a másoló tekintetében. Az elsőnél a szerző mondanivalója körvonalazható a másodiknál a másolók utólagos mondanivalója körvonalazható. Nagyságrendileg körülbelül 5700 görög nyelvű kézirat maradt fenn.
Néhány eltérő szövegdarab
A kopt nyelvű szahidi kéziratokban (rendszerezte F.-J. Schmitz és G. Mink, ismertette Hans Quecke) Márk evangélium a 16:8-al véget ér, az első vers nem tartalmazza az „Isten fia” kifejezést, a 34. versben nem tartalmazza azt, hogy „ő a Krisztus”. A Márk 16:8-as befejezése egy elég jelentős szövegcsoportra jellemző volt méghozzá az alexandriai szövegcsoportra, ugyanis az egyik legjelentősebb B. jelzésű Codex Vaticanus valamint a Codex Sinaiticus is befejeződik a 16:8-al. Olyan eltérések is akadtak a szahidi kéziratokban, hogy a meggyógyul helyett föltámadottat írtak, Jn. 11:12-nél, ez a verzió a korai p75-ös kéziratban is megtalálható, valamint az alsó-akhmimi[2] és a bohairi forrásokban.
Egyiptomi nyelvjárásban, konkrétan az oxürünkhoszi[3] nyelvjárásban írt 4. századi bibliai kézirat nem tartalmazza az úri ima végéről a doxológiát (Mt.6:13), nem tartalmazza az időjárás jeleinek felismerését (Mt.16:2-3), az emberfiáról szóló kijelentést (Mt.18:11) és nem tartalmazza a farizeusokra vonatkozó jaj-mondásokat sem (23:14).
Az V-X. századi latin evangéliumi kéziratokban Markion ellenes prológusokat találunk, ezzel szemben a markionista prológusok, amik a tíz páli levélhez készültek egy az egyben bekerültek a Vulgatába (ezeket a prológusokat J. Regul kutatta). A Jeromos féle Vulgata alapja az ólatin Codex Veronensis volt F.C. Burkitt szerint. Jeromos Vulgatája a sokszorosítások során a másolások során rengeteg csorbát szenvedett, lehetséges figyelmetlenség vagy szándékosság, vagy egyéb ólatín források belekeverése a szövegbe. A középkorban több kísérlet is született, amelyek közt szép kódexek is vannak (Codex Amiatinus, Codex Cavensis, Codex Dublinensis), hogy helyreállítsák Jeromos Vulgatáját, de ennek az lett az eredménye, hogy még több Vulgata szöveg született, a variációk számának a növekedésével, ezért ma nyolcezer ismert Vulgata-kéziratunk van, a legkülönbözőbb szövegkeverékekkel. Richard Bentley (1662-1742) a lerégebbi görög nyelvű kéziratok és a Vulgata (az 1592-es Kelemen pápa által kiadott Vulgata) alapján megkísérelte helyreállítani az evangéliumok IV-századi szövegét, a munkában kétezer hibát fedezett fel és javított ki a Vulgata szövegében. A pápaság is érezte a zavar okát, ezért V. Sixtus pápa 1590-megjelentette a (Sixtus) Vulgatát, valamint pápai bullával akarta érvényesíteni, mely szerint tilos lett a további módosítás, és új kiadás ehhez képest a következő pápa VIII. Kelemen újabb hitelesnek minősített változatot adott ki (1592-ben), amelyik 4900 esetben tért el az előzőtől, egyidejűleg megkísérelték begyűjteni az addig forgalomban levő változatokat. (A Sixtus Vulgatához lásd Paul M. Baumgarten kutatásait.)
Az etióp fordításokban az Apcsel. 28 végére belekerült egy széljegyzet, miszerint az olvasóknak a Pál cselekedetei tekercs olvasására buzdítanak, és a Márk vége felé Jézus dorgálásával találkozhatunk, amelyben Jézus megfedi a hitetlen apostolokat.
Az ószláv fordításokat Szent Metód és Szent Cirill végezte, melynek következtében megalakult a szláv – cirill ábécé, majd az ószláv bibliából nyelvjárások szerinti fordítások készültek, cseh (1475)-bolgár (1840).
|
Érdekes dolgok vannak az oldalon..., érdemes elolvasni! |
A Mi az a Szekta? című rész Néprajzi Lexiconból idézett szövege egyszerűen szektának nevez néhány egyházat, tehát a szerző vagy csak fogalomzavarban szenved, vagy korszellemet tükröz.
A leírások jók, ha a szekta szó helyére mindenhová beillesztjük az egyház kifejezést.
Silverman |
Válaszom a Szektákról általában rész, Mi a szekta fejezetben található wikipédiás szakaszra
A Wikipédiában található szekta címszó alatti rész elemzése.
A fogalom meghatározás alapján, bármelyik kisebb politikai párt, bármelyik kisebb kulturális irányzat, bármelyik kisebb szociális csoport szektának minősíthető, ha szemben áll egy nagyobbal. Ezen az alapon jelenleg Magyarországon (2008) az MSZP kivételével, az összes politikai párt szekta az SZDSZtől a MIÉP-ig. Ezen az alapon szekta az összes olyan kulturális irányzat, amelyben valami ellentét áll fenn, a nálánál nagyobb kulturális irányzattal szemben, a dadaizmustól a klasszicizmusig. Ezen az alapon szekta minden más ország területén élő nemzeti kisebbségből álló bármilyen csoportosulás is. A fogalom meghatározás igen erősen elnagyolt.
A folytatásban egyszerűen felekezetet ért rajta, hivatkozva Josephus Flaviusra, ezzel teljes mértékben egyetértek. Mi szükség volt más jelentéstartalommal felruházni?
A szerző nem idézi sajnos a Magyar Értelmező Kéziszótárból azt a részt, amivel nem ért egyet, miszerint a kereszténységen belül az összes irányzat szekta. Itt igen hiányos a leírás.
A szűkebb értelmezés alatt levő rész totálisan negatív színben tűnteti fel a szekta szó jelentését, a törvénytelenség, az üldözés, és a gyilkosság szavak is szerepelnek, a nélkül a magyarázat nélkül, hogy a szerző miért gondolja ezt a szó jelentéstartalmáról. Önkényesen maga a szerző ezt gondolja, majd sajátos nézetét, ami minden magyarázati alapot nélkülöz, felrakja a wikipédia oldalára, úgymond közkincsé teszi.
A folytatásban leírtak sajnálatos módon ráillenek a kereszténységre, a zsidó vallásra, a hinduizmusra és a buddhizmusra, és az iszlámra is.
Silverman |
Válaszom Dr. Ancsin István "MAI VALLÁSI IRÁNYZATOK: SZABADEGYHÁZAK ÉS SZEKTÁK című írására.
A szerző az első bekezdésben, önkényes csoportosítást alkalmaz, minden különösebb eszmei, vagy gondolati talaj nélkül. Az hogy a mai vallási irányzatok csoportjába nem tartoznának bele a történelmi egyházak, igen erősen megkérdőjelezhető, bár utal arra, hogy a történelmi egyházak mai szerepét, maga szerző sem tartja olyan erősnek, hogy mai vallási irányzatnak nevezné őket. Amennyiben a keletkezésük alapján lenne a csoportosítás, szintén érthetetlen a következők miatt: A szerző azt írja, hogy a rendszerváltást követően szaporodtak el a mai vallási irányzatok, érthetetlen, hogy akkor a Szabadegyházak kategóriája, miért ebbe a kategóriába tartozik, hiszen az ott megnevezett, adventisták, metodisták, baptisták semmiképpen sem a magyar rendszerváltáshoz köthetőek, sem keletkezésük, sem magyarországi megjelenésük szempontjából, sem pedig nem abból a szempontból, amit a mai vallási irányzatok aktivitásáról kifejtett a szerző (hatékony szervezési és toborzási módszerek, médiaszereplés, önreklámozás).
A szerző elismeri, hogy a szekta fogalmat, kizárólag a keresztény teológia használja, a magyar állam, és jogrendszer nem ismer ilyen kategóriát, kifejezést. Felmerül a kérdés, hogy maga a szekta kategória, a maga pejoratív használatában, milyen létjogosultsággal rendelkezik, rendelkezik-e egyáltalán létjogosultsággal, és főleg ki(k)nek a szempontja alapján, és főleg milyen szempontok alapján. Erre a szerző megpróbál választ adni, ám, hogy maguk a szempontok vagy jellegek alapján bármelyik keresztény egyház, felekezet lehet a szekta minősítés nyertese. Azért fontos ez, mert a szerző által megjelölt szempontok vagy jellegek közül némelyek, éppúgy ráillenek a történelmi egyházakra, mint a szerző által a mai vallási irányzatok kategóriájába besorolt csoportokra és ebből kifolyólag a szekta elnevezés a maga pejoratív értelmével együtt használhatóvá van téve a szerző által a történelmi egyházakra is.
A szerző elismeri, hogy a szekta szó két kifejezésre is visszavezethető, és mindkettőt felhasználja mondandója alátámasztására, felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e, hogy egy szó egyszerre két másik szóból maradjon fent, vagy egy szónak, kifejezésnek, csak egy gyökere lehet. Az első jelentése a „secare” – lemetszeni, levágni, ez alapján szektának nevezi azokat a közösségeket, amelyek kiváltak valamilyen egyházból. Majd zárójelben hozzáteszi, hogy „általánosságban is igaz, hogy szinte minden szekta valamely világvallás árnyékában, annak gyökereiből táplálkozva tevékenykedik”. Mivel a levágni ige, nem azt jelenti, hogy kiválni valamely egyházból, így a következtetés ráerőszakolt, és egy előfeltételezésre utal. Az előfeltételezést az utána következő két mondat árulja el, miszerint a szerző által vallási türelmetlenség fogalmazódik meg, amely a kivált közösségekkel szembeni pejoratív szekta szóhasználat létjogosultságát igyekszik jogosulttá tenni egy oda nem alkalmazható ige segítségével. Azonban ha elfogadjuk, ezt a szekta fogalmat, akkor az összes történelmi keresztény egyház szektának minősül. Jó példa erre, a katolicizmus, hiszen például a laodiceai zsinaton meg kellett fogalmazni, a szombat ünneplése és a vasárnap ünneplése kapcsán, hogy ki lesz zárva a keresztény közösségből az, aki tovább folytatja a zsidó szokást. Ez az egyszerű kis példa is nagyon jól mutatja, hogy a katolicizmusra is ráillik a szerző által megfogalmazott szektafogalom, miszerint a zsidó vallás árnyékából és gyökeréből táplálkozva váltak ki, különültek el a történelem során.
A szekta kifejezés második gyökere a lehetséges:„sequor, sequi” – követni. Ezzel kapcsolatban a szerző kifejti: „A második kifejezés arra utal, hogy ezek a vallási csoportok kizárólag magukat tartják Krisztus (nem keresztény szekta esetén az adott vallási tan vagy személy) igazi, legitim és kiválasztott követőinek.” Amennyiben a követés szó mindezt tartalmazná, akkor igaza lenne a szerzőnek. Ám amennyiben igaznak vesszük, akkor ilyen alapon melyik keresztény egyházra nem illik rá ez? A katolicizmus nem azt vallja, hogy az egyházán kívül nincsen üdvösség, miről beszél nekünk a történelem? Az eretneküldözések? Az egyházak közötti párbeszéd hamis egységesítő törekvéseit leszámítva, mindegyik magát tartja krisztus legitim követőjének. Arról nem is beszélve, hogy Jézus maga is ezzel a szóval hívta el a tanítványait, s Jézus tanítványi közösségére is ráillenek ezek a fogalmak, tehát méltán nevezhetjük az első ősgyülekezeteket zsidó-keresztény szektának, vagy magának Jézusnak a tanítványi közösségét. Helyes-e akkor a szekta szót pejoratív értelemmel felruházni, és pejoratív értelemben használni, vagy ilyenre buzdítani? Fel kell tennem a kérdést, hogy a római birodalom számára Jézus és csoportja vajh nem szektának minősült? A zsidó vallás számára a kezdeti keresztény csoportok nem szektának minősültek? Jézus tanítványi közösségét, szektának tartották, ha a szekta szót pejoratív értelemre degradáljuk, akkor magát Jézust is minősítjük ezzel. A szerző a szekta szó gyökereiből eredeztethető szektafogalmak mellé (mintha azokat önmaga is kevésnek tartaná), felsorol olyan ismertetőjegyeket, amelyek alapján szektának lehet nevezni közösségeket. Majd hozzáteszi, hogy ritka esetben vannak ezek egyszerre jelen, amiből arra lehet következtetni, hogy a felsoroltak közül akár elég egy egyezőség a pejoratív szekta minősítés elnyeréséhez. Itt kell megjegyeznem, hogy mind a 14 jelleg, kizárólag negatív, jézusi értelemben vett értékeket nem képvisel. Így a szekta fogalom segítségéhez és megértéséhez felhasznált és felsorolt jellegek maguk adják meg a szekta kifejezés pejoratív használatát és értelmezését, ruházzák fel negatív attitűddel a szót, amely ennek hatására pozitív kicsengésű eleve nem lehet. Mind a 14 jelleg alkalmazható bármelyik keresztény egyházra. Fontos megemlíteni azt, hogy a szerző mindamellett, hogy negatív jegyeket sorol fel a szekták felismeréséhez, elismer egy csomó olyan pozitív dolgot is, amely akár a jézuskövetés, jézuskövetők, jellemzője is lehetne: „rendszeres összejövetelek; közvetlen, családias légkör; kapcsolatok, barátságok gyors kialakulása, egymás segítése a magánéletben is; kölcsönös elismerés.” Becsülendő tény, hogy a szerző elismeri és beismeri, hogy a nagyegyházak olykor nem képesek erre. Amennyiben elfogadjuk, hogy ez előbbi felsorolás, amely a pozitív dolgokat tartalmazza, részben magában foglalja a jézuskövetést, akkor a szerző beismerő vallomása magában foglalja azt is, hogy a nagyegyházak nem képesek a jézuskövetést teljesen megvalósítani. A szerző bár elismeri, hogy „Az állami egyházjog tekintetében tehát ugyanúgy egyház a Magyar Katolikus Egyház mint a Magyarországi Jehova Tanúi Egyház vagy a Magyarországi Szcientológia Egyház.”, mégis úgy zárja az irományát, hogy „név szerint is érdemes megemlítenünk a szekták között Jehova Tanúit, a Hit Gyülekezetét és a Szcientilógia Egyházat.”. Sajnálatos módon a részletes kifejtés teljesen elmarad, hogy a jegyek közül melyik és milyen mértékben, és mennyire illik rá ez utóbbi három közösségre, vagy hogy egyáltalán miért illik rá (esetleg konkrét ténymegállapítások). Így az olvasót félrevezetheti az (az utolsó kijelentés, az előtte leírt elemzés miatt), hogy a szerző tényként írja le véleményét a három általa szektának minősített közösségről.
Silverman |
Válasz és elemzés a Szektákról általában c rész EMJÉ aláírással rendelkező bevezetés elméletére.
A szerző azt írja, hogy több olyan pontra is rámutat, amely eltér a krisztusi normától, teszi mindezt úgy, hogy nem határozza meg, hogy számára, vagy az őáltala képviselt hit, vallás, egyház, szekta számára mit is jelent a krisztusi norma, így nincsen az olvasónak viszonyítási alapja. Ebből kifolyólag krisztusi normán mindenki azt érthet, amit akar. Enyhe utalást találhatunk arra, hogy a katolicizmushoz van köze, mivel onnan hozott el valami segédanyagot.
A szerző az 1. pont legelső szekta megállapításával (amennyiben feltételezzük, hogy katolikus), a SAJÁT egyházát szektázza le. Tudniillik ezt mondja:
A Szekta: „Olyan vallási közösségek, amelyek valamely nagy kultúra vallási közösségeinek tanaiból és gyakorlatából származtatják magukat, de azzal mégsem kívánnak azonosulni.”
A katolicizmus elsősorban Pál apostol evangéliumán, és a Jézus tanítványai által létrehozott ősegyház, zsidó-keresztény szekta által hirdetett evangéliuma talaján keletkezett. Mind Pál, mind az ősegyház tagjai egy olyan vallási közösséget hoztak létre, amely egy nagy kultúra vallási közösségeinek tanaiból és gyakorlatából származtatja magát és származik, és nem kíván azzal azonosulni, jelen esetben a zsidó kultúra vallási közösségéről van szó. Ha elfogadnánk ez a fogalom meghatározást, akkor kijelenthetnénk, hogy a katolicizmus, a katolikus vallás és egyház egy szekta.
A szekta szóhoz társítja rögvest a félrevezetés kifejezést, ami egyértelműen negatív attitűddel ruházza fel a szekta szót. Mintha eleve tévedés lenne minden, ami szektához köthető. Fel kell tennem a kérdést, hogy a római birodalom számára Jézus és csoportja vajh nem szektának minősült? A zsidó vallás számára a kezdeti keresztény csoportok nem szektának minősültek? Jézus tanítványi közösségét, szektának tartották, ha a szekta szót pejoratív értelemre degradáljuk, akkor magát Jézust is minősítjük ezzel. Mintha eleve tévedés, félrevezetés lenne minden, ami Jézushoz köthető. Ezzel nem értek egyet.
Amennyiben az elkülönülés, is jellemzője a szektának, ahogyan az író állítja, annyiban Jézus és az első keresztény gyülekezet, amiből a katolikus vallás kifejlődött szintén szektás, hisz elkülönültek a zsidó vallástól. Amennyiben fontos az alapító személye és tevékenysége a személyiség feladásához vezet, akkor Pál apostolra ez tökéletesen ráillik, vagy Konstantin császárra, aki végül is megalapította a katolicizmust. Olyannyira ráillik, hogy azok a keresztények, vagy Jézuskövetők, akik nem adták fel a személyiségüket, hogy csatlakozzanak az időközben államilag felkarolt császári vazallushoz, a római katolikus szekta-egyházhoz, azok hallállal lakoltak, több évszázadon át.
A második pontban szekta - példaként említett Hit Gyülekezete, éppúgy államilag elfogadott hivatalos egyház, annak minden jogával, mint a Katolikus Egyház. A Hit Gyülekeztével kapcsolatban, elismeri ugyan a kinyilatkoztatás alapjaiban való egyezőséget, ám indokként, hogy miért teszi a szektás csoportosításba, azt hozza fel, hogy bírálja a történelmi egyházakat. A kezdeti szektafogalom nem tartalmazta azt a kitételt, miszerint az minősülne szektának, amely vallási közösség ugyanolyan alappal rendelkezik, mint a másik vallási közösség, csak bírálttal lép fel, nálánál régebbi vallási közösségekkel szemben. Ebből következik, hogy a pejoratív minősítés hibás, hiszen maga az ok, indok, amiért ide sorolja a Hit Gyülekezetét, a saját maga által megfogalmazott szekta fogalomban nem szerepel.
Szintén a második pontban szektaként szereplő Jehova tanúit, álkeresztény szektának titulálja. Itt is elismeri a közös alapot, ám indokként hozza fel, hogy eltérnek sok pontban a kereszténység alaptanításától. Az ok, indok, szintén csakúgy, mint a Hit Gyülekezeténél nem szerepel a szekta fogalomban, tehát nem lett meghatározva, hogy az lenne a szekta, amely eltér a keresztény alaptanításoktól, így megint hiányos és érthetetlen a besorolás. További részletezést igényelne, hogy a keresztény alaptanítás mit is takar, éppúgy, mint a bevezetőben szereplő krisztusi norma, hiszen sok keresztény egyház van, és sok keresztény alaptanítás, így megint csak, mindenki azt ért rajta amit akar.
Szintén a második pontban szerepelnek a Krisna tudatú hívők gyülekezete-krisnások- címszóval, újra hiteltelen indokkal, hiszen azért teszi őket a szekták közé, mivel hasonlítanak a Hit Gyülekezetéhez és a Jehova tanúihoz. Megint önmagával ütközik a szerző, hiszen a szektafogalmában nem szerepelt az, hogy az a vallási közösség minősül szektának, amelyik vallási közösség hasonlítana a Hit Gyülekezetére, vagy a Jehova tanúira. Teljességgel érthetetlen a besorolás azért is, mert elismeri, hogy teljesen más alapokon állnak, mint az előző kettő, és a hasonlóság mibenlétét nem részletezi.
A harmadik pontban ezt olvassuk:
„Destruktív az a közösség, amely elsősorban értékeket rombol. Megnyilvánulása a rombolásnak lehet jogi értelmű, ha a közösség megsérti, semmibeveszi a törvényeket, egészen a nyílt szembeszegülésig.”
Amennyiben a szerző vallási közösség, vagyis a katolicizmus nevében szól, akkor ezzel a kijelentéssel saját magáról állítja, hogy destruktív, hiszen ha a Hit Gyülekezetéről azt állítja nyíltan, hogy szekta, azzal szemben, hogy egyház, akkor semmibe veszi a törvényeket, és nyíltan szembeszegül azokkal, mivel ha az állam elfogadja hivatalosan egyháznak a Hit Gyülekezetét és ezzel szemben ezt nem fogadja el a katolikus egyház, akkor a katolikus egyház destruktív, a saját maga által meghatározott fogalom alapján. Mivel az elemzésem elején azt is megállapítottuk hogy szekta is a saját maga által meghatározott szektafogalom alapján, akkor most már ki is mondhatjuk, hogy a katolikus egyház destruktív szekta, s mindezt saját magáról állítja. A szerző azt írja, hogy: „ Erkölcsi értékben akkor romboló egy szekta, ha a közösség tagjai kijátszók a társadalom erkölcsi törvényeit (azzal, hogy adócsalást követnek el, vagy elvárják a tagjaik önkéntes vagyonfel ajánlását.” Kérdem én, a Katolikus Egyház nem várja el a tagjaitól, hogy önként áldozzanak anyagiakat? Akkor minek vannak perselyek a templomokban, vagy a pénzgyűjtés minek van mise alatt? Minek dobálnak be egyházadós csekkeket a lakosoknak? A társadalom erkölcsi törvényeire kell hivatkozni? Isten szerinti élet? Pont a katolikusok beszélnek csalásról, akik pénzért árulták az üdvösséget?
A harmadik pontban két újabb „szektát” sorol fel, a Scientológiai egyházat, az egyház szót elhagyva, és a munistákat. Hogy kik ezek és miért, milyen indokok alapján minősülnek szektának, az rejtve marad.
Az ötös pontban, ahol talán a rekatolizációs törekvések vannak ezt olvassuk: „Legalább annyit kell kézbevenni a Bibliát, mint a szektások teszik.”
Méltó elismerés ez. Tényként állapítja meg, hogy a katolikusoknál a leszektázott közösségek, többet foglalkoznak a Bibliával. Az hogy „legalább annyit” kifejezi az igénytelenséget, hiszen ha esetleg az lenne ott, hogy többet, akkor látható lenne, valami pozitív hozzáállás. Úgy fest, hogy csak addig kéne foglalkozni a Bibliával, ameddig fel nem tudják venni a versenyt a leszektázott közösségekkel, a katolicizmus megóvására. Ezen kívül, a szerző liturgikus élményt kíván nyújtani, mint lehetséges fegyvert a leszektázott közösségekkel szemben, ám ezt nem részletezi, így nem derül ki a szándéka.
A szerző egyértelmű célja az emberek visszacsábítása a katolicizmusba, hogy ezt anyagi érdekből, vagy csak simán passzióból teszi az nem derül ki. A csábítást nem teheti meggyőződésból sem jézuskövetésből, mivel Istenről, vagy Jézusról, egy árva szó sem esik, az egész leírásban. Sokkal inkább a félelem bujkál a szavak mögött, hogy mi várhat rá és szekta-egyházára, ha megerősödnek az általa leszektázott közösségek.
Silverman |
Kedves Látogatók!
Új témát indítottam Bibliakritika címmel, ám mielőtt belekezdenék ebbe a nagy témába, néhány kiegészítést szeretnék hozzáfűzni az oldalon található dokumentációkhoz.
üdv.
Silverman |
[17-1]
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
